A régebbi időkben a haladottabb szellemi módszerek általában csak azokat
kötelezték, akik a világról és kísértéseiről lemondva kolostorokba húzódtak
vissza, vagy a sivatagba, a dzsungelbe vagy hegyi barlangokba menekültek. Az
ilyen menekülés a modern emberek többsége számára nemcsak keresztülvihetetlen,
hanem - mint azt nyugodtan állíthatjuk - nem is ajánlatos.
Mégis sokunkat nem kevésbé nyugtalanítanak a szellem sürgető
követelményei, mint ezeket a régi népeket. A magasabbrendű élethez vezető utat
a világban és a világon keresztül, nem pedig rajta kívül kell megtalálnunk.
Amikor a szerző ilyen meggyőződésen alapuló eljárást készített elő, tudatában volt, hogy az nem lehet tökéletes. Meg volt győződve azonban, hogy a normális emberek többsége számára - akik nem az ember számára elérhető célok végsőjét, az abszolút igazságot keresik, hanem megelégszenek azzal, ha bölcs, nyugodt és szabályozott életet élhetnek - teljesen elegendő az itt adott eljárás. A tőlük megkövetelt fegyelem nem olyan magas fokú, hogy hasztalan erőfeszítések után elveszíthetnék kedvüket, sem olyan nehéz, hogy türelmetlenül elfordulnának tőle. Olyasvalami, ami teljességgel lehetőségeik területén belül fekszik. Mégis meglehet, hogy akadnak olyan emberek, akiket a túlzott vágyak varázsa, a zabolátlan szenvedélyek forró gőzölgése és a szűnni nem akaró tevékenység sodra túlságosan elfoglal, annyira, hogy ezt az egészet mint zavaros és jelentéktelen dolgot lekicsinylik. Tegyék! De amint az élet - ha titkon is - végül győzedelmeskedik a halálon, éppúgy fog a szellemi élet és minden, ami fejlődéséhez és gazdagodásához hozzájárul, végső eredményben - de nyíltan - a jelenlegi lélektelen anyagelvűségen diadalmaskodni.
Az emberiség legmélyebb kérdéseire végül az a felelet, hogy bizonyos erőfeszítést és bizonyos szellemi és személyes eljárást várnak el tőle. Egy belső folyamat útján - amely úgy hat, mint a fúró - lassan és állandóan mélyed bele lényének alapjába, míg végül a valódi isteni Én sziklájára bukkan, amely látszólag mélyen fekszik a felület alatt. Ebben az eljárásban van valami az ima természetéből, valami abból az egyetlen vonalon hosszasabban keresztülvitt szellemi erőfeszítésből, amelyet általában elmélyedésnek, ezeken az oldalakon "szellemi csöndnek" és "koncentrációnak" is nevezünk. Ezzel egyidejűleg - legelőrehaladottabb szakaszában - különösképpen megszűnik minden erőfeszítés. Ilyen gyakorlat útján, ha kitartóan és bizakodva csinálják, az ember végül felfedezi saját halhatatlan szellemét még akkor, amikor a halandó testben tartózkodik. Különböző országokból származó tanúk szakadatlan sora, a történelem előtti időktől kezdve a legmagasabb civilizáció mai koráig igazolja ennek valóságát.
Amikor a szerző ilyen meggyőződésen alapuló eljárást készített elő, tudatában volt, hogy az nem lehet tökéletes. Meg volt győződve azonban, hogy a normális emberek többsége számára - akik nem az ember számára elérhető célok végsőjét, az abszolút igazságot keresik, hanem megelégszenek azzal, ha bölcs, nyugodt és szabályozott életet élhetnek - teljesen elegendő az itt adott eljárás. A tőlük megkövetelt fegyelem nem olyan magas fokú, hogy hasztalan erőfeszítések után elveszíthetnék kedvüket, sem olyan nehéz, hogy türelmetlenül elfordulnának tőle. Olyasvalami, ami teljességgel lehetőségeik területén belül fekszik. Mégis meglehet, hogy akadnak olyan emberek, akiket a túlzott vágyak varázsa, a zabolátlan szenvedélyek forró gőzölgése és a szűnni nem akaró tevékenység sodra túlságosan elfoglal, annyira, hogy ezt az egészet mint zavaros és jelentéktelen dolgot lekicsinylik. Tegyék! De amint az élet - ha titkon is - végül győzedelmeskedik a halálon, éppúgy fog a szellemi élet és minden, ami fejlődéséhez és gazdagodásához hozzájárul, végső eredményben - de nyíltan - a jelenlegi lélektelen anyagelvűségen diadalmaskodni.
Az emberiség legmélyebb kérdéseire végül az a felelet, hogy bizonyos erőfeszítést és bizonyos szellemi és személyes eljárást várnak el tőle. Egy belső folyamat útján - amely úgy hat, mint a fúró - lassan és állandóan mélyed bele lényének alapjába, míg végül a valódi isteni Én sziklájára bukkan, amely látszólag mélyen fekszik a felület alatt. Ebben az eljárásban van valami az ima természetéből, valami abból az egyetlen vonalon hosszasabban keresztülvitt szellemi erőfeszítésből, amelyet általában elmélyedésnek, ezeken az oldalakon "szellemi csöndnek" és "koncentrációnak" is nevezünk. Ezzel egyidejűleg - legelőrehaladottabb szakaszában - különösképpen megszűnik minden erőfeszítés. Ilyen gyakorlat útján, ha kitartóan és bizakodva csinálják, az ember végül felfedezi saját halhatatlan szellemét még akkor, amikor a halandó testben tartózkodik. Különböző országokból származó tanúk szakadatlan sora, a történelem előtti időktől kezdve a legmagasabb civilizáció mai koráig igazolja ennek valóságát.
*
Igyekeznünk kell, hogy megvilágítsuk ezt a rendkívül kényes kérdést. A
szellemi önuralmat tényleg nem lehet egy sor határozott szabály és elv határain
belül megvalósítani, mint egynémely más művészetet. Az előírt gyakorlatok
nagyon is törékenyek és bizonytalanok ahhoz, hogy lélektelen, nyomtatott
lapokon taníthatók lennének. A régi, bevált módon: személyi adottságokkal
rendelkező tanítótól kellene megtanulni őket. Ilyen tanítót azonban nehéz lenne
találni az elmélyedést kevésre becsülő korunkban. A legtöbb jelölt már a
kezdetnél csődöt mond, ha a szerencse kedvezése egy időre látókörükbe is hoz
ilyen mestert. Ennek oka az, hogy még nem tudják megállani azokat a hallgatag
próbákat, amelyeknek azok a törvények, amelyek hatása alatt dolgozik, alávetik
őket - vagyis nem érettek ösztönös adottságaik, szellemi érettségük, buzgóságuk
és a hűség próbáira. Nagyon is lehetséges azonban az elmélyülés kezdeti okait
és közbenső fokozatait tanító segítsége nélkül is elsajátítani és uralmunk alá
hajtani és ezt a tanítást már könnyen írásban is lehet adni. Ennek a könyvnek
célja éppen az, hogy ennek a művészetnek egyszerű, pártatlan és gyakorlati
magyarázatát adja, bár lehetetlen néhány oldalra összeszorítani mindent, amit a
sokesztendős kutatás erről a minden tárgyak legfontosabbjáról felfedezett.
Számos útja van annak, miképpen lássunk hozzá ezekhez a gyakorlatokhoz; mindegyik útnak megvannak a maga követői és egyik ezt, a másik azt az embert juttatja gyorsabban sikerhez. A végső cél szempontjából egyik módszer ugyanolyan jó lehet, mint a másik, feltéve, hogy személyes adottságainknak, kedélyállapotunknak és hajlamainknak megfelel. Rendszerint azonban továbbsodródik az ember anélkül, hogy tisztán látná, milyen mélységek rejlenek lényének felülete alatt, hasonlóan az úszó jéghegyhez, amelynek legnagyobb része a víz alatt rejtőzik. William James professzor, a Harvard-egyetem ismert pszichológusa a "tudatalatti"-nak felfedezését a legnagyobbnak tartotta mindazok között, melyeket az ember valaha is tett. Mert ez a felfedezés azt jelenti, hogy annak, ami értelmünkben végbemegy, csak egészen kis részében vagyunk tudatában. Agytevékenységünk kilencven százaléka tökéletesen tudatunk nélkül, a tudat alatt zajlik le. Az elmélyülés valamennyi módszere tehát egy határozott elven alapul, azon, hogy a tudatos gondolkodást néhány lelki, szellemi és érzelmi műfogással kikapcsoljuk, hogy azután a tudat mélyebb rétegeibe ereszkedhessünk.
Az emberek végtelen különbözősége folytán ennek az eljárásnak nincs mindenki számára egységes módszere. A bölcs ember tehát nem fog az "út"-on vitatkozni. Mindenkinek tökéletes szabadságot ad, hogy azt az utat válassza, amely neki a legmegfelelőbb - mert pontosan tudja, hogy a végső tökéletességnek mindenki számára ugyanannak kell lennie. Csak egy magasabb hatalom van a világegyetemben, és aki azzal ma kerül érintkezésbe, ugyanolyannak fogja találni, amilyen kétezer esztendővel ezelőtt volt és amilyen a következő kétezer esztendő múlva lesz. Az isteni lényeg nem változik - csak az embernek Istenre vonatkozó elgondolásai módosulnak.
Az elmélyülésnek a nyugati népek között legismertebb formája: a vallási miszticizmus. A kereszténység nagy szentjei, mint Augustinus, Justinus, Keresztelő János, Teréz, Kempis Tamás beszámoltak misztikus élményeikről, arról, hogy miképpen emelkedtek a vallási extázis és belső szemlélet csodálatos magasságaiba azzal, hogy fennkölt vezérük, Jézus Krisztus szellemi képét, életét és tanítását újra meg újra maguk elé idézték, miközben gyakran szigorú aszkézisnek vetették alá magukat és az önmegtartóztatást gyakorolták. Felesleges hangsúlyoznom, hogy ennek a formának hatásos volta részben az illető vallásos érzületének mélységétől, részben attól a bensőséges odaadástól függ, amely az ilyen néma imádat során felbuzog.
Az ember Istennek, vagy testet öltött küldötteinek bensőséges imádata révén és megtisztult érzületének segítségével a vallási tapasztalatnak valóban ugyanabba a magasságába emelkedhetik, amelyben aztán ő is érzi, hogy egyénisége a lélek távolabbi létébe olvad bele. Ebben az okos, mindent átkutató és meglehetősen kétkedő korban azonban sok ember akad, akit az ilyen út nem vonz. Semmiféle vallásos személyiség nem kelt már mély tiszteletet vagy örvendező bámulatot bennük, bár őszinte becsülésüket meg tudja nyerni. A vallás és törvényei elvesztették meggyőző erejüket és az ilyen emberek gyakran valami félig kritikus, félig közömbös légkörben élnek. Legjobban az értelmet tisztelik, míg a tudomány hideg szobra megkülönböztetett helyet foglal el szentélyükben. Nem szabad ócsárolni őket. A vallási dogmáknak és üres formáknak értékelése oda vezetett, hogy az igazságból szofizma keletkezett. És ez a teológiai tanok akrobatáit az emberiség uraivá tette.
Számos útja van annak, miképpen lássunk hozzá ezekhez a gyakorlatokhoz; mindegyik útnak megvannak a maga követői és egyik ezt, a másik azt az embert juttatja gyorsabban sikerhez. A végső cél szempontjából egyik módszer ugyanolyan jó lehet, mint a másik, feltéve, hogy személyes adottságainknak, kedélyállapotunknak és hajlamainknak megfelel. Rendszerint azonban továbbsodródik az ember anélkül, hogy tisztán látná, milyen mélységek rejlenek lényének felülete alatt, hasonlóan az úszó jéghegyhez, amelynek legnagyobb része a víz alatt rejtőzik. William James professzor, a Harvard-egyetem ismert pszichológusa a "tudatalatti"-nak felfedezését a legnagyobbnak tartotta mindazok között, melyeket az ember valaha is tett. Mert ez a felfedezés azt jelenti, hogy annak, ami értelmünkben végbemegy, csak egészen kis részében vagyunk tudatában. Agytevékenységünk kilencven százaléka tökéletesen tudatunk nélkül, a tudat alatt zajlik le. Az elmélyülés valamennyi módszere tehát egy határozott elven alapul, azon, hogy a tudatos gondolkodást néhány lelki, szellemi és érzelmi műfogással kikapcsoljuk, hogy azután a tudat mélyebb rétegeibe ereszkedhessünk.
Az emberek végtelen különbözősége folytán ennek az eljárásnak nincs mindenki számára egységes módszere. A bölcs ember tehát nem fog az "út"-on vitatkozni. Mindenkinek tökéletes szabadságot ad, hogy azt az utat válassza, amely neki a legmegfelelőbb - mert pontosan tudja, hogy a végső tökéletességnek mindenki számára ugyanannak kell lennie. Csak egy magasabb hatalom van a világegyetemben, és aki azzal ma kerül érintkezésbe, ugyanolyannak fogja találni, amilyen kétezer esztendővel ezelőtt volt és amilyen a következő kétezer esztendő múlva lesz. Az isteni lényeg nem változik - csak az embernek Istenre vonatkozó elgondolásai módosulnak.
Az elmélyülésnek a nyugati népek között legismertebb formája: a vallási miszticizmus. A kereszténység nagy szentjei, mint Augustinus, Justinus, Keresztelő János, Teréz, Kempis Tamás beszámoltak misztikus élményeikről, arról, hogy miképpen emelkedtek a vallási extázis és belső szemlélet csodálatos magasságaiba azzal, hogy fennkölt vezérük, Jézus Krisztus szellemi képét, életét és tanítását újra meg újra maguk elé idézték, miközben gyakran szigorú aszkézisnek vetették alá magukat és az önmegtartóztatást gyakorolták. Felesleges hangsúlyoznom, hogy ennek a formának hatásos volta részben az illető vallásos érzületének mélységétől, részben attól a bensőséges odaadástól függ, amely az ilyen néma imádat során felbuzog.
Az ember Istennek, vagy testet öltött küldötteinek bensőséges imádata révén és megtisztult érzületének segítségével a vallási tapasztalatnak valóban ugyanabba a magasságába emelkedhetik, amelyben aztán ő is érzi, hogy egyénisége a lélek távolabbi létébe olvad bele. Ebben az okos, mindent átkutató és meglehetősen kétkedő korban azonban sok ember akad, akit az ilyen út nem vonz. Semmiféle vallásos személyiség nem kelt már mély tiszteletet vagy örvendező bámulatot bennük, bár őszinte becsülésüket meg tudja nyerni. A vallás és törvényei elvesztették meggyőző erejüket és az ilyen emberek gyakran valami félig kritikus, félig közömbös légkörben élnek. Legjobban az értelmet tisztelik, míg a tudomány hideg szobra megkülönböztetett helyet foglal el szentélyükben. Nem szabad ócsárolni őket. A vallási dogmáknak és üres formáknak értékelése oda vezetett, hogy az igazságból szofizma keletkezett. És ez a teológiai tanok akrobatáit az emberiség uraivá tette.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)
