„Gondoljuk el egyszer hipotetikusan, hogy olyan időpontban éltünk, amelyben semmiféle lélek sem emlékezne valamely halottra. Akkor természetesen a halottak szintén látnák az emberi lelkeket, de ezekben az emberi lelkekben semmiféle emlékezet sem élne a halottakra vonatkozóan. Ebbe a tengerbe, amely a testetlenné vált lelkeknek kínálkozik, belekerülnek az emlékek, az emlékezés a halottakra. Olyasmi ez, ami az ember szabad akaratából és szeretetéből hozzájárul ahhoz, amit a halott mindig láthat a másik oldalról. Ez tehát olyasmi, ami hozzájárul ehhez.
Látják, itt ismét van egy olyan pont, ahol a szellemi kutatónak fontos kérdések adódnak, ahol a szellemi kutatónak fel kell vetnie a kérdést: mi történik azzal, aki átment a halál kapuján, azáltal, hogy benne látja az áramló lelkekben az emlékeket itt a mi világunkban, azokat az emlékeket, amelyeket ezek a lelkek a halottakról őriznek, mi történik azáltal, hogy érzékeli ezeket az emlékeket?
A halottak számára a világ befejeződhetne, anélkül, hogy itt a lelkekben emlékek élnének, amelyek szeretetből, minden emberi kapcsolatból születtek. De a halottak számára ekkor ez a világ, amely az övék, úgy folyna le, mint ahogy számunkra folyna le egy olyan világ, amelyben semmit sem találhatnánk, ami meghaladja a szokásos valóságot. Ez rendkívül jelentős összefüggés, hogy azoknak a szerető, emlékező gondolataival, mindazzal, ami így lelkünkben feltör azokkal kapcsolatban, akik már nincsenek a fizikai világban, ott valami hasonlót teremtenek azzal, ami itt a művészi teremtés. S ahogy az embernek a művészi alkotást magából kiindulva a fizikai világban véghez kell vinnie, a sajátjából valamit hozzá kell tennie, úgy kell másrészt azok számára, akik a szellemi világban vannak, bekövetkeznie annak, ami velük szemben áll. Ezt a másik világból azok a lelkek hozzák el számukra, akik itt maradtak, még megtestesült állapotban vannak itt, nem azok, akiket inkább passzívan látnak, mint olyan lelkeket, akik már a szellemi világban vannak velük.
Az ilyen dolgok, látják, nem ismertek az ember fizikai életében. Úgy mondjuk, nem ismertek. Nem ismeri ezeket a szokásos tudat, de az, amit a mélyebb, tudatalatti tudatnak nevezünk, ismeri ezeket a dolgokat, és az életet mindig is eszerint intézte. Miért tulajdonítottak jelentőséget az emberi közösségek annak, hogy a halottak napját és hasonlókat megünnepeljék? S annak, aki nem tud részt venni a közös halottak napján, annak megvannak a saját halottak napjai. Miért van ez? Mert az emberek tudatalatti tudatában éppenséggel az él, amit egyfajta tompa tudatnak nevezhetünk arról, ami úgy kerül a világba, hogy életre kel az emlékezés a halottakra, különösen életre kel. Ha a szellemi szemlélő nyitott lélekkel mindenszentek, vagy halottak napján, ill. hasonló ünnepen odamegy, ahol sok ember jelenik meg a halottakra emlékezve, akkor érzékeli, hogy ott részt vesznek a halottak.
Még sokkal nagyobb csodálattal állunk az élet összefüggései előtt, ha ezeket át tudjuk hatni azzal, amit a szellemtudomány ad a kezünkbe, mintha ez nem hatná át ezeket az összefüggéseket. Ha egy halott egy ember lelkében, aki itt kapcsolatban állt vele, egy magáról szóló emléket talál, akkor az mindig olyan, mintha valami elébe jönne, ami megszépíti, felemeli számára az életet. Számunkra itt a szépség a művészetből tevődik össze, a halottak számára pedig abból, ami a halottaikra emlékező emberek szívéből, lelkéből árad ki.”
- Rudolf Steiner: Sorsalakítás és élet a halál után – GA157 -
forrás:Balogh Gábor - antropozofus.hu
