A “halál”-élmény

Mi történik a halál pillanatában? A kérdést sokkal könnyebb feltenni, mint megválaszolni. Alapvetően nincs jól meghatározható pillanata a halálnak, még váratlan baleset bekövetkezésekor sem.

Megpróbálok majd gyakorlatias választ adni a kérdésre, amelyet ti gyakorlatias kérdésnek szoktatok tartani. A legtöbb ember számára ez a kérdés valójában ilyesmit jelent: mi történik majd, ha fizikai értelemben nem leszek már életben?

Mit fogok érezni? Önmagam leszek akkor is? Továbbra is megmaradnak az érzelmek, amelyek életemben vezéreltek? Létezik mennyország vagy pokol?

Istenekkel vagy démonokkal, ellenségeimmel vagy szeretteimmel fogok találkozni? És a kérdés mindenekelőtt ezt jelenti: amikor már meghaltam, ugyanaz leszek, aki most vagyok, és fogok-e emlékezni azokra, akik most fontosak nekem?

A kérdést tehát ilyen fogalmak szerint fogom megválaszolni, de mielőtt megtenném, foglalkoznunk kell még néhány, látszólag kevésbé gyakorlatias megfontolással az élettel és a halállal kapcsolatban.

Először is vegyük szemügyre az előbb említett tényt. A halálnak nincs kijelölhető, elkülöníthető, megragadható pillanata. Az élet a keletkezés állapota, és a halál is része ennek a keletkezési folyamatnak. Most életben vagy: tudatod tud önmagáról, az ismeret szikrái ott csillognak a halott és haldokló sejtek törmelékei között; élsz, holott tested atomjai, molekulái meghalnak és újjászületnek. Sok apró halál közepette élsz tehát, saját anyagi képmásod percről percre, részenként leomlik és újjáépül, és te egyetlen gondolatot sem szoktál vesztegetni erre. Tehát most is átéled a halálodat: a testedben végbemenő fizikai halál- és újjászületés-folyamatok sokasága ellenére – és következtében – lehetsz egyáltalán életben.

Ha a sejtek nem halnának el, és nem pótlódnának, akkor a fizikai képmás nem maradna fenn, tehát a tudatod most, ebben a pillanatban, amelyet jelennek tartasz, most is csak az állandóan változó testi képmásod körül lebeg, vibrál.

Tudatodat, ahogyan most ismered, sok szempontból hasonlíthatod a világító bogárhoz, mert számodra úgy tűnik ugyan, hogy tudatod folyamatos, ez azonban nem így van. Állandóan ki- és bekapcsol, bár, mint említettük, teljesen sohasem huny ki. Fókusza azonban közel sem annyira állandó, mint gondolod. Így tehát saját apró halálaid közepette élsz, és, jóllehet saját tudatod sziporkázva él, te gyakran “halott” vagy, anélkül, hogy tudnál erről.

Itt a ti fogalmaitokat használom. A “halott” szó tehát azt jelenti, hogy a tudat fókusza tökéletesen elfordul a fizikai valóságról. Nos, a tudatod egész egyszerűen pontosan ugyanannyi ideig nem él, nincs a fizikai valóságra fókuszálva, amennyi ideig él és fókuszál. Ez talán zavarosnak tűnik számodra, de remélhetőleg mindjárt érthetővé fogjuk tenni. A tudat ugyanis lüktet, pulzál, bár erről nincs tudomásod.

Gondold végig a következő hasonlatot. Az egyik pillanatban a tudatod “eleven”, fókuszát a fizikai valóságra állítja. A következő pillanatban azonban tökéletesen máshová, egy másik valóságrendszerre irányul. A ti fogalmaitok szerint ilyenkor nem él, vagyis “halott”. A következő pillanatban aztán megint “eleven”, a ti valóságotokra fókuszál, te azonban a közbeeső pillanatot nem érzékeled. Folyamatosságérzeted tehát a tudat pulzálásának minden második lüktetéséből tevődik össze.

Ne felejtsd el, hogy ez csupán hasonlat; a “pillanat” kifejezést ne értsd szó szerint. A tudatnak tehát létezik egy – nevezzük így – túloldala is. Mármost az atomok és a molekulák ugyanígy léteznek: a ti rendszeretekben időnként “halottak”, máskor elevenek és aktívak, de azokat a pillanatokat, amikor nem léteznek, nem érzékelhetitek. Mivel a testetek és a teljes fizikai világmindenség atomokból és molekulákból áll, ezért a teljes rendszer ilyen módon létezik. Más szóval: szüntelenül ki- és bekapcsol, bizonyos ritmus szerint, mint amilyen a lélegzés ritmusa.

Léteznek univerzális, egyetemes ritmusok, és ezeken belül létezik az egyéni variációk végtelen sokasága – ez majdnem olyan, mint valami kozmikus anyagcsere-folyamat. Ilyesformán az, amit ti halálnak neveztek, csupán egy hosszabb periódus az általatok nem érzékelt pulzálásban – hogy úgy mondjam, egy hosszabb pauza abban a másik dimenzióban.

A ti rendszeretekben a fizikai szövetek halála csupán része az életnek, amely az állandó keletkezés folyamata. És ezekből a szövetekből, ezt ti is tudjátok, új élet sarjad.

A tudat – az emberi tudat – nem függ a szövetektől, mégsem létezik olyan fizikai anyag, amelyet ne valamely tudatrész hozott volna létre. Amikor például az egyéni tudatod elhagyja a testedet – hogy miként, azt hamarosan elmagyarázom -, az atomok és molekulák egyszerű tudata megmarad, nem semmisül meg.

A jelenlegi helyzetben önkényesen úgy tekintitek önmagatokat, mintha egyetlen, adott fizikai képmástól függnétek: a testetekkel azonosultok.

Mint korábban már említettem, életetek folyamán testetek részei meghalnak, és a mai testetek egyetlen anyagi részecskét sem tartalmaz abból a testből, amely mondjuk tíz évvel ezelőtt volt a “tiétek”. A testetek ma teljesen más, mint tíz évvel ezelőtt volt. Bizony, kedves olvasóim, a tíz évvel ezelőtti testetek halott. Mégsem érzitek magatokat halottnak, ez nyilvánvaló; képesek vagytok olvasni ezt a könyvet, de a szem, amelyet olvasásra használtok, teljesen új anyagból áll, tíz évvel ezelőtt nem létezett, látásotokban mégsem tapasztaltatok folytonossági hiányt.

Látnivaló: ez a folyamat oly simán zajlik, hogy nincs is róla tudomásotok. Az említett lüktetés oly rövid időtartamú, hogy tudatotok vidáman átsiklik fölötte, bár a fizikai érzékelés a pulzálás leghosszabb szakaszait nem képes áthidalni. Ez az az időszak, amit halálként érzékeltek. Tehát tulajdonképpen arra vagytok kíváncsiak, hogy mi történik olyankor, amikor tudatotok elfordítja fókuszát a fizikai valóságról, és amikor átmenetileg úgy tűnik, hogy nincs anyagi képmás, amelyet magára ölthetne.

Ha gyakorlatias akarok lenni, akkor azt kell mondanom: nincs egyetlen, érvényes válasz, mert mindegyikőtök egyéniség. Általánosságban szólva persze létezik válasz, amely összefoglalja ennek az élménynek főbb vonásait, a részletek azonban nagy mértékben függnek az élményektől, amelyeket a tudat átél. Jelentőséget kap magának a tudatnak a fejlődése is, valamint a reá jellemző módszer, amellyel általában a tapasztalatokat kezeli.

A valóságról alkotott fogalmaitok tehát erősen átszínezik az élményeket, mert a hitrendszeretek fényében interpretáljátok őket; ugyanúgy, ahogy ma a mindennapi életet annak a rendező elvnek megfelelően értelmezitek, hogy szerintetek mi lehetséges, mi nem. A tudatotok lassan is, gyorsan is visszahúzódhat a testből; ez sok változó függvénye.

Sok szenilitási esetben például a személyiség erősen szervezett részei már elhagyták a testet, és szokják az új körülményeket. Maga a halálfélelem is okozhat pszichológiai pánikot: az önfenntartási reflex, a merő önvédelem következtében az ember olyan alacsony szintre szorítja tudatát, hogy kómás állapotba kerül, amelyből csak hosszabb idő alatt tud magához térni.

Ha hiszel a pokol tüzében, akkor Hádész birodalmához hasonló körülményeket hallucinálhatsz. Aki hisz a mennyország sztereotípiájában, az mennyei körülményeket tükröző hallucinációkat élhet át. Mindig a fogalmaid és várakozásaid szerint formálod saját valóságodat. Ez a tudat sajátossága, akármilyen valóságban találja is magát. Ezek a hallucinációk azonban, biztosíthatlak róla, múlékonyak.

A tudatnak használnia kell képességeit. A sztereotip mennyország unalma, pangása a mohó tudatot nem sokáig elégítheti ki. Vannak tanítók, akik elmagyarázzák a körülményeket, a feltételeket. Nem vagy tehát magadra hagyatva a hallucinációk útvesztőiben. Megeshet, hogy nem is ismered fel azonnal: fizikai értelemben meghaltál.

Egy másik formában fogod találni magad, egy olyan képmásban, amely nagy mértékben fizikainak fog tűnni, mindaddig, amíg meg nem próbálod a fizikai valóságot manipulálni vele. Ekkor nyilvánvalóvá válnak a különbségek, amelyek a fizikai testtől elválasztják.

Ha szilárdan hiszed, hogy tudatod a fizikai tested terméke, akkor lehet, hogy megpróbálsz ragaszkodni az utóbbihoz. Van azonban a személyiségeknek egy rendje, mondhatni, amolyan tiszteletbeli őrzők, akik mindig készen állnak, hogy segítséget nyújtsanak.

Ezeknek a tiszteletbeli őrzőknek a rendje a ti fogalmaitok szerint élő és halott emberekből áll. Azok, akik a ti rendszeretekben élnek, ezt a tevékenységet “testen kívüli” állapotban folytatják, amikor a fizikai testük alszik. Ők tudják, mit jelent, milyen érzésekkel jár a tudat kivetítése, és segítenek a tájékozódásban azoknak, akik nem térnek vissza a fizikai testükbe.

Ezek az emberek különösen sokat tudnak segíteni, hiszen még ők is a fizikai valóságban tartózkodnak, így közvetlenebbül meg tudják érteni a te érzéseidet. Lehet, hogy ezek az emberek visszaemlékeznek éjszakai tevékenységükre, de az is lehet, hogy nem. A tudat kivetítésével kapcsolatos élmények, a tudat mozgékonyságával kapcsolatos tudás tehát nagyon hasznos a halálra való felkészülésben. Előre megtapasztalhatjátok a halál utáni élményt, és – hogy úgy mondjam – megismerhetitek a rátok váró körülményeket.

Ez egyébként nem valami komor, gyászos vállalkozás, aminthogy a halál utáni élmény sem komor, a legcsekélyebb mértékben sem. Ellenkezőleg: ez az élmény általában intenzívebb és örömtelibb, mint az a valóság, amelyet most ismersz.

Egyszerűen csak megtanulsz az új környezetben működni, ahol más törvények érvényesülnek, és ezek a törvények sokkal kevésbé korlátoznak, mint a fizikai törvények, amelyek között jelenleg működtök. Más szóval: meg kell tanuljátok megérteni és használni az új szabadságokat.

Azonban még ezek az élmények is változékonyak, még ez a léthelyzet is a keletkezés állapotában van, mert sokan további fizikai életeken át folytatják a tapasztalatszerzést. Némelyek teljesen más valóságrendszerekben fogják kifejleszteni képességeiket, s így egy időre ebben az “átmeneti” állapotban maradnak.

A lusták számára nem kínálhatok reményt: a halál nem hoz örök nyugodalmat. Egy darabig pihenhetsz, ha ez a kívánságod. De a halál után nemcsak, hogy használnod kell képességeidet: azoknak, akik előző életükben nem tették meg, szembe kell nézniük önmagukkal.

Akik hisznek a halál utáni életben, sokkal könnyebben hozzászoknak az új körülményekhez. Azok, akikből ez a hit hiányzik, más módon érhetik el ezt a célt, ha végigcsinálják a gyakorlatokat, amelyeket később ismertetek ebben a könyvben. Ezek ugyanis kitágítják az érzékelés határait a valóság más rétegeire is, ha kitartóan, céltudatosan és eltökélten vesztek részt bennük.

A tudat, ahogyan most ismeritek, hozzászokott a fizikai nemlét rövid pillanataihoz, amelyekről korábban beszéltem. A hosszabb kimaradások változó mértékben el tudják bizonytalanítani, de ezek sem szokatlanok. Amikor a fizikai test alszik, a tudat gyakran, a ti fogalmaitok szerint hosszabb időre elhagyja a fizikai rendszert. Mivel azonban a tudat ilyenkor nincs a normális, fizikailag éber állapotban, ezekről a kimaradásokról nem tud, tehát nem is zavarják meg.

Ha a tudat a normális, fizikailag éber állapotban elhagyná a testet, halottnak gondolná magát, mert nem tudná logikusan megmagyarázni a dimenzió és az élmények hiányát. Ennélfogva alvó állapotban – bizonyos mértékig – mindannyian átélitek, hogy a tudat távol jár a fizikai valóságtól – ugyanúgy, ahogy a halálban megtapasztaljátok.

Ezekben az esetekben visszatértek a testbe, de e másik lét küszöbét oly sokszor átléptétek már, hogy nem lesz annyira szokatlan, mint gondoljátok. Az álomfelidézés és a többi mentális gyakorlat, amelyekről később lesz szó, érthetővé teszi majd ezeket a pontokat mindazok számára, akik elvégzik a javasolt gyakorlatokat.

Lehet, hogy közvetlenül a halál után barátok vagy rokonok fogadnak, de az is lehet, hogy nem. Ez, mint mindig, most is személyes ügy. Az is előfordulhat például, hogy sokkal jobban fognak érdekelni azok, akikkel korábbi életeidben voltál együtt, mint akik a jelenlegi életedben állnak közel hozzád.

Meghalt rokonaid iránt táplált érzelmeid számodra is és számukra is nyilvánvalóak lesznek. Nem lehet semmit elkendőzni. Nem színlelhetsz szeretetet szüleid iránt, ha nem tettek eleget azért, hogy tiszteletedet vagy szeretetedet kiérdemeljék. A halál utáni periódusban a telepátia torzítás nélkül, zavartalanul működik, tehát a közted és a rád váró rokonok, barátok közötti valódi kapcsolatokkal kell foglalkoznod.

Lehet, hogy úgy találod majd: valaki, akit egyszerűen csak az ellenségednek tartottál, valójában rászolgál a szeretetedre és a megbecsülésedre, és így is fogsz bánni vele. Kristálytisztán állnak majd előtted saját indítékaid. Erre a tisztaságra azonban a magad módján fogsz reagálni. Nem válsz automatikusan bölccsé, ha előtte nem voltál az, de nem is lesz módod elkendőzni érzéseidet, érzelmeidet, indítékaidat. Ekkor is rajtad áll majd, hogy elfogadod-e önmagadban az alacsonyrendű indítékokat, vagy tanulsz belőlük. A növekedésre, a fejlődésre azonban nagyon tág lehetőségek nyílnak meg, és a rendelkezésedre álló tanulási módozatok szerfölött hatékonyak.

Megvizsgálod majd elhagyott életed szövetét, és megtanulod megérteni, hogy tapasztalataid saját gondolataid és érzéseid következményei voltak, és felismered, miként hatottak másokra. Amíg ez a vizsgálat tart, még nem ébredsz tudatára saját identitásod nagyobb részeinek. Akkor állsz majd készen többi életed tudatos megismerésére, ha már érted az éppen befejezett élet jelentőségét, értelmét.

Ekkor tapasztalod majd tudatod kitágulását. Az, aki vagy, lassanként magába olvasztja mindazt, aki korábbi életeidben voltál, és ekkor fogsz hozzá következő fizikai életed megtervezéséhez, ha úgy döntesz, hogy még szükséged van rá. Ehelyett átléphetsz egy másik valóságszintre is, és utána visszatérhetsz a fizikai életbe, ha úgy akarod.

Tudatod, amilyennek ma ismered, természetesen a fizikai halál előtt is elhagyhatja a testedet. (Mint mondtam: a halálnak nincs meghatározható pillanata, de a kedvetekért úgy beszélek róla, mintha volna.)

Tudatos éned a körülményektől függően különféle módokon hagyhatja el a fizikai szervezetet. Egyes esetekben az organizmus bizonyos mértékig képes még működni, a korábbi irányítás, szervezettség hiányában is. Az atomok, a sejtek, a szervek egyszerű tudata továbbra is megmarad, bár a központi tudat egy időre eltávozott.

Hitedtől és fejlődési szintedtől függően elbizonytalanodás következhet be, de el is maradhat. A fejlettségi szint itt nem feltétlenül az intelligencia fejlettségét jelenti. Az intellektusnak párhuzamosan kell fejlődnie az érzelmekkel és az intuícióval, de ha túlságosan előreszalad, nehézségeket támaszthat: az újonnan felszabadult tudat, ahelyett, hogy szembenézne az újfajta valósággal, amelyben találja magát, a halál utáni valóságról alkotott korábbi elképzelésekre támaszkodik. Más szóval: megtagadhatja az érzést, sőt megpróbálkozhat azzal is, hogy elvitassa a testtől való tényleges függetlenségét.

Mint már korábban említettem: előfordulhat, hogy az egyén teljesen bizonyos abban: a halál mindennek a végét jelenti. Ilyen esetekben valóban előállhat a nemlét, a kikapcsolt állapot, bár ekkor is csak átmenetileg. Sok esetben, amikor a tudat elhagyja a testet, természetesen meglepődés és a helyzet felismerése az uralkodó érzés. Szemügyre veheti például a testét; sok temetésen vesz részt láthatatlan díszvendég – és a gyászolók közül senki sem szemléli a holttest arcát nagyobb kíváncsisággal, álmélkodással.

Ezen a ponton sokféle viselkedési variáció állhat elő – mindegyiket az egyén szokásai, tudása, múltja határozza meg. Hogy milyen környezetben találja magát az elhunyt, az ugyancsak változó. Eleven hallucinációk ugyanolyan valóságossá tehetik az élményt, mint bármi mást, amit a halandó az életében átélt. Mondtam, hogy a gondolatok és az érzelmek teremtik a fizikai valóságot: ezek teremtik a halál utáni élményeket is. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az élmények nem érvényesek – legalábbis nem kevésbé, mint amennyire a fizikai élet érvényes.

Az egyik létből a másikba való átmenet szimbolizálására különféle jelképek használatosak; ezek közül soknak rendkívüli értéke van, amennyiben az érthető utalásokból valamiféle keret áll össze. Ide tartozik például a Styx folyón való átkelés. A haldokló számított arra, hogy bizonyos folyamatokon bizonyos rendszer alapján keresztül kell mennie. Előre ismerte a térképet. Amikor meghalt, tudata élénk hallucinációban megjelenítette a folyót. A már meghalt rokonok, barátok résztvettek a rituáléban, amely számukra is ünnepélyes esemény volt. A folyó éppoly valóságos volt, mint bármelyik az általatok ismert folyók közül, és éppoly veszedelmes is, ha a magányos utazó nem rendelkezett a kellő tudással. A partján ezért mindig segítők tartózkodtak, hogy az átkelésnél senkit ne érjen baj.

Nem volna helyénvaló kijelenteni, hogy ez a folyó csak illúzió. A jelkép ugyanis valóság. Az utat előre eltervezték. Az a bizonyos térkép azonban ma már nincs használatban. Az élők már nem tudják elolvasni. A kereszténység hitt a mennyben és a pokolban, a purgatóriumban, a végítéletben; így tehát a halál után azok számára, akik ebben hisznek, ilyen ceremónia játszódik le, a segítők pedig keresztény szentek és hősök alakját öltik magukra.

Aztán az ilyen egyéneknek ebben a keretben, az általuk felfogható fogalmak használatával tudomására hozzák az igazi helyzetet. Évszázadokon át tömeges vallási mozgalmak teljesítették a feladatot, hogy az emberek elé valamilyen követhető tervrajzot állítsanak. Keveset számított, hogy később a tervet úgy kezelték, mint a gyerekek iskoláskönyvét, egy színes mesékkel tarkított utasításgyűjteményt. A célnak ugyanis megfelelt, és kevés félreértésre adott alkalmat.

Azokban az időszakokban, amikor ilyen tömeges ideák nem hatnak, nagyobb a tévedés lehetősége, ha pedig a halál utáni életet teljesen megtagadják, a probléma valamelyest még tovább növekszik. Sokan természetesen örömöt éreznek, hogy még mindig működik a tudatuk. Másoknak újra meg kell tanulniuk a viselkedés bizonyos törvényeit, mert maguktól nem ismerik fel gondolataik és érzelmeik kreatív lehetőségeit.

Megeshet például, hogy az ilyen egyén egyetlen szempillantás alatt tíz különböző környezetben találja magát, és fogalma sem lesz róla, hogy helyzetének mi az oka. Egyáltalán nem lát folyamatosságot, csak azt érzi, hogy minden ok és cél nélkül vetődik egyik élménytől a másikig, és nem jön rá, hogy a szó szoros értelmében a saját gondolatai lökdösik ide-oda.

Most a közvetlenül a halál utáni eseményekről beszélek, vannak ugyanis más szakaszok is. A segítők részei lesznek a hallucinációknak, hogy kiszabadítsanak belőlük, de mindenekelőtt a bizalmatokat kell elnyerniük.

Egy időben – a ti fogalmaitok szerint – magam is ilyen segítőként működtem; Ruburt ma álmában ugyanezt az utat járja. A segítő szempontjából nézve eléggé kényes a helyzet, mert a legteljesebb pszichológiai diszkrécióval kell eljárni. Rájöttem például, hogy Mózes az egyik embernek nem ugyanazt jelenti, mint a másiknak. Több alkalommal szolgáltam teljesen hiteles Mózesként – talán nehéz elhinni, de egyszer még egy arab férfi számára is.

Az arab egyébként fölöttébb érdekes karakter volt; az ő példájával fogok érzékeltetni néhány felmerülő nehézséget. Gyűlölte a zsidókat, de valahogy mégis a mániájává vált, hogy Mózes hatalmasabb Allahnál, és éveken át ez a titkos bűn terhelte a lelkiismeretét. A keresztes háborúk idején éppen Konstantinápolyban élt. Elfogták, és hozzácsapták egy csoport törökhöz, akiket a keresztények ki akartak végezni, méghozzá iszonyú kegyetlenséggel. Mindjárt kezdetnek szétfeszítették a száját, és izzó parazsat erőltettek bele. Előbb Allahhoz fohászkodott, aztán pedig, amikor még jobban kétségbeesett, Mózeshez. Mihelyt a tudata elhagyta a testét, Mózessel találkozott.

Inkább hitt Mózesben, mint Allahban, én meg az utolsó pillanatig nem tudtam, melyik formát vegyem fel. Nagyon szeretetreméltó fickó volt; az adott körülmények között nem is nagyon bántam, hogy azt várja el: Mózes és Allah megküzdjön a lelkéért. Nem volt képes megszabadulni az erőszak eszméjétől, pedig erőszak által halt meg. Semmivel sem lehetett meggyőzni, hogy fogadja el a békességet, a nyugalmat, úgyhogy végül összehoztuk neki a csatát, amelyet látni akart.

Egy barátom és még néhányunk segítségével megrendeztük a ceremóniát: az ég átellenes pontjain egy-egy felhőből Allah meg én mennydörgő hangon jelentettük be igényünket az elhunyt lelkére – ő pedig, szegény feje, a földre rogyva reszketett kettőnk között. Tréfásan adom elő a történetet, de meg kell értsétek: a helyzetet a férfi hite hozta létre, és mi azért játszottuk végig, hogy felszabadítsuk őt.

Jehovát szólítottam, de hasztalanul, mert az arab nem hallott Jehováról, csak Mózesről – minden bizodalmát Mózesbe vetette. Allah kozmikus kardot rántott elő, én azonban lángra lobbantottam a pengéjét, el kellett dobnia. A kard a földre hullott, és a táj meggyulladt körülötte. Arabunk megint felkiáltott. Követők hadát pillantotta meg Allah mögött, mire énmögöttem is megjelent a hívek serege. A barátunk meg volt győződve: hármunk közül az egyiknek pusztulnia kell, és rettentően félt, hogy ő lesz az áldozat.

A két felhő, amelyben helyet foglaltunk, egyre közelebb úszott egymáshoz. Kezemben táblát tartottam, amelyen ez a felirat állt: “Ne ölj.” Allah kardot lóbált. Ahogy közelebb értünk egymáshoz, kicseréltük ezeket, és a követőink összekeveredtek. Mi ketten egybeolvadtunk, fölvettük a Nap alakját, és kijelentettük: – Egyek vagyunk.

A két, homlokegyenest ellentétes rendszernek egyesülnie kellett, különben ez az ember nem találta volna meg a békességet. Csak ezután foghattunk hozzá, hogy helyzetét elmagyarázzuk neki.

Az ilyen segítőknek nagy fegyelemre és gyakorlatra van szükségük.

Az előbb ismertetett esetet megelőzően például sok életet töltöttem segítőként, nappali álomállapotaimban, egy társam tanításai alapján.

Lehetséges például, hogy a segítő eltéved a kibontakozó hallucinációkban; ilyenkor egy másik tanító váltja ki. Fontos, hogy finoman megszondázzuk a pszichológiai folyamatokat, mert végtelen a hallucinációk változatossága. Még az is előfordulhat, hogy a segítő valakinek a kedvéért egy kimúlt kutya vagy macska formáját ölti magára.

Ez a hallucinációs tevékenység általában közvetlenül a halál után megy végbe, és rövid ideig tart. Akadnak azonban olyanok is, akik korábbi gyakorlatuk, fejlődésük folytán tökéletesen tisztában vannak a helyzetükkel, és rövid pihenő után máris készen állnak, hogy újabb szintekre lépjenek tovább, ha kívánják.

Tudatára ébredhetnek például saját korábbi reinkarnációs Énjeiknek, azonnal felismerve mindazokat a személyiségeket, akikkel ezekben az életekben kapcsolatban álltak, ha ezek a személyiségek nem másutt vannak elfoglalva éppen. Ekkor már szándékosan hallucinálhatnak, vagy “újraélhetik” korábbi életeik egyes részeit, ha kívánják. Azután az önvizsgálat időszaka következik, hogy úgy mondjam, az egyenleg elkészítése: teljes egészében áttekinthetik saját teljesítményüket, képességeiket, gyenge pontjaikat, és eldönthetik, hogy vissza kívánnak-e térni a fizikai életbe, vagy sem.

Mindenki átélheti bármelyiket ezek közül a szintek közül; az önvizsgálaton kívül bármelyik teljesen el is hagyható. Mivel az érzelmek annyira fontosak, nagyon jót tesz, ha barátok várnak rád. Sok esetben azonban ezek a barátok már továbbléptek más tevékenységi területekre: sokszor tehát egy segítő ölti magára a barát alakját egy időre, amíg szert nem teszel a kellő biztonságra.

A legtöbb ember nem hisz abban, hogy elhagyhatja a testét – ez az egyetlen oka annak, hogy általában szinte soha sincsenek tudatos, testen kívüli élményeitek, amíg éltek. Ezek az élmények minden szónál sokkal jobban megismertetnék veletek a halál után rátok váró körülményeket.

Ne felejtsétek, hogy bizonyos értelemben a jelenlegi, fizikai létetek is tömeges hallucináció eredménye. Hatalmas szakadékok tátonganak az egyik ember valósága és a másiké között. A halálban a tapasztalatoknak éppoly bonyolult és szövevényes a szervezettségük, mint amit most ismertek. Ma is megvannak saját, egyéni hallucinációitok, csak nem jöttök rá, hogy mi az. Az ilyen hallucinációk, amelyekről beszéltem, a nagyon intenzív, jelképes erejű találkozások álmaitokban is előfordulhatnak, amikor a személyiség nagy változás előtt áll, amikor ellentétes gondolatoknak egyesülniük kell, vagy az egyik át kell adja helyét a másiknak. Magas töltésű, jelentős pszichológiai és pszichés események ezek, akár a halál előtt történnek, akár utána.

Ha álomállapotban fordulnak elő, egy egész civilizáció sorsát megváltoztathatják. A halál után az egyén úgy is vizualizálhatja éppen befejezett fizikai életét, mint egy állatot, amellyel el kell bánnia. Ennek a küzdelemnek vagy találkozásnak messzeható következményei vannak, mert az embernek önmaga minden részével közös nevezőre kell jutnia. A példaként felhozott esetben, ha a hallucináció azzal ér véget, hogy meglovagolja az állatot, összebarátkozik vele, háziasítja, megöli, vagy éppen az öli meg őt – bármelyik változat gondosan mérlegre kerül, és az eredmény erősen közrejátszik majd a későbbi fejlődésében.

Ezt az “élet-szimbolizációt” azok szokták alkalmazni, akik életükben keveset foglalkoztak önvizsgálattal. Ez tehát az önvizsgálat folyamatának része, amikor az egyén az életét egyetlen képként alkotja meg, és ilyen formában foglalkozik vele. Néha epizódok sorozatára van szükség…

Sokakban felmerül a kérdés: van-e a valamiféle szervezettségük, rendszerük a közvetlenül a halál utáni élményeknek.

Először is: az eddigiekből már nyilvánvalónak kell lennie, hogy nincs egyetlen, halál utáni valóság: minden élmény más. Általánosságban szólva azonban léteznek a dimenziók, ahol ezek az egyéni tapasztalatok lezajlanak. Van például egy kezdeti szakasz azok számára, akik még mindig a fizikai valóságra koncentrálnak, vagy azok számára, akiknek gyógyulásra, pihenésre van szükségük. Ezen a szinten kórházak, szanatóriumok találhatók. A páciens itt még nem is tud róla, hogy egyáltalán történt vele valami.

Egyes emberekben a betegség ideája annyira erőteljes, hogy egész földi életét eköré a pszichológiai központ köré szervezte. Ilyenkor előfordul, hogy az új testre is kivetíti a betegséget, ugyanúgy, ahogyan a régire. Ezek az emberek különféle lelki terápiát kapnak: mindegyik megtudja, hogy teste állapotát a saját hite állítja elő.

Sokaknak azonban nem szükséges keresztülmenni ezen a szakaszon. Mondanom sem kell: a kórházak, a gyakorlóközpontok a ti fogalmaitok szerint nem fizikai természetűek. Általában a segítők tartják fenn őket, a terv végrehajtása közben. Ha akarjátok, tekinthetitek ezt is hallucinációnak. Az azonban tény, hogy azok számára, akik ebbe a valóságba kerülnek, ezek az események tökéletesen valóságosak.

Léteznek gyakorlóközpontok is. Ezekben a valóság természetét mindenki számára olyan módon magyarázzák el, hogy képes legyen megérteni és érzékelni. Egyesek számára eleinte a közkeletű példabeszédek, tanmesék jelképrendszere használatos, aztán fokozatosan leszoktatják őket róla. Ezekben a központokban működnek csoportok, ahol azok kapnak útmutatást, akik a fizikai környezetbe való visszatérés mellett döntöttek.

Más szóval: megtanulják a módszereket, amelyek segítségével az érzelmek és a gondolatok fizikai aktualitássá változtathatók. A háromdimenziós rendszerrel ellentétben itt nincs várakozási idő az ilyen gondolatok felbukkanása és materializációja között.

Mindez többé-kevésbé ugyanazon a szinten megy végbe, bár azt meg kell értenetek, hogy itt bizonyos mértékig leegyszerűsítem a dolgokat. Vannak például olyanok is, akik korábbi életeik során akkora fejlődést tanúsítottak, hogy e periódusokon nem kell keresztülmenniük: azonnal hozzáfoghatnak a nagyobb szabású programok megvalósításához.

Korábban beszéltem már ilyen fejlődésről. Lehet, hogy némelyik olvasóm, aki nem tud arról, hogy bármiféle paranormális képessége volna, most arra gondol: a halála után hosszú és gyötrelmes gyakorlási periódusnak nézhet elébe. Sietve hozzáteszem tehát: az ilyesfajta képesség nem szükségszerűen tudatos, nagy része pedig amúgy is álomállapotban működik, tehát nem tudtok róla.

Megeshet, hogy a halálod után egyszerűen nem vagy hajlandó elhinni, hogy meghaltál; érzelmi energiáid fókuszát továbbra is azokra állítod, akiket életedben ismertél.

Ha például megszállottként dolgoztál valamilyen ügyön, megpróbálkozhatsz azzal, hogy végigvidd. Mindig vannak segítők, akik megértetik veled a helyzetedet, de te annyira elmerülhetsz saját gondolataidban, hogy nem figyelsz rájuk.

Tehát: A kísértetek témáját külön tárgyalom majd, nem ebben a fejezetben. Itt legyen elég annyi, hogy a fizikai valóságra irányuló, nagy intenzitású érzelmi fókusz visszatarthat benneteket a további fejlődéstől.

Amikor a tudat elhagyja a testet, és egy időre távol marad tőle, a kapcsolat természetesen megszakad. A testen kívüli állapotokban a kapcsolat továbbra is fennáll. Előfordulhat, hogy ha valaki meghal, tökéletesen félreérti ezt az élményt, és megpróbál visszatérni a hullába. Ez olyankor fordul elő, ha a személyiség szinte kizárólag a fizikai képmással azonosította magát.

Ez nem gyakori eset. Mégis, bizonyos körülmények között, az ilyen egyének megpróbálkoznak a fizikai szervezet újraélesztésével, és amikor felismerik, milyen állapotban van a test, pánik lesz rajtuk úrrá. Némelyek például hosszasan zokogtak a holttest fölött, azután is, hogy a gyászolók már eltávoztak; nem vették észre, hogy ők maguk tökéletes épségben vannak, holott a testük beteg volt, egyes szerveik gyógyíthatatlanok.

Ezek úgy kezelik a testüket, mint a kutya a csontot. Mások, akik nem tökéletesen azonosultak a testükkel, sokkal könnyebben tudják elhagyni. Azok viszont, akik gyűlölték saját testüket, a haláluk után azt tapasztalják, hogy furcsa mód vonzódnak hozzá.

Mindezek a körülmények azonban nem szükségszerűen állnak elő, ha egyes konkrét eseteket vizsgálunk. Az mégis biztos, hogy miután elhagytad fizikai testedet, azonnal egy másik testben találod magad. Ez ugyanaz a forma, amelyben a testen kívüli élményeid során utazol; hadd emlékeztessem ismét olvasóimat, hogy kivétel nélkül mindegyikük minden nap elhagyja a testét egy időre – éjszaka, amikor alszik.

E formát fizikainak fogod érzékelni. Azok, akik még fizikai testben vannak, általában mégsem érzékelik majd. Ez a test képes lesz megtenni mindent, amire ma álmaidban képes vagy. Repülhet, áthatolhat szilárd tárgyakon, kívánságod szerint utazhat egyik helyről a másikra, amint rágondolsz az illető helyre.

Ha kíváncsi vagy, mit csinál Sally néni a New York állambeli Poughkeepsie-ben, azonnal ott találod magad. Általában azonban nem leszel képes fizikai tárgyakat manipulálni. Nem tudsz fölemelni egy lámpát, elhajítani egy tányért. Ez a test azonnal a tiéd, de nem az egyetlen forma, amely rendelkezésedre áll majd. Ami azt illeti, ez a forma ráadásul nem is új. Ma is össze van szövődve fizikai testeddel, csak éppen nem érzékeled. A halál után azonban egy időre ez lesz az egyetlen test, amelyről tudni fogsz.

Sokkal később, sok szinten keresztül megtanulod, hogyan ölthetsz sokféle formát, tetszésed szerint, tudatosan. Bizonyos értelemben elmondható, hogy ma is ezt teszed: amikor pszichológiai tapasztalataidat – gondolataidat és érzéseidet – a szó szoros értelmében, bár tudattalanul fizikai tárgyakká fordítod le. Ha például a halálod után elképzeled önmagadat kisgyermekként, azt veheted észre, hogy annak a kisgyermeknek a formáját öltötted magadra, aki voltál. Egy bizonyos ideig tehát képes vagy manipulálni ezt a formát, ugyanis felvehetsz bármilyen alakot, amellyel a közvetlenül megelőző fizikai életedben kapcsolatban álltál. Meghalsz például nyolcvanévesen, és a halálod után eszedbe jut, milyen erős és egészséges voltál húszéves korodban; ilyenkor azt tapasztalhatod, hogy a formád ennek a belső képnek megfelelővé alakul.

A legtöbben haláluk után érettebb képmást választanak; általában abból az időszakból valót, amikor a fizikai képességeik csúcsán voltak, tekintet nélkül arra, hogy melyik életszakaszban érték el ezt a fizikai csúcsot. Mások inkább azt a formát választják, amelyet az érzelmi vagy mentális csúcs elérésekor viseltek, tekintet nélkül arra, hogy ez a forma mennyire volt szép vagy fiatal.

Tehát kényelmesen fogod érezni magad a formában, amelyet választottál, és általában ezt fogod használni az ismerőseiddel való kommunikáció idején; az élőkkel való kommunikációhoz viszont inkább azt a formát fogod felvenni, amelyikben a fölkeresni kívánt egyén megismert.

A halál utáni környezet nem egy másik bolygón található. Teret nem foglal el, tehát alapvetően értelmetlen az a kérdés, hogy “Hol történik mindez?”

Az ilyen kérdés annak a következménye, hogy tévesen értelmezitek a valóságot. Nincs tehát egyetlen, megmutatható, kijelölhető hely. Ez a környezet az általad ismert fizikai világ közepette létezik, csak nem érzékelitek. Érzékelési mechanizmusotok nem teszi lehetővé, hogy erre a tartományra ráhangolódjatok. Amit érzékelni tudtok, amire képesek vagytok reagálni, az csupán egy erősen specializált, szűk sáv a valóságból. Mondtam már korábban is: a többi valóság együtt létezik a tiéddel – például a halálban is. Egyszerűen csak levetkőzöd a fizikai kellékeket, más mezőkre hangolódsz rá, és más alapfeltevések szerint fogsz reagálni.

Ebből a másik nézőpontból bizonyos mértékig képes vagy érzékelni a fizikai valóságot. Vannak azonban energiamezők, amelyek elválasztják egymástól a kettőt. A ti térfelfogásotok mindenestől annyira torz, hogy minden igazi magyarázat a legnagyobb nehézségekbe ütközne.

Érzékelő mechanizmusotok ragaszkodik például ahhoz, hogy a tárgyak szilárdak; ugyanígy ragaszkodik ahhoz is, hogy tér létezik. Amit érzékszerveitek az anyag természetéről közölnek veletek, az igencsak helytelen, és amit a térrel kapcsolatban közölnek, az szintén téves – téves az alapvalóság fogalmaihoz képest, bár a háromdimenziós valóság fogalmaival természetesen összhangban van. Az eleven állapotból kiinduló, testen kívüli élmények során sok olyan probléma merül fel a térrel kapcsolatban, amilyenekkel a halál után találkozhattok. Az ilyen epizódokban az idő és a tér igazi természete észlelhetőbbé válik. A halál után nincs szükség időre a térben való haladáshoz. A tér, mint a távolságok helye, nem létezik. Illúzió. Léteznek korlátok, de ezek mentális vagy pszichés korlátok. Az élmény, a tapasztalat intenzitásának különbségét érzékelitek például mérföldekben mérhető távolságként.

A halál után egy gyakorlóközpontban találod magad. Elméletileg a fizikai térben ez a központ lehetne akár itt a nappali szobátok kellős közepén is, de a távolság közted és a még életben lévő családtagjaid között, akik itt üldögélnek, és éppen rád gondolnak, vagy újságot olvasnak, egyáltalán nem térbeli. Távolabb volnál tőlük, mint akkor, ha – mondjuk – a Holdon lennél.

Te talán el tudnád fordítani figyelmed fókuszát a középpontról, és elvileg láthatnád a szobát meg a benne tartózkodókat; ennek a távolságnak tehát semmi köze a köztetek lévő térbeli mérföldekhez.

(forrás: Seth könyve - rejtelyekszigete.com)

Jane Roberts-Seth könyve: 

http://vmek.oszk.hu/00100/00120/00120.pdf

  Kapcsolódó írás:
Kicsoda Seth? - Sethről általában
https://dszilvia.blogspot.com/2018/08/kicsoda-seth-sethrol-altalaban.html
 
Jane Roberts - Seth videó
forrás: Para-Abnormal