A
kezdetek kezdetén kísérlet történt arra, hogy a szellemi erők magukat
függetlenítsék és önmagukat korlátlan birtokukba vegyék. Olyan autokratikus és
egocentrikus életrendet akartak megvalósítani, amely mindenki mást kizár.
A létezés
önmagában való leélésének e kísérletét nevezik sátáni atrocitásnak. Az út
járhatatlannak bizonyult. Kiderült, az élet úgy van megszerkesztve, hogy aki
meg akarja tartani, elveszti. A sátáni fiaskó következménye, hogy életemet nem
bezárni ajánlatos, hanem kinyitni. Annak a kérdésnek felvetése tehát, hogy az
élet magántulajdon, vagy sem, értelmetlen. Mihelyt kezemet életem bármely
mozzanatára teszem, azonnal visszafordul és elmerül, de oly módon, hogy az a
semmi, amiben nyomtalanul eltűnik, az emberbe visszacsap, és az áhított birtok
helyét foglalja el. Ezért, ha az életet magántulajdonná lehetne tenni, azt
jelentené, hogy az élet zárt lenne ugyan, de tökéletesen üres.
Még
semmit sem kell cselekednem ahhoz, hogy más embertől bármit is igényeljek.
Puszta létezésemmel máris az igények egész seregét támasztom, és puszta
létezésükkel mások is reám igényt tartanak. Az elzárkózhatatlanság, vagyis az
élet megérinthetőségének és megérintettségének ténye a szó. Szükségem van arra,
hogy más embernek életemre való jogait biztosítsam. Ennek jele: a
megszólíthatóság.
Életem
olyan tulajdon, amelyet egészen sohasem vehetek birtokba, vagyis az sohasem
lehet teljesen az enyém. Én nem vagyok a magamé. S önmagam birtoklásához minél
inkább ragaszkodom, annál kevésbé vagyok a magamé. Magántulajdon SZABÓ LAJOS
szerint az, amit elvehetnek. Az életet elvehetik? Igen. Mi az, amit nem
vehetnek el? Az üdv.
Az
emberi élet szerkezete olyan, hogy amit tulajdonba veszek, azért helyt kell
állnom. Már a tényből egymagából kitűnik, hogy bármit is hiába veszek birtokba,
nem lehet az enyém, mert elszámolással tartozom. Aszerint, hogy helyesen, vagy
hamisan számolok el, vagyok részes a jóban és a rosszban.
Teremtésekor
az ember e kérdéseket nem ismerte. Nem is volt felelős. Élete nyílt volt, nem
volt semmije, amit elvehettek volna, csak üdve, de azt sajátmaga játszotta el.
Az élet megtartásának és odaadásának választásában elbukott. Meg akarta tartani,
ezért elvesztette. Azóta kell mindenért, amit megtart, helytállnia és
elszámolnia.
Ezt
így a kinyilatkoztatás mondja, s mindenki tudja. A tudással úgy látszik nincs
is baj. A nehézség éppen ez: nagyon jól tudom, hogy magamról, saját érdekemben
le kellene mondanom, de sejtelmem sincs arról, hogy ezt miképpen tegyem meg.
Miképpen tudok kinyílni, és hogyan tudom magam más rendelkezésére bocsátani. Ha
az egészet meg akarom nyerni, mert mindenkivel együtt én is ezt akarom, és ez
így rendben is van, miképpen tudom az egészet elveszteni. Isten önmagából
önmagának semmit sem tart meg, és öröklétének és mindenhatóságának titka éppen
ez az önmagáról való mértéktelen lemondás. És Istenen kívül mindenféle más
példa érvénytelen.
Az
ember abban a csávában van, hogy tudja mit kell és kellene tennie, de sejtelme
sincs arról, azt, amit tud, miképpen kell megtennie. Azt, hogy mit kell
csinálni, a kinyilatkoztatás megmondja. Hogyan kell megtenni? Nem tudja senki.
A szó adva van. A nehézség a megvalósítás.
Természetes,
hogy a szó és a tett nem kettő. Ha így lenne, a célt az eszközöktől el lehetne
választani. De tudjuk, hogy aljas tettet semmiféle magas cél nem igazolhat.
Ahol a tett alacsony, a cél se magasabb. A létezés alkalmat ilyen kellemes
szofizmákra nem nyújt. Ahol tehát a kinyilatkoztatás szavainak megvalósítása
körül nehézség merül fel, ott a bajt nemcsak a realizáló képesség bénultságában
kell keresni. Ott baj van a kinyilatkoztatás felé való megszólíthatósággal is.
Nem lehet valamit maradéktalanul tudni, csak éppen a megvalósítás képessége
fölött nem rendelkezni. Aki a szót nem tudja megvalósítani, tulajdonképpen nem
is érti miről van szó. De fordítva is. Az eszköz mindig jelzi azt a nívót,
amelyen a cselekvő célja mozog. A tett pedig a cselekvő eszméit jelzi.
Az
áttörés ezúttal nem a szóból a tett felé történik. Meg kell kísérelni, mi
lenne, ha az ember a megvalósításból indulna ki. Ez a módszer a ritkább, sőt az
egészen ritka. A kinyilatkoztatás felé való megszólíthatóság elmélyítésére sok,
már megszokott lehetőséget ismerünk. Az exegézis, az igehirdetés, a kommentár,
az elmélkedés, az értekezés. Hatásukról nem sok biztatót lehet mondani. Később
ki fog derülni, hogy miért. Most az áttörésnek a megvalósításból kell a szó
felé történnie. Ahogy BAADER mondja, a helyeset előbb tenni kell. Éspedig
tekintet nélkül arra, hogy spontán, vagy sem. Ha az ember a helyeset megteszi,
a szót is érteni kezdi, amely a tettben él. Elkezdi érteni, hogy a tett nem
egyéb, mint a szó aktivitása.