2015. február 16., hétfő

Szellem: a világ mozgatóereje



Az ember, születését követő tudatra ébredése után bizonyos alapvető igényeket fogalmaz meg a létbiztonság és a társas kapcsolatok mellett. Megjelenik a transzcendentális, az ezoterikus világ megismerésének igénye. A kutató, kereső ember a szellemi igazságok megismerése, felfogása után eljut a legfőbb bölcsességhez, a megvilágosodáshoz, melyhez csakis szellemi út vezethet és megtalálja a magában lakozó és az egész világot átható Szellemet. A valódi önismeret teszi csak lehetővé önmagunk, azon keresztül a világ megismerését. Ez a nehéz, fáradtságos út nem spórolható meg.




A technika századai csaknem felülírták a szellemi tudományok megismerésének fontosságát. A tudomány megpróbálta, és próbálja átvenni a hitek helyét, szerepét. Mindentudás, mindenhatóság látszata révén a hit nélküli ember kezére kívánja játszani Isten szerepét. A génsebészetbe kontárkodással már-már ott is érzi magát a kívánt magasságban (mélységben?). A tudomány szemszögéből nézve a világot mozgató legfőbb szellem feleslegessé, túlhaladottá vált, ezért elvethető. Minden az emberi tudás. Az oktatás és a médiák átveszik ezt és hatásosan fojtják el a transzcendentális világ megismerésének igényét. Ha a tudomány magyarázatai nem lennének mindenre kielégítőek, vallási pótszerek állnak rendelkezésre: kábítószerek, alkohol, új hullámos szekták és nézetek erdeje. A tudomány, bár eredményei sokasodnak, látszólagos előrehaladása mellett zsákutcába jutott.

Elődeink évezredeken keresztül nyilvánvalónak tartották a szellem halhatatlanságát, ezért a halottakat megfelelő pózban, hétköznapi és ünnepi tárgyaik társaságában temették el. Az egyiptomi királysírokban mindenki által ismert leletek utalnak erre, de más népek, még a lovas nomádok is hasonlóan gondolkodtak a szellemvilág felől. A halállal az élet nem ér véget, folytatódik egy másik, nehezen megismerhető világban, aminek létezésében nem kételkedtek. Minden fontos vallás arra törekszik, hogy a tudatlan létből visszavigyen bennünket a lét, egyben önmagunk létezésének tudatosságába, önmagunk középpontjába, ahonnan kiindulva minden megismerhető. A létezés központja a világot mozgató Szellem, melynek mi is részesei vagyunk. Ehhez az általunk képviselt középpontunkkal (saját szellemiségünkkel) és a környező természeti világgal harmóniában kell lennünk, szeretetben kell élnünk. Ez az egészséges szemlélet és élet alapfeltétele is.

A diszharmónia betegség. Ugyanezzel a szeretetteljes érdeklődéssel kell közelítenünk a nehezen felfogható, csak saját belső lelki áttételeinken, álmainkon keresztül, megváltozott tudati állapotban érzékelhető természetfelettihez is. A szellem áthat mindent, ott van a körülöttünk lévő természetben is, ezért a szemlélődés, a természet törvényeinek megértése, felfogása éppúgy szükséges a szellemi úthoz, mint a természet és a felette lévő világ tisztelete. A mai ember éppen távolodik ettől, ezáltal esélyei a természet és a természetfeletti megismerésére sokkal rosszabbak, mint elődeinké.

A képesség mindenkiben benne van, alszik, de felébreszthető. Készség szintjére kell fejleszteni. Keresni kell a kapcsolatot a természettel, annak értékeivel, a tiszta levegővel, vízzel, harmonikus működésének maradványaival, az erdővel, hegyekkel, vízpartokkal. Nem az lesz a fontos, ami látható, hanem a láthatatlan, ami csak érezhető, de nem az érzékszerveinkkel. Ehhez egy különleges állapotba kell kerülni, melyre készülni, ismeretek szerzésével alkalmassá kell válni. Ehhez az emberközi kapcsolatokban is olyan embereket kell keresni, akik szintén keresik ezt az utat, esetleg előttünk járnak, tanulhatunk tőlük, taníthatjuk őket.

Szellemi közösség alakulhat ki a Szellem keresése, megismerésére törekvés közben. Vannak magányos és vannak közös utak. A lényeg a nagy Egész, az Egészség megértése. Feltételei az egyensúlyba kerülés önmagunkkal, embertársainkkal, a természettel és a természetfelettivel. A négyfelé figyelve tanulás akár az egész életet kitöltheti, s nincs ennél izgalmasabb megismerés. Az egyensúlyba kerülésnél talán még nehezebb annak megőrzése, megmaradni saját középpontunkban. Onnan lehet „látni” a természet elemeit és a szellemvilágot. Törekedni kell a tudatos kapcsolat felvételére és fenntartására. Az érzékfeletti világ érzékelése gyermekkorban még eleven, de a gyermek hamar rájön, hogy bizonyos dolgokról nem érdemes a „vak” felnőttekkel beszélni, mert csökkent érzékelési képességüket tekintik teljesnek. A szem a sugárzásoknak még csak egy százalékát sem képes érzékelni, ez a látható fény tartománya. Alatta és felette lévő hullámhosszakon is vannak (sőt, ott vannak csak igazán) fontos „látnivalók”, amit csak áttételesen, az szem érzékelési tartományára való átkonvertálással lehet valóságossá változtatni. Hasonlóan van ez a szellemvilággal is. Nagy részére „vakok” vagyunk, ezért spirituális érzékelésünket fel kell ébreszteni, meg kell edzeni, s tudni kell uralni. A „látottaktól” nem kell megijedni, de nem is szabad gátlástalan kalandokba bocsátkozni. Ez bizony tanulást, tudást, vezetőt igényel, folytonos gyakorlással. Ezt az ősi tudományt ma már kevesen gyakorolják, kevés a megvilágosodott ember.

Nem szabad megmosolyognunk a természeti népeket, akik (számunkra, tudatlanoknak) primitív technikákat alkalmaznak a természetfeletti, a szellemi világgal való kapcsolatteremtésre, kommunikációkra, utazásokra. Segítségül hívják a segítő szellemeiket, többnyire állatok, de néha régebben élt emberek, az ősök szellemeit. Teszik ezt sokszor megváltozott tudati állapotban, melynek elérésére már jól begyakorolt módszereik vannak, melyet akár másodpercek alatt el tudnak érni, s fenn tudják tartani hallucinogén segédanyagok nélkül is a szükséges ideig. Ez a (sámánista) gyakorlat az egész bolygón elterjedt, élt és ma is él, a civilizáció ezt az ősi tudást egyszerűen tudománytalan babonának tekinti. Meglehet, nincs fontosabb kapcsolatunk az ősi tudással ma sem. A zsákutcába került tudománynak is ez a legfőbb esélye, hogy ezt a magas rendű szellemi tudományt igénybe vegye a mindenre választ adni tudáshoz. Mindenesetre a nagy tudósok között feltűnően sok a vallásos, a legfőbb szellemi tudás létében hívő ember, akik a ma még megválaszolhatatlan kérdésekre teljes komolysággal állítják, hogy „csak az Isten tudja” a választ. Tehát tőle kell megkérdezni.

A tudomány rengeteget küzdött Isten létének igazolásával vagy kizárásával, aztán a görcsös akarás eredménytelensége láttán egyszerűen elvetette ezt a kérdést. Teszi ezt minden más megválaszolhatatlan kérdéssel is, azzal a kitétellel, hogy a tudomány további fejlődése mellett a ma még megválaszolhatatlan kérdések is megválaszolhatókká válnak. Ez pedig hit, s nem bizonyíték. Nincs arról szó, hogy önmaga korlátait és kicsinységét beismerő embernek „szüksége van” arra a hitre, hogy „mindenek felett” ott van a Gondviselés, a Sors, ahol intéződnek a dolgok, sőt előre meg vannak írva (az Akásha krónika végtelen lapjain). A lelke mélyén mindenki tudja, sejti, hogy „ott kint, távol, elérhetetlenül” ott van a mindentudás megfogalmazhatatlan ténye. Az emberi szellem a legfőbb szellem megnevezésére számos elnevezést alkotott, Isten a legismertebb. Benne rejlik mindennek az oka, magyarázata, melyet a szellem (még a kicsiny, de ugyanolyan nyughatatlan és mindent tudni akaró emberi szellem) meg akar ismerni. Világosságot akar gyújtani a sötétségben az érzékek feletti érzékelés számára. Hogy a szellem elérje saját megnyugtató középpontját, a végtelen bölcsességet, a Megvilágosodást. Akkor lesz vége az emberi szellem szenvedésének, nyughatatlan kereső tevékenységének. Elérte, amit akart. A csepp visszatért a Tengerbe. Az anyagitól megtette az utat a szellemiig. Ez az út!
(forrás: eltero.hu)