Az élet legõsibb alapérzése a félelem. A
múlandósággal együtt született. Hatalma két forrásból táplálkozik.
Egyik forrása az, hogy nevét a rengeteg fedõnévtõl
csaknem lehetetlen megtalálni. Noha a félelem lényegében halálfélelem,
kétségtelen, hogy e mögött van még egy titkos név, egy másik, amely az
univerzális tudattalanban rejtõzik. A félelem hatalmának másik forrása önmagát
feltöltõ, megszázszorozó ereje. A félelem mágiája ugyanis magából a félelembõl
táplálkozik. Amint feltámad bennünk, legelõször is kontroll-szerveinket bénítja
meg, s átveszi az uralmat egész organizmusunk fölött. Lételeme a homály,
ismeretlenség, köd, bizonytalanság, körvonaltalanság. Veszedelmes
experimentumainak feltétele az egyéniségben eluralkodott tanácstalan káosz és
tehetetlen kiszolgáltatottság.
A félelem a megnyilvánult létnek éppolyan
misztikus eleme, mint a Lucifer-princípium. Rombol, kivezetõ út és kulcsok
nélkül. Semmit meg nem old, és sehová nem vezet. Vak irritációként cirkulál
benne az élet elpusztításának ösztöne; az a tartalom, hogy a létnek ez a
formája végzetesen rossz. A félelem az univerzum anarchistája. Robbant,
gyilkol, dúl, kiirt, mérgez, s ezzel szüntelenül nemz, mert a pusztítás a
mélységi régiókban teremtõ aktus. Aki öl, az démonokat nemz. A félelem õrjöngõ
rögeszméi testet öltenek a lélek alvilágában, és betegségfolyamatok formálódnak
a testben.
Az élõlények egymásrautaltságuk kényszerében a
félelem millió variációjában szenvednek. Minden vágyódásukban, reményükben,
fényszomjukban ott lapul a harmadik hatalom, és behajtja rajtuk sötét adóját. A
fény mindig árnyékot vet. S a jelenségek világában minden lehanyatlik és
halállal végzõdik. Igen. Az úgynevezett tények. A test érzetei. Az idegek. Az
egész sebezhetõ, remegõ, puha testállag a félelmet igazolja. De lássuk csak,
voltak-e már olyan lények, akik a félelem fölé emelkedtek? Van-e egyáltalában
kiút a félelembõl? Meg lehet-e fékezni? Le lehet-e gyõzni? A felelet erre:
igen. Voltak már emberek, akik a félelmet is megváltották önmagukban.
A félelem antitoxinja az imagináció. A képzelet
éber, kitartó, hatalmas frekvenciájú fényereje. Ha ennek kereszttüzébe fogjuk a
félelem fixa ideáját, s nem engedjük elfutni, homályba menekülni, akkor úrrá
leszünk fölötte. Mert elemezzük csak, milyen fegyverrel operál bennünk a
félelem? A célközelvonzás mágiájával. Figyeljük meg, mit teszünk, ha
félünk valamitõl. Gondolatban megszövegezzük vagy exponáljuk. A gondolatot
színültig töltjük éles, intenzív iszonyattal. Azután vad meneküléssel ellökjük
magunktól. Ezzel a szabályszerû asztrálmágikus rituáléval pedig kiadtuk a
parancsot a feladat véghezvitelre. Pontosan az ellenkezõjét tesszük így annak,
amit tennünk kellene. Mert éppen a félelem az amelyet nem szabad soha
ámokfutóként elengednünk a homályban, mikor önmagunk ellen kést adtunk a
kezébe. Baljós, zavaros, vészterhes gondolatokat soha ne lökjünk el magunktól
megoldatlanul! Emlékezzünk a célközelvonzás mágiájánál alkalmazott figyelmeztetésre:
kísérletünk nem sikerül akkor, ha tárgyunkkal - amelyet meghívtunk - hosszasan
foglalkozunk, s fantáziánkban kiéljük teljesülését, mert akkor az energiát,
amely a véghezvitelhez szükséges, ráköltjük magára az elképzelésre. Nos, a
félelem esetében éppen valami ilyet kell tennünk. A dolgot, amelytõl
félünk, gondolatban ad absurdum kell juttatnunk, minden fonalát
végiganalizálva. Tételek, ellentételek, képzetek antitoxinjával, megismerésünk
érveivel ki kell lúgoznunk ijesztõ tartalmát. Hogy kimerüljön. Hogy elveszítse
erejét és akcióképességét. Ha így bátran szembenézünk a félelemmel, rájövünk,
nincsen egyetlen olyan tézise sem, amelyre ne volnának minden árnyékot elsöprõ
antitézisek. Betegségek, nyomorúság, balesetek: ha mindezek okát önmagunkban tudatosítjuk,
és a sorsunk fölötti hatalom lehetõségét is önmagunkban ismerjük fel, akkor a
vak, gonosz véletlentõl való félelmet elerõtlenítettük lényünkben.
Ha végigtekintünk félelmeink külön, siralmas
történetén, két dolgot állapíthatunk meg. Egyik az, hogy rengeteget féltünk
hiába, teljesen fölöslegesen. Annyi energiát fordítottunk félelemre, amellyel
nyelveket tanulhattunk, karriert építhettünk vagy nagy mûveket alkothattunk
volna. Másik az, hogy ha rémképeinknek csak egy tizedrésze megvalósul, hozzátartozóinkkal
együtt már ezerszeres halált haltunk volna a legválogatottabb kínzások
közepette. Mindkét tény azt bizonyítja, hogy erõink nagy részét egészen
terméketlen, negatív és destruktív dolgokra pazaroljuk. Mert félelemmel sohasem
javíthatunk sorsunkon, legfeljebb nagyon súlyos mértékben ronthatunk rajta. A
félelemmel soha el nem háríthatjuk a rosszat, sõt felfokozzuk veszélyét. A
félelem nem ment meg semmitõl, csak nagyobb bajba taszít. A félelem nem
gyógyít, hanem megbetegít.
A félelem, az úgynevezett ijedtség reflexein
túl, legnagyobbrészt készületlenségünk miatt vesz erõt rajtunk
rajtaütésszerûen, azért, mert mint az élet legtöbb veszélyforrásával szemben,
ezen a vonalon sem építettünk védelmi rendszert. A védelmi rendszer annyiból
áll, hogy az elkerülhetetlen, létformánk törvényét az élet minden relációjában
és pillanatában számításba vesszük. Pontos költségvetést készítünk, amelynek
alapösszege a következõ tétel: az, hogy születtünk, magába rejti a biztos
halált! Most azt kell eldöntenünk, mi az élet ? Miért van az élet ? Mi a halál?
És miért van a halál?
Ha ezt a gondolatsort végignyomoztuk, élõvé
tettük magunkban, nem sok félnivalónk marad, mert érdeklõdésünk és törekvéseink
súlypontja áthelyezõdik az egyedül lényeges kérdésre: mi az élet célja? Mi az
élet kozmikus célja és a kozmikus célon belül mi az egyéni célunk fejlõdésünk
jelen etapjában. A félelemnek persze célunk kijelölése után is sok titkos,
váratlan fegyvere marad. Félelmetes nyomorúság, bánat, borzalomkomplexumok
párolognak körvonaltalanul tudatunk küszöbén túl. Mégis biztos, hogy a bajok
nagy részét elkerülhetjük, ha azokat a dolgokat önként megtesszük, amelyeket a
sors kemény csapásai volnának hivatva véghezvinni, megismerésünk gyarapodása és
erkölcsi gyógyulásunk érdekében.
A félelem kioldásának,
vagyis megváltásának másik forrása bennünk: szorongásaink, antipátiáink,
idioszinkráziáink, neurózisaink koncentratív és meditatív elemzése. Ezek az
iszonygátak általában védõ és figyelmeztetõ berendezések bennünk.
Veszélypontokon jelzõ tilalomtáblák és útmutatók. Elriasztanak egy iránytól,
ahol már többször rosszul jártunk.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
