A FIZIKAI ÉN ELEMZÉSE III.

Nézzük az előbbi választ más nézőszögből és lássuk, vajon akkor is megállja-e a próbát.

Van az anormális állapotoknak egy csoportja, amelyet az általános „transz” fogalommal jelölünk meg. Modern tudósok, akik a hipnózis és a lélektani kutatás jelenségeit tanulmányozták, jól ismerik ezeknek az állapotoknak különböző fázisait. Az esetek egész soráról szólnak tudósítások és leírások pszichológiai folyóiratokban és könyvekben; a legtöbbje olyan kísérletekből származik, amelyeket legszigorúbb tudományos ellenőrzés mellett végeztek.

Hogy ez az állapot lehetséges, az ma már vitathatatlan – és éppen így nem tagadható az sem, hogy a transz egy mélyebb szakaszában elérhető a tudatnak a testtől való csaknem tökéletes, időnként szándékolt, legtöbbször azonban szándéktalan elválasztása. Azok, akik ebben az irányban nem folytattak tanulmányokat és az erről a tárgyról szóló irodalmat elfogulatlanul akarják megvizsgálni, csodálkozni fognak a bizonyítási anyag tömegén, amelyet az utóbbi száz esztendő folyamán a tudósok és orvosok – akikben volt bátorság ennek a területnek a kikutatására, amelyet különösképpen „anormis pszichológiának” neveznek – felhalmoztak.

Képzettségükről és részrehajlatlanságukról ismert emberek – mint amilyen az elhunyt F. W. H. Myers is, aki a maga idején Cambridge-ben minden más kutatónál több dicsőséget szerzett – óriási tömegű kísérletet végeztek tökéletesen tudományos módon. Azután nyilvánosságra is hozták az elért eredményeket. Akinek elég türelme és ideje van ezeknek a köteteknek átböngészésére, elegendő bizonyítékot fog találni, hogy meggyőződjék róla: az ember tudatának élő állapotában is elválasztható testétől. Ha ez az elválasztás az álom-állapotban legtöbbször csak szakaszosan és bizonytalanul érhető is el, viszont igen tiszta és feltűnő rendellenes állapotokban, mint például az ájulásnál, amelyet a heves érzelmi hullámzás idéz elő.

Azok a kutatók, akik különösen a hipnotikus transz jelenségébe igyekeztek behatolni és – tekintet nélkül azoknak a szenvedélyes hitetlenségére, akik maguk sohasem vették azt a fáradságot, hogy ilyen kísérleteket végezzenek – ki is tartottak mellette, a következők: Dr. James Braid manchesteri sebész; Faria abbé, a francia lelkész, aki ezt a művészetet Indiában ismerte meg; Charcot, a francia ideggyógyász, aki a párizsi Salpétričre-kórház kísérleteit vezette; a nancy-i dr. Lebeault és Bernheim professzor, a tanítványai; a német dr. Moll, aki szép értekezést írt erről a tárgyról, amennyire az az ő idejében ismeretes volt; néhai Alexander Erskine Londonban; dr. Esdaile, a kalkuttai állami kórház főorvosa, aki háromszáz nagyobb és több ezer kisebb műtétet végzett mindenféle érzéstelenítőszer alkalmazása nélkül és pácienseinek mégsem okozott fájdalmat, mert testüket magnetizmussal tette érzéketlenné.

Azok a személyek, akiket mély transz-állapotba hipnotizáltak, testüket tökéletesen elfelejtették, múlt eseményeknek voltak szemlélői, tanúskodtak távolról történt dolgokról, vagy megfigyeltek embereket, akikhez ebben az állapotukban elküldték őket. És bár testük visszamaradt, személyes, de testfölötti tudatuk tökéletes birtokában voltak.

Nincs valóban semmi új a hipnotikus kísérletekben, mert ezeket már a régi egyiptomi papok és a korai káldeus jósok idején is gyakorolták. Az őskor kísérleteinek azonban kevés bizonyító erejük van a modern kor számára.

Ha valami, akkor az ilyen kutatás mutatja, hogy a tudatos Én nem a test, egyszerűen azért nem, mert a hipnotikus transz legmélyebb és ennélfogva legritkább fokán a kettő szétválasztható és mint két elkülönített egység ábrázolható. A szellemnek az az egész része, amely az öntudatot tartalmazza, ily módon autonómmá vált. A harmadfokú, valóságos transz sokkal ritkább jelenség, mint bármilyen más a hipnózis kutatásában és ez manapság a Nyugaton kevésbé gyakori, mint a XIX. század folyamán volt. Keleten még ma is előidézik az önhipnózis bizonyos fajtája révén, amelyet jógi-k, fakírok és az afrikai négerek „orvosságos emberei” gyakorolnak. Az ily módon hipnotizált (régebbi kutatók a „mezmerizált” vagy „magnetizált” kifejezéseket használták) olyan megmerevedett állapotba kerül, hogy szinte halottnak látszik. Nem hall meg semmilyen zajt és néma, mint a sír. Szemének pupillái felfelé fordulnak. Ha visszatér éber tudatára, megerősíti, hogy a transz-állapot tartama alatt tökéletes fizikai öntudatlanságban volt. Másrészt, különösen a transz könnyebb szakaszaiban gyakran bekövetkezik az egyéniség középpontjának áthelyeződése, amelynél az illető még valamennyire ura a beszédnek és részletes leírást tud adni távoli jelenetekről és eseményekről, amelyekről azt állítja, hogy éppen most látta, vagy személyekről, akikkel pontosan tudja, hogy együtt volt. Ennek a könnyebb fajtájú transznak egyik szemléltető esetét írja le Erskine. Hogy a Sir Arthur Conan Doyle kívánta próbával szolgáljon, egyik páciensét hipnotikus transzba helyezte. A páciens szelleme bejárta az egész, a Lady Doyle London-Westminster-i lakásáig elnyúló teret és beszámolt arról, hogy az asszony ott ül egy szobában, amelyet azután teljes részletességgel leírt. A tudósítás és a leírás tökéletesen helyesnek bizonyult! A telepátia nem magyarázza meg az ilyesmit, mert Erskine még egy másik esetet is elmond, amelynél a hipnotizált személy háromórás leírást tudott adni apjának, a portugál követség egyik tisztviselőjének tevékenységeiről, utazásairól, cselekményeiről és beszélgetéseiről. Az apa azután később megerősítette a leírt tudósítás pontos voltát. De sem a hipnotizálónak, sem a fiúnak előzőleg semmiféle tudomása nem volt a tisztviselő tartózkodási helyéről, vagy szándékairól!

Annak bebizonyítása, hogy a szellemet a testtől el lehet választani, elegendő annak az állításnak alátámasztására, hogy az Én nem azonos a testtel. Ez a bizonyság világosan megmutatja, hogy az Én mint tud mindenféleképpen hatni és működni, mégpedig a hipnotikus transzban éppen olyan tökéletesen, mint a köznapi létben – csak éppen fizikai eszközét, a testet, a hipnózis előidézte élettelen állapota miatt nem tudja használni.

Ahol tudatos értelem van, ott életnek is kell lennie, amely foglalkoztatja. Ezekből a kísérletekből is látjuk, hogy az élet a szellemet a fizikai test-tudattól való különválásánál is elkíséri, anélkül, hogy a test halálát okozná, mert ez a különválasztás csak átmeneti. Eléggé nyilvánvaló tehát, hogy a szellem és az élet a test útján nyilvánul meg, mint ahogy például az elektromos áram a villanykörtén keresztül válik láthatóvá, bár saját léte mégsem tőle függ egészen. A kettő valóban mindenképpen abban a helyzetben van, hogy a másiktól függetlenül is funkcionálhat, amint ezt az alvás és a hipnotikus transz anormális állapota is megvilágítja.

További bizonyítékot – olyat, amely talán könnyebben visszautasítható – szolgáltatnak a lélektani kutatás és a spiritizmus eredményei. Ezek talán kevésbé lesznek megfelelők, mert ezzel a tárggyal kapcsolatban a nagy tömeg bizonyíték minőségileg rendkívül különböző és míg az egyik szembeszökően világos, a másik felháborítóan sületlen, vagy nyilván magán viseli a szélhámosság bélyegét. Ha azonban részrehajlatlanul vesszük szemügyre az ilyen jelenségekről szóló beszámolókat, felfedezhetjük bennük a valódi tényeknek olyan kis maradványát, amely szintén arra mutat, hogy az egyéniség fennmarad még a test totális elpusztítása után is, mint például a halottégetésnél.

A lélektani kutatásokra alakult társaság több mint félszázadon keresztül számos jelentést gyűjtött össze szellem-jelenségekről, médiumok üléseiről, stb. Sir William Crookes, Sir Oliver Lodge, Hans Driesch professzor és Sir William Barret – csupa tekintélyes tudós – a médiumok felhasználásával folytatott kiterjedt kutatások után kénytelenek voltak amellett a spiritiszta alaptétel mellett állást foglalni, hogy a halottak tovább élnek, és hogy bizonyos körülmények között érintkezni lehet velük. A médiumok egyike, akinek szolgálataihoz Sir Oliver Lodge gyakran folyamodott, az elhunyt Alfred Vout Peters, véletlenül a szerző egyik barátja volt. Peters rendkívül ritka és nevezetes adottságokkal született: a „halottakat” nemcsak tisztán látta, hanem velük beszélgetve a hátramaradottak számára üzeneteket is át tudott tőlük venni. Életének nagy részét egész Európára kiterjedő utazásokkal töltötte el és a továbbélés valóságáról próbákat és bizonyítékokat szolgáltatott számos híres személyiségnek, akikhez – mint egyszer tréfásan megjegyezte – Európa valamennyi koronás fejének legalább a fele tartozott.

Elegendő lesz képességeinek egyetlen példája, amelyről a londoni intézet titkára, Mr. Wallis Mansford tett nyilvános tanúbizonyságot. Mr. Vout Peters 1922-ben a következőt közölte Mr. Mansforddal: „Egy rendkívüli fizikai szépségű, finom vonású, sűrű hajú, élénk szellemű és erős magnetikus egyéniségű fiatal ember szelleme van most önnel. Szép kertben látom őt – flanell ruhát visel. Az volt a szokása, hogy összefont karokkal, lovagolva ült a székén, arccal a támla felé fordulva. Nincs róla fényképe a lakásában, amely ebben a helyzetben ábrázolja? A szellem még elég fiatal emberé, aki a háború folyamán külföldön halt meg. Az éghajlat, mely alatt látom, meleg, az utolsó óráiban nagyon szenvedett a szomjúságtól. Igen közel van egy vele összefüggő évforduló.”

Mr. Mansford azt válaszolta, hogy nincs ilyen fényképe – mikor azonban hazament, elkezdett keresgélni a papírjai között és felfedezte Rupert Brooke, az ismert katonaköltő fényképét. A kép kertben ülve ábrázolta Brooket, pontosan abban a helyzetben, melyet a médium említett. Mr. Mansfordot érdekelte Brooke, sőt erősen vonzotta is. A férfi anyja ajándékozta neki a képet. Ami a közlés leíró részét illeti, mindenki tudja, hogy az pontosan megfelel a költő külsejének, míg a legutolsó szavak helyességére vonatkozólag meg kell említeni, hogy Brooke a Földközi-tengeren egy kórházhajón halt meg. Halála napjának évfordulója öt nappal azután volt, amikor Peters beszélt róla. Olyan emberek, mint Peters – bár számuk kevés azok sokaságában, akik állítólagos médiumi képességeikkel nemcsak magukat tévesztik meg, hanem másokat is elbolondítanak – azokra a primitív adottságokra emlékeztetnek, amelyek a szellemi és fizikai emberi képességek jogos és szükségszerű fejlődése következtében elsatnyultak és örökre elvesztek.

Azok, akik szellemüket nem engedik elposványosodni, tudják, hogy a hipnotikus és lelki kutatás a maga egészében már akadémiai körökben is kezd bizonyos tekintélyre szert tenni. Különböző országok egyetemi tanfolyamokat nyitottak a lelki kutatás előmozdítására, míg Dr. J. B. Rhine, az amerikai Duke-egyetemen az extra-szenzorikus benyomások laboratóriumi vizsgálatát addig a pontig vitte, ahol a telepátia és távolbalátás valóságát oly kétségtelenül igazolni lehetett, hogy azok az elismert kísérleti tudományok sorába léptek. William Mc. Dougall professzor, ez a kiváló amerikai, akinek a rendellenes lélektant illető kutatásai közismertek, nem habozott kijelenteni, hogy Dr. Rhine munkája az élettani materializmusra a legsúlyosabb csapást mérte.

Más hiteles esetek százairól számol még be a jelentések egész sokasága azoknak, akik nem sajnálják a fáradságot, hogy átvizsgálják ezt az irodalmat. Ezek a kutatások mind azt mutatják, hogy van egy nem-materiális világ, amelyben az ember tudatos énje vagy szelleme értelmesen és a testtől – még ha az a sírban fekszik is – teljesen függetlenül tud működni.

Sokan vannak, akik mélyen gyökerező ellenszenvvel viseltetnek a lélektani kutatás, illetőleg a spiritizmus tárgyköre iránt. Ezeket részben igazolják azok a nyilvánvaló visszaélések, amelyek ezen a területen a valódi és igaz jelenségekkel felbonthatatlanul össze vannak kötve. Ha az említett hitetlenek vallásosak, akkor az ördög fekete alakját sejtik az ilyen kísérletek mögött – ha tudományos beállítottságúak, akkor az egész dolgot puszta szélhámosságnak tekintik. Röviden, mivel magát a témát nem tartják elfogadhatónak, valamennyi bizonyítékát sem tartják annak. Az ilyen emberek azonban azt a kérdést: „Ki vagyok én?”, a testre vonatkozóan a spiritiszta irodalom segítsége nélkül is megvizsgálhatják. Van ugyanis a tanúbizonyságoknak egy figyelemreméltó sora, amelyeknek bizonyságai kétségtelenek és amelyek következményei világosak. A szerző különböző alkalmakkor és Ázsia meg Afrika különböző részein találkozott jógik-kal és fakírokkal, akiknek megvolt az a rendkívüli képességük, hogy lélegzésüket kikapcsolják, szívtevékenységüket és vérkeringésüket megállítsák, sőt, miután néhány órán vagy napon keresztül légüres koporsóban vagy a föld alá „eltemették” őket, életre is tudtak újra ébredni. A szerző, hogy meg tudja különböztetni a csalókat a rendkívüli erők valódi birtokosaitól, az említett teljesítményeket gondosan megvizsgálta és így szilárd meggyőződése, hogy ilyen erők valóban vannak. Személyes tapasztalataival azonban ebben az összefüggésben nem akar előhozakodni, bár ezeknek a jógik-nak egyike legutóbb egy lepecsételt és kicementezett kősírban nem kevesebb mint negyven napot töltött bezárva. De vannak független és kevésbé megtámadható bizonyítékok, amelyek mind 1936 óta merültek fel.

Az első egy kivágás az egyik megbízható indiai újságból, a „The Madras Mail”-ből, amely angol tulajdonban van és szerkesztője angol, akinek egy egész életre visszanyúló alapos újságírói tapasztalatai vannak:

HARMINC PERCIG ELEVENEN ELTEMETVE

JÓGI-MUTATVÁNY 15.000 TANÚ ELŐTT

Masulipatam, 1936. december 15.

„Említésre méltó jóga-teljesítményt mutatott be Sankara Narayana-swami mysorei jógi vasárnap este a Srí Ramalingeswarasvami templom előtt, mintegy 15.000 emberből álló gyülekezet jelenlétében. Körülbelül félóra hosszat elevenen volt eltemetve.

K. W. Ramana Rao alezredes, kerületi egészségügyi tiszt, aki mint megfigyelő működött, a kísérlet előtt átvette a jógi levelét, amelyben kijelenti, hogy cselekedetét saját felelősségére viszi végbe.

A jógi-t egyenesen erre a célra készült ládába helyezték, majd leeresztették egy gödörbe, amelyet azután földdel fedték be. Miután körülbelül félórával utóbb a ládát felhúzták, a jógi-t transz-állapotban találták benne. Újabb félóra múlva visszanyerte öntudatát. A tömeg tapsolt.”

A második bizonyíték barátomtól, F. Yeats-Brown őrnagytól származik, aki húsz esztendőn keresztül a Bengal Lancers indiai lovasezrednél szolgált. Ő tette közzé az alábbi jelentést a londoni Sunday Express-ben:

„A „halálból” való feltámadás meglehetősen elterjedt gyakorlat az indiai mágiában. Magam is kétszer láttam. Az adeptus huszonnégy órai titkos előkészületet végez, amely tisztálkodásból, böjtölésből és a levegő „nyeléséből” áll.

Mielőtt a transz-állapot bekövetkeznék, az adeptus, a beavatott oxigénkábulatban van. Aztán összeszorítja ütőereit és öntudatlanná válik. Tanítványai eltemetik.

Egyik alkalommal, amelynél magam is ott voltam, az adeptus egy óra hosszat, a másiknál csak tizenöt percet töltött halálos transzban.

Orvosok, akik a „holttestet” megvizsgálták, megállapították minden életmegnyilvánulás hiányát. Miután a jelzett idő letelt, az adeptus visszatért az életbe.

A kísérlet nem a nyilvánosság számára való – a merev test hajlékonnyá válik, a szorosan összezárt ajkak szétválnak és olyan sóhajt hallatnak, melyet senki, aki hallotta, soha el nem felejthet.”

A harmadik bizonyság a madrasi Sunday Times 1936 februári számából való. A következőképp hangzik:

AKI URALKODIK A SZÍVÉN ÉS ÉRVERÉSÉN

„Harry ezredes, Ahmedabad hatósági főorvosa, továbbá különböző más orvosok jelenlétében Swami Vidyalankar jógi azzal a különös mutatvánnyal lepte meg közönségét, hogy meglehetős hosszú ideig irányította szíve és érverése tevékenységét. Lehunyt szemmel, a földön guggolva, hirtelen elállította szívét és érverését. Ugyanakkor szívét megvizsgálták és elektrokardiogrammot is csináltak róla. A vizsgálat azt mutatta, hogy mindkét szervét tökéletesen hatalmában tartotta.

Több más csodatételt is bemutatott, köztük azt, hogy huszonöt órán keresztül sírban feküdt.”

Ennek az utóbbi esetnek bizonyító ereje különösen abban rejlik, hogy egy képzett angol jelenlétében történt, aki a hadsereg tagja és egyben képesített orvos is. Ennélfogva bizonyos, hogy szigorú ellenőrzésre került a sor.

Akinek van ideje alaposabb vizsgálatokra és nem sokallja a fáradságot, hogy néhány esztendőn keresztül hasonló esetekről szóló jelentésekben kutasson, gazdag eredményre számíthat, bár a szerző tudja, hogy különböző rendkívüli erőkkel rendelkező jógi-k elzárkóznak minden nyilvánosság elől, mert kerülik a nagyvárosokat.

Mit mondanak nekünk az ilyen esetek?

Vajon nem azt állapítják-e meg, hogy a testi életlehellet nem azonos a valódi Énnel? Nem azt a kétségtelen bizonyítékot nyújtják-e, hogy bár a fizikai élettevékenység szünetel és a lélegzés megállt, a személyes valóság, az Én, bizonyos idő múlva mégis újból csökkentetlen és sértetlen létben jelentkezhetik?

Nem azt mutatják-e, hogy a test betű szerinti értelemben igazi holttestté válhatik anélkül, hogy az egyéni személyiség fennmaradása korlátozódnék?

Nem azt bizonyítják-e, hogy azok az életerők, amelyek a testnek egész napon át a mozgás és tevékenység lehetőségét adják meg, nem szükségképpen testi szövetek és izmok eredményei? A testtel való kapcsolatuk egyszerűen olyan lehet, mint az elektromos áramnak a lámpával való előbb említett viszonya.

Nem tartalmazzák-e ezek az esetek azt is, hogy az Én-tapasztalat az egész életen keresztül fennmarad, míg a test-tapasztalat csupán ennek a mélyebb tudatnak a tartalma volt?

Ha ez az utóbbi a testtel, mint állandó birtokosával lenne összekötve, akkor sohasem lehetne tőle elválasztani. Például: a hő a tűznek egyik tulajdonsága. Ahol tüzet találunk, ott szükségképpen hő is kapcsolódik hozzá. Hideg tűzhöz hasonló jelenséget nem tudunk elképzelni. Hasonlóképpen: ha az Én a testi szervezet egyik funkciója lenne, sohasem lehetne elválasztani tőle, mint ahogyan az a mély alvásnál, hipnotikus transzban, vagy fakírok eltemetésénél történik. Más szavakkal: a valóságos ember, a lélek – ha szabad így nevezni – nem azonos a testével. Mert az Én semmiféle anyagi nagyítóüvegen keresztül nem látható.

Nem valószerűsíthetjük a magunk számára bizonyossággá, hogy abban a pillanatban, amint Én-tudatunkat az agytól elvonatkoztatjuk, az nem egyéb többé, mint egy darab élettelen anyag, olyan, mint a hús a hentesüzletben. Az Én jelenléte nélkül egyetlen gondolatot sem termelhet, egyetlen eszmét sem valósíthat meg sem önmagáról, sem környezetéről, sem elvont tulajdonságokról, sem anyagi dolgokról.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)