2014. október 17., péntek

A FIZIKAI ÉN ELEMZÉSE II.




Tegyünk azonban engedményt azoknak, akik azt állítják, hogy a test minden és az analízis kedvéért tegyük fel, hogy valóban így van. Akkor azonban mérlegelnünk kell azokat a jelenségeket, amelyeket a test alvó állapotban szolgáltat nekünk, mert nem szorítkozhatunk arra, hogy az embert csak éber állapotában vegyük szemügyre. Mélyebben kell az „Én” után kutatnunk az álom és az álomtalanság területén belül, mintha aranytartalmú földben aranyat ásnánk. Csak ha ennek a három állapotnak – az alvásnak, az álomnak és a mély alvásnak – adott tényeit összefoglaljuk, csak akkor ismerhetjük fel tapasztalati úton önmagunk tudatáról az igazságot.




Adva van egy lény, amelyen napi munkája folyamán a tudatos értelem és életerő valamennyi tulajdonsága észlelhető. Ez a lény azonban a materialisták nézete szerint semmi másból nem tevődik össze, mint kémiai elemekből, amelyek az agyban specializálódva idézik elő a tudatot. Adva van egy teremtmény, amely az éjszaka beálltával egy teljesen megváltozott létformába merül – az álom állapotába, amelyben az éber érzékek elködösülnek, és a test maga mozdulatlanul elnyúlva fekszik puha pehely-, vagy kemény szalma-ágyán. A szem szorosan lezáródik, a tagok teljesen mozdulatlanok, és már csak a test, a szív, az emésztés és a tüdő ösztönös funkciói vannak működésben. Az életelv, az életerő látszólag a legmélyebb pontra süllyedt. Mi lett az értelemmel, melyről az ember kisebb-nagyobb mértékben tanúbizonyságot tett? A szemlélő látszólag azt is tétlennek találja. Az ember kérdéseket intézhet az alvóhoz és nem kap választ: az alvó nem tud senkiről, nem ismeri fel a látogatót, nem érti kérdésünket. Közeledhetünk hozzá veszedelmes fegyverrel, megpróbálhatjuk megsebezni, sőt meg is ölni: alvó értelme nem tudja megvédelmezni a fenyegető veszedelemtől.
Így adódik valami látszólag különös ellentmondás egy teremtményben, amely éber állapotában elég magas fokú életet és értelmet mutat, míg alvó állapotában nem tudja ezeket a tulajdonságokat tudatos és természetes módon kifejezésre juttatni. A tudatos Én valóban meghal a világ számára, minden éjszaka, az alvásban, míg a fizikai test folytatja életét, mert a szív dobog és a tüdő lélegzik.
A test tehát nem lehet az örökkévaló, valódi Én.
De azt kell kérdeznünk: milyen tekintetben különbözik ez az alvó test kémiailag ugyanattól a testtől, mikor az teljes munkaüzemben van? Még mindig pontosan ugyanazok az alkatrészek alkotják az emberi alakot, még mindig megvannak benne ugyanazok az elemek, legfeljebb mennyiségileg csekély eltéréssel. A hidrogén, a nitrogén, a szénsav és egyebek, amelyek vegyületeikben az emberi testet alkotják, mind megvannak, noha a tudatos értelem és szabad tevékenység megnyilvánulásai, úgyszólván teljesen eltűntek. Hogyan van az, hogy ez a test éber állapotban meg tudta saját természetét és létét vizsgálni és ítélni, míg most már nincsen meg ez a képessége? Az egyetlen kielégítő válasz az, hogy az ítélő értelem elhagyta a testet. Ennek a válasznak a bizonyítéka maga az álom-állapot valósága.
Az értelemnek, gondolkodásnak, érzésnek és életnek egyetlen gyújtópontban, a fizikai testben való egybekapcsolódása az, amit a személyes Én-nek vagy egyéniségnek nevezünk. Ha azonban a mély álom folyamán a test tudata, tehát fizikai gyújtópontja, eltűnik is, tudjuk, hogy az álomállapotban ez a kapcsolat továbbra is fennáll. Változatlanul fennmarad a benyomásoknak, emlékeknek, érzéseknek, gondolatoknak, vágyaknak, félelmeknek és reményeknek az a keveréke, amelyből az éber egyéniség összetevődik. Sőt, álom-alkotásán olyan erősen dolgozik, mintha külön álom-teste is volna. Mind az öt érzékszerv tevékeny: az ember lát, hall, szagol, érint és ízlel álmában. Álomvilágunk olykor az egyetlen valódi világként tűnik fel és az ember sohasem hinné, hogy kevésbé valóságos, mint az éber állapot. Ugyanúgy gondolatok vezetik és vágyak hajtják, mint azelőtt. Az ember ismeretlenekkel és idegenekkel találkozik.
Menekül képzelt veszélyek elől és teljes kielégülést talál ezekben az álom-eseményekben. Mozog, utazik és repül is álmában. Beszél, szeret és ítél ezeknek az élő éjszakai látomásoknak során. Bár a fizikai Én látszólag halott, a tudatos Én önmaga létezéséről ismét más módon, nevezetesen, mint álom-lényről szerez tudomást.
Ha az egyéniség megnyilatkozása a fizikai világban eltűnik, az álmok finomabb világában gyakran visszatér.
Bármilyen fantasztikusak legyenek is egyes álmok, mégis vannak olyanok is, amelyek elég ésszerűek ahhoz, hogy meggyőzzenek: a tudatos, értelmes Ego megváltozott formájában, mint álom-személyiség kétségtelenül továbbél, mert ugyanazok a gondolati, érzékelési és emlékezési csoportok vannak meg benne, mint éber állapotban.
Megállapítottuk, hogy a fizikai világ az egyetlen valóságos – az alvó azonban, aki összefüggő és értelmes álmot álmodik, joggal kételkedhetnék ebben az állításban, mert az álom-világban való tevékenysége nem kevésbé valóságos számára, mint a mi éber tevékenységünk a fizikai testben és mert maga a természet felelős a tevékenység és az alvás, az ébrenlét és az álmodás ritmikus folyamatáért. Az álmok valódi tudatot tükröznek, amely nem kevésbé valóságos, mint az éber tapasztalatok tudata, bármilyen fantasztikusak is maguk az álmok. Enenmagunk tapasztalása tehát csakis ebben az összefüggésben a valóság próbája. Ennélfogva nem állíthatjuk jogosan, hogy fizikai területen, az éber tevékenység állapotán kívül minden más állapot személyes képzelődés, mert az alvás és az álom jelenségei teljesen természetesek, melyek a fajnak mint egésznek tulajdonai és nemcsak az egyes egyéneknél mutatkoznak. Az érzéketlen test az alvás folyamán sohasem állítja, hogy ő az „Én”. Miért? Mert az „Én” fizika-fölötti, vagyis szellemi; a testből egy szellemi világba távozott. Az „Én” tehát valódi mivoltában a szellemhez és nem a testhez tartozik.
A test az alvó ember számára csupán azért nincsen, mert a szellemi Én elhagyta. Ennek az állításnak a tartalma tehát az, hogy az egyéniség az álom állapotában a fizikai testtől teljesen különválasztva él és működik tovább. Röviden: a személyes Én olyan valami, ami természetét illetően elválasztható, megnyilvánulásában pedig független fizikai eszközétől.
A két állapot egyszerű összehasonlítása elegendő annak kimutatására, hogy mivel az álom-egyéniség vándorlásaiban nem használhat fizikai testet és a fizikai Én-től különbözik, mindkettőben kell lenni valami állandó és változhatatlan elemnek, amely az éber Én számára lehetővé teszi, hogy álom-élményeire visszaemlékezhessék. Ennek a legmélyen fekvő rétegnek, a fizikai testtel összehasonlítva – és mert nem-fizikai „állag” – a valódi Én-nek kell lennie. Az ilyen állag pedig csak szellemi természetű lehet.
Az „Én” nem a test, hanem valami tudatos lényegesség, amely a testtel eggyé válik, ha abba teljesen belemerült – ez lenne az a fogalom, amelyet a gondolkodó ember megformulázhatna, ha értelmét átmenetileg a planetáris történelem jelenlegi időszakában ideiglenes elméletek el nem homályosítanák.
Amennyiben ez utóbbi megállapítást tagadnánk, akkor a tagadásban foglalt fontos következtetéseket is el kell fogadnunk. Mert ha az értelem nem választható el a testtől; ha a lélek mint egy rögzített léggömb nem lebeghetne porhüvelye fölött, ha a tudat nem szabadítható ki testi gyújtópontjából, akkor az olyan állapot, mint az alvás, nem volna lehetséges. Az ember fizikai testének tudatát nem veszíthetné el és arra lenne ítélve hogy a nap és az éjszaka huszonnégy óráján keresztül állandóan tudatában maradjon testének, amellyel a természet oly felbonthatatlanul összefűzte. Az embernek, mint szerencsétlen és talán akaratlan munkatársnak, talán a természetnek azoknál az éjszakai fáradozásainál is ott kellene lennie, melyek arra irányulnak, hogy a testnek elhasznált szövedékeit pótolják és az újra való helyreállításuknak folyamatát tudatosan kellene átélnie – mert a pihenés jótéteménye meg lenne tagadva a szellemétől. Ebből is felismerheti az ember a természet csodálatos bölcsességét és jóságos könyörületességét.
Ez a következtetés oly nagy jelentőségű, hogy az olvasónak alaposan meg kell értenie és annál kevésbé szabad hipnotizáltatnia magát egy orthodox-materialista nézőpont naiv és fantasztikus véleményeitől, mert ez a nézőpont az újabb felfedezések világában kezd már amúgy is divatjamúltnak és nem helyénvalónak bizonyulni. Az ilyen bátor és független gondolkodás révén szabadulhat meg végül az ember a szellemi tudatlanság bilincseitől.
Az alvás és a tudat sohasem állhatna harcban egymással, ha az ember nem volna egyéb, mint azoknak az atomoknak a gyűjteménye, amelyekből fizikai teste összetevődik. Ez a harc azonban éppen abból keletkezik, hogy az ember nemcsak test, hanem erő is – sokkal finomabb valami, mint a fizikai anyag.
Az alapvető személyes Én finomabb a fizikai testnél és a tudat világosságát viszi bele – ha másként lenne, nem keletkezhetne szétválasztódás a kettő között abban az állapotban, amelyet alvásnak nevezünk.
Így nézné egy szellemi szemlélő ezt a tárgyat. Az ilyen felfogás azonban nem szükségszerűen foglalja magában a halhatatlanságot, sőt még a testnek a halál utáni fennmaradását sem. Ez a felfogás csak az élő testre vonatkozik és se el nem fogadja, se ki nem zárja azt a lehetőséget, hogy az ilyen megosztott tudat akkor is fennmaradhat, amikor a halálsújtotta test nincs már meg. Futólag vegyük szemügyre ezt a lehetőséget is.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)