“Amikor az ember átlép a halál kapuján, találkozik azokkal, akik előtte haltak meg, és akikkel életében ilyen vagy olyan formában együtt volt. A halálunk és újraszületésünk közötti időben valóban összekerülünk hozzátartozóinkkal. A fizikai világban úgy észleljük a dolgokat, hogy látjuk a színüket, halljuk a hangjukat stb.; halálunk után pedig hasonlatképpen úgy mondhatnám, hogy a víziók felhője vesz körül minket. Minden vízió körülöttünk, sőt magunk is víziók vagyunk. Ahogy a Földön hús és vér vagyunk, úgy vagyunk a szellemi világban víziók. De ez a vízió nem álom; épp ellenkezőleg, tudjuk róla, hogy realitás. Ha találkozunk egy halottal, akivel korábban együtt voltunk, ő is vízió; része a víziókból ál ló felhőnek. De amint a fizikai síkon tudjuk, hogy a rózsa pirossága a rózsától ered, szellemi síkon ugyanúgy tudjuk, hogy ez a vízió abból a lényből indul ki, aki előttünk haladt át a halál kapuján. Most azonban egy olyan sajátosság mutatkozik meg előttünk, amit figyelembe kell vennünk, és amely mindenkinél fellép, aki halála után ezt az időszakot éli át. Itt a fizikai síkon megtörténhet, hogy valakit, akit tulajdonképpen szeretnünk kellett volna – azok szerint a feltételek szerint, amiket át tudunk látni, és azok szerint a fogalmak szerint, amiket csak utólag tudunk áttekinteni -, nem szerettük eléggé, tehát szeretetet vontunk meg tőle. Vegyünk egy ilyen példát: valakitől megvontuk a szeretetünket, vagy más módon okoztunk fájdalmat neki. Ekkor – ha nem vagyunk nagyon keményszívűek – felmerülhet bennünk az az érzés, az a gondolat, hogy ezt jóvá kell tennünk. S ha felmerül bennünk ez az érzés, módunkban is áll a dolgot jóvátenni. A fizikai síkon bizonyos mértékben tovább dolgozhatunk a bennünket körülvevő világhoz való viszonyunkon. A kámalóka utáni első időben azonban, amiről most beszélünk, ezt nem tudjuk megtenni! Ekkor, ha előttünk áll egy ember, abból a módból, ahogyan előttünk áll, megtudhatjuk, hogy ilyen vagy olyan módon fájdalmat okoztunk-e neki, vagy megvontuk-e tőle azt a szeretetet, amivel tartoztunk neki; el is határozhatjuk, hogy mulasztásunkat jóvá tesszük, de nem tudjuk megtenni. Ebben az időben csak azt a viszonyt folytathatjuk az adott emberrel, amelynek halálunk előtt megvetettük az alapját! Beláthatjuk, hogy viselkedésünk helytelen volt, de most már semmit sem tehetünk hozzá, semmit sem tudunk kijavítani. Vagyis ebben a vízionárius világban, amely felhőként burkol be bennünket, semmin sem tudunk változtatni! Csak nézzük, de nem változtathatunk rajta. Amilyen viszonyban álltunk valakivel, aki előttünk halt meg, ugyanolyan viszonyban maradunk vele, és folytatólagosan kiéljük ezt a viszonyt. Ez gyakran a beavatásnak is az egyik legfájdalmasabb élménye. A beavatott sok mindent átél a fizikai világhoz való viszonyából, és sokkal alaposabban átlátja kapcsolatait, mint fizikai szemével és értelmével. Alapjaiban látja át, de nem tud rajta közvetlenül változtatni. Ezért fájdalmas, ezért gyötrelmes a szellemi megismerés, ha saját életünkre vonatkozik, ha önmegismeréssé válik. S így van ez a halál után is. Haláluk után olyan marad az emberek viszonya azokkal, akikkel életükben kapcsolatban álltak, amilyen haláluk előtt volt; ez a viszony változatlanul folytatódik.
Ha két vagy több embernél összehasonlítjuk, hogy szelleme miként él halála után a kámalókát közvetlenül követő időben, azt látjuk, hogy ez attól függ, milyen volt morális felfogása a Földön. Azok az emberek, akik jó morális tulajdonságokkal rendelkeztek, a legkedvezőbb körülmények között élnek a kámalóka után; azok viszont, akiknél morális téren hiányosságok mutatkoztak, rossz körülmények közé kerülnek. Azt mondhatjuk tehát, hogy lelkünk morális beállítottsága a jelzett időpontban társas lénnyé tesz bennünket. Olyan lénnyé, aki társas életet él a többi szellemmel, beleértve az emberi szellemeket és a magasabb hierarchiák szellemi lényeit is. Ha ugyanakkor lelkünk morális beállítottsága hiányos, akkor nem társas lények leszünk, hanem remeték; olyan szellemnek, akik víziójuk ködén rendkívül nehezen tudnak túljutni. Ez az egyik lényeges oka a halál utáni szenvedésnek: magányos szelleminek érezzük magunkat, szellemi remetének. A szellemi társas élet lényege ezzel szemben éppen az, hogy megtaláljuk a kapcsolatot mindahhoz, amire ott szükségünk van. Ebben a szférában, amit az okkultizmus „Merkúr-szférának” nevez, igen hosszú ideig élünk halálunk után.
A lélek morális színezete természetesen a következő szférában is mérvadó marad, de új feltételek járulnak hozzá. Ebben a szférában, a Vénusz-szférában, mindenekelőtt a lélek vallásos hangulata a meghatározó. Azok az emberek, akik a Földön bensőséges vallásos életet éltek, társas lények lesznek ebben az időszakban, függetlenül attól, hogy milyen felekezethez tartoztak. Azokat az embereket viszont, akiknél hiányzott a vallásos lelkület, ez a szféra ismét arra ítéli, hogy szellemileg önmagukra korlátozódjanak, hogy önmagukba zárkózzanak. Nem tehetek róla, de azt kell mondanom, még ha paradoxul hangzik is, hogy a materialista felfogású emberek, akiket dühít a vallásos élet, itt kénytelenek lesznek szellemi remetékké válni, úgyszólván bezáródnak majd kis kamráikba. Mindez pedig nem ironikus hasonlat, hanem valóság: akik ma egy „monista” vallást alapítanak – vagyis a vallás ellentétét -, azokat a Vénusz-szférában külön börtönbe zárják majd, és egyáltalán nem tudnak majd találkozni.
Így korrigálódnak azok a tévedések és hibák, amikkel a lélek földi életében megterheli magát. Fizikai síkon a tévedések és hibák önmagukat korrigálják; a halál és az újabb születés között azonban a tévedések és hibák tények! Amit itt gondolunk, az tény a halál és az újabb születés közötti életben. Hibaink elénk állnak halálunk és újraszületésünk közötti életünkben, de tévedéseinket csak fizikai testben korrigálhatjuk. Így egyenlítjük ki mindig következő életünkben azt, ami az előzőben történt. Egyelőre azonban teljes nagyságukban és erősségükben kell megismernünk hibainkat, ahogy előttünk állnak megváltoztathatatlanul, mert a szellemi világban – ahogy Homérosz is mondja – a dolgok megváltoztathatatlanok. A szellemi világban így megismert dolgok érzésekké válnak lelkünkben, és ezeknek az érzéseknek a hatására egészen másképp fogjuk látni az életet.”
- RUDOLF STEINER: ÉLET A HALÁL ÉS AZ ÚJRASZÜLETÉS KÖZÖTT (GA141) -
forrás: antropozofus.hu - Balogh Gábor
- - - - - - - -
Rudolf Steiner Előadásaiból - videó
