Amikor megszületünk, tökéletesen vagyunk programozva. Természetes számunkra, hogy a szeretetre fókuszálunk. Képzeletünk kreatív, virágzó, és tudjuk, hogyan használjuk. Sokkal összetettebb módon kötõdünk a világhoz, mint felnõttként; úgy érezzük, a világ tele van varázslattal, csodával. De mi történik késõbb? Miért tûnik el a varázslat, amint elérünk egy bizonyos életkort?
Marianne Williamson
Azért, mert megtanítják nekünk, hogy másra koncentráljunk. Arra tanítanak, hogy természetellenesen gondolkodjunk. Nagyon rossz életszemléletre nevelnek; olyan világnézetre, amely ellentmond valódi énünknek.
Azt tanítják, hogy olyan fogalmakban gondolkodjunk, mint versengés, küzdelem, betegség, véges erõforrások, korlátok, bûn, rossz, halál, hiány és veszteség. Meg is próbáljuk,
és ezáltal megismerjük ezeket a fogalmakat.
Azt tanítják,
hogy a szeretetnél fontosabb a rang, a pénz, az, hogy jók legyünk
és helyesen viselkedjünk. Arra tanítanak, hogy semmi
közünk a többi emberhez, hogy versengés nélkül nem jutunk
elõbbre, és hogy nem vagyunk elég jók. Arra tanítanak, hogy
olyannak lássuk a világot, amilyennek mások látják. Olyan
ez, mintha megérkezésünkkor rögtön egy adag altatót tömnének
belénk. Alighogy megjövünk, elkezdik a fülünkbe
duruzsolni, hogy a világ alapja nem a szeretet.
A szeretettel együtt születünk. A félelemre megtanítanak.
Spirituális utazásunk célja az, hogy magunk mögött
hagyjuk, elfelejtsük a tanult félelmet, és újra befogadjuk
a szívünkbe a szeretetet. Létezésünk lényege a szeretet. Ez
a végsõ realitás, a földi életünk célja. Az élet értelme az, hogy
ezt tudatosítsuk magunkban, és önmagunkban és másokban
is megtapasztaljuk a szeretetet.
Az élet értelme nem a dolgokban rejlik. Bennünk van.
Amikor olyasminek tulajdonítunk értéket, aminek nincs
köze a szeretethez – pénz, autó, ház, tekintély –, érzelmeinket
olyan dolgokra pazaroljuk, amelyek nem tudnak viszontszeretni
minket. Értelmet keresünk az értelmetlenségben.
A pénz önmagában semmit sem jelent. Az anyagi dolgok
önmagukban semmit nem jelentenek. Nem azért, mert rossz
dolgok – hanem azért, mert egyszerûen semmik.
Azért jöttünk a Földre, hogy a szeretet kiterjesztése révén Isten társteremtõi legyünk. Az az élet, amelynek más
a célja, értelmetlen, ellenkezik a természetünkkel, ráadásul
fájdalmas is. Olyan, mintha belevesznénk egy sötét, párhuzamos univerzumba, ahol a dolgokat jobban szeretik, mint
az embereket. Túlértékeljük a fizikai érzékeink tapasztalatait,
és alulértékeljük, amirõl a szívünk mélyén tudjuk, hogy
igaz.
A szeretetet nem látja a szem, nem hallja a fül. A fizikai
érzékszervek nem tudják felfogni; ehhez egy egészen másfajta
érzékelésre van szükség. A metafizikusok ezt harmadik
szemnek nevezik, az ezoterikus keresztények Szentléleknek,
mások felsõbb énnek mondják. De elnevezésétõl függetlenül
a szeretet másfajta „látást” igényel – másfajta tudatosságot,
másfajta gondolkodást. A szeretet szívünk intuitív tudása.
Ez az a „másvilág”, amelyre titkon vágyunk. Ennek a szeretetnek
az õsi emléke üldöz bennünket állandóan, és hívogat,
hogy térjünk vissza hozzá.
A szeretet nem fizikai dolog, hanem energia. Jelen lehet
egy szobában, egy helyzetben, egy személyben. Nem
tudjuk megvenni. A szex sem garantálja. Semmi köze a fizikai
világhoz, mégis megnyilvánulhat benne. Kedvesség,
szolgálat, megbocsátás, irgalmasság, béke, öröm, elfogadás,
ítéletmentesség, összekapcsolódás, meghittség formájában
tapasztaljuk meg.
A félelem a közös szeretetlenségünk; személyes és kollektív
poklunk. Úgy tûnik, mintha ez a világ folyamatosan
hamis bizonyítékokkal bombázna minket a szeretet jelentéktelenségének
alátámasztására. A félelem harag, bántalmazás,
betegség, fájdalom, irigység, függõség, önzés, rögeszme,
korrupció, erõszak és háború formájában jut kifejezésre.
A szeretet bennünk van. Nem lehet megsemmisíteni,
legfeljebb elrejteni. Az a világ, amelyet gyerekkorunkban ismertünk, ott van elrejtve az elménkben. Olvastam egyszer
egy nagyszerû könyvet, amelynek címe The Mists of Avalon
(Avalon köde). Ez az Arthur-mondakör mitikus feldolgozása. Avalon egy mágikus sziget, amelyet hatalmas, áthatolhatatlan
ködfátyol takar. Ha köd van, lehetetlen a szigetre
hajózni. De csak akkor oszlik el a köd, ha hiszünk a sziget
létezésében.
Avalon azt a világot jelképezi, amely a fizikai érzékelésünk világa mögött létezik: a dolgok csodás érzékelését, a varázslatos
birodalmat, amelyet gyerekként ismertünk. Gyermeki
önmagunk voltaképpen létünk legmélyebb szintje: az,
amilyenek valójában vagyunk. És ami valóságos, nem tûnik
el. Az igazság akkor is igazság marad, ha nem törõdünk vele.
A szeretet is csupán felhõbe burkolózik, körülveszi a mentális
köd.
Avalon az a világ, amelyet akkor ismertünk meg, amikor
még összeköttetésben álltunk finomságunkkal, ártatlanságunkkal
és a lelkünkkel. Voltaképpen ugyanolyan világ,
mint amit most is látunk, de szeretet hatja át, és óvatosan,
a remény, a hit és a rácsodálkozás révén közelíthetünk hozzá.
Könnyen visszaszerezhetjük, mert az érzékelése csupán
választás kérdése. A köd felszáll, ha hisszük, hogy mögötte
ott van Avalon.
És csak ennyi kell, hogy megtörténjen a csoda: a köd felszáll,
az érzékelés megváltozik, és visszatérünk a szeretethez.
(Marianne Williamson - Visszatérés a szeretethez - kivonat)
Marianne Williamson - videó
