2020. február 29., szombat

Állatok a túlvilágon


Ha a túlvilág kerül szóba, akkor az emberek nagy része kizárólag úgy gondolja, hogy mindez csak róluk szól. Gondoljunk bele, hogy milyen sivár lenne a folytatás az állatok nélkül. George Wilmot a saját halálközeli élményén keresztül meséli el, hogy milyen volt találkoznia a kedvenc lovával odaát.


Jó öreg Jenny. Valamikor ő húzta a kordémat. Én olyan harmincas lehettem akkor. Odáig voltam, mikor szegény Jenny egyszer csak összecsuklott és kimúlt. Olyan közel állt hozzám, amennyire csak egy asszony állhat közel az emberhez, vagy még annál is jobban. Nagyon ragaszkodtam hozzá. Mindent értett, amit mondtam neki, abban biztos vagyok. Agyafúrt volt, mint egy igazi szépség. Semmi különös nem volt rajta, de még is nagyon szép kis lovacska volt. Arra emlékszem, hogy egy mezőn ébredtem. Egy fa alatt ültem, vagy inkább hevertem. Emlékszem az ébredésre. Ezt a lovat láttam, ahogy jön elém. Jenny! A kutyafáját!

Persze fiatalabbnak nézett ki, de remegett az örömtől. Szinte éreztem az örömét. Nem tudom elmesélni, hogyan. Az olyasmi, amit nem lehet megmagyarázni. De majdnem olyan volt, mintha beszélne hozzám. Ez rendkívüli volt. Semmi hangot nem hallottam, s az ember nem is várhatja egy lótól, hogy beszéljen, de valahogy a fejemben éreztem őt.

Igen, most jövök rá, hogy egészen biztosan olyan volt, mintha beszélne hozzám és üdvözölne engem. Odajött és megnyalta az arcomat. Egek, ezt amíg élek nem felejtem el! Nagyon izgatott voltam. Simogattam, nyugtattam őt. Ekkor hangot hallottam a hátam mögül. Megfordultam. Egy jóvágású, fiatal, szőke fickó állt ott.

-Azért jöttem, hogy gondodat viseljem – mondta.
-A gondomat viseled? – kérdezem. -Miről beszélsz?
Meg voltam rökönyödve Jenny meg a többi miatt.
-Igen, gondoskodni fogok rólad. Ezzel bíztak meg.
-Ezt hogy érted? Mindig képes voltam gondoskodni saját magamról.
Mellesleg rá voltam kényszerítve.
Nem érted? – kérdezte. – Meghaltál.

Ez persze egy pillanatra úgy ért, mint a villámcsapás. Aztán minden megváltozott. Jenny már évekkel ezelőtt elpusztult, s volt egy másik lovam utána. Szép ló, de nem fogható Jennyhez.

S ő azt mondja halott vagyok, nem tudtam mire vélni ezt a mókát.
Aztán úgy tűnt nekem, mintha a fickó mutatna nekem valamit. Nem tudom, vajon valóban megmutatta-e, de gondolom, igen. Láttam magam egy ágyon feküdni, mereven, feszesen. Néztem saját magamat, de mégsem voltam ott. Láttam, hogy felteszik a testem egy kerekes hordágyra és kitolják a helyiségből. Én meg utánuk sétálok; aztán az egész eltűnt, és ott voltam megint ezzel a pasassal.

-Az én nevem Michael – mondta.
-Értem.
-Felfogtad, hogy meghaltál?
-Hát nem is tudom, mit gondoljak.
-Láttad az imént a tested abban a vízióban? Tudod, meghaltál abban a kórházban.
-Emlékszem, hogy nagyon beteg voltam. De hogyan lehetek halott, mikor itt beszélgetek veled és itt van Jenny is?
-Jenny nem arra bizonyíték, hogy te itt halott vagy?
-Hát nagyon különös, az biztos. Ha az ember a mennyországba kerül, nemigen számít arra, hogy lovakkal találkozik. Nekik nincs is lelkük, nem?
-Legalább is ezt mondják a Földön. Hogy semmiféle más életük nincs, csak amit az anyagi világban élnek le. Ez a ló oly közel állt hozzád, elhalmoztad a szereteteddel és ragaszkodásoddal. Így kapott valamit, ami segített neki.
-Nem értem ezt az egészet.
-Míg van benned szeretet és ragaszkodás a ló iránt – mondta a fickó -, addig létezni fog. 
Az emberek általában nem látják be, hogy felelősek az állatokért. Mióta itt vagyok, aminek már pár száz éve…

Persze rábámultam, amikor ezt mondta. Ez azért egy kicsit sok, gondoltam, ilyen frissnek és jóképűnek lenni pár száz év után. De azért nem szakítottam félbe ezt az úriembert.

Egy kicsit elveszettnek éreztem magam, és arra gondoltam, nagyon meg kell fontolnom, mit teszek, vagy mondok.

-Az idő semmit nem jelent – mondja a pasas. -Több száz éve vagyok itt, és az is a munkámhoz tartozik, hogy az állatokról gondoskodjak. Gyakran járok lent a tárnákban.
Gondolkodtam, hogy mi a fenét ért azon, hogy „lent a tárnákban”, aztán oda lyukadtam ki, hogy ez biztos a poklot jelenti vagy valami ilyesmit.
-Nem – mondta ő. -A tárnák a bányákban vannak, ahol állatokat dolgoztatnak. Ellátom őket, megpróbálok segíteni nekik, de túl sok mindent nem tehetek. Ideát vannak óriási, nyílt mezők, ahol az állatok élhetnek, ahol szeretet veszi körül őket és vigyáznak rájuk. Az emberek találták ki azt a hülyeséget, hogy ők az egyetlenek, akiknek joguk van a túlvilági létezéshez. A vallásos embereknek is ez a szent meggyőződésük. Pedig fogalmuk sincs az egészről.

Sok mindenről beszélt nekem, s kezdtem kíváncsi lenni. Míg mesélt, félig rá figyeltem, félig meg magamon gondolkoztam. Hogy mihez kezdek majd, meg a halálról, satöbbi. Olyan volt, mintha illusztrálná a dolgokat, én meg megpróbáltam felfogni.
De ugyanakkor nem tudtam megállni, hogy ne a saját aggodalmaimra gondoljak.

-Ne ülj itt tovább – mondja nekem. – Menjünk.
-Rendben – feleltem.
Mellette ballagtam a mezőn. Olyan volt, mint amikor vidéken sétálgat az ember, a Földön. Tehát ott bandukoltam, a ló meg követett engem.
Nem tudtam mit gondoljak. Az is olyan különös volt, hogy a ló jött utánam. De úgy szerettem, hogy semmi kétségem nem volt afelől, ez ugyan az a ló, aki azelőtt már egyszer az enyém volt.

-------------------

Terry Smith akkor fulladt a tengerbe, amikor a Hood elsüllyedt (feltételezhetően az 1941. május 24-i, Dánia-szorosban történt második világháborús ütközetben) 1415 emberrel a fedélzetén. A túlvilágon mikor belépett a mennybéli házába, megütközve látta, hogy egy fekete macska ült az egyik széken.


Hirtelen – mesélte – a legfurább dolgot művelte ez a macska. Leugrott a székről, oda jött hozzám, a fülét hegyezve leült a hátsó lábára, rám nézett, de nem nyávogott, nem adott ki olyan hangokat amit a macskák szoktak, inkább olyan volt mintha beszélne. Hát tudják, megállt bennem az ütő.
-Ne aggódj – mondta a kísérőm. – meg fogod szokni ezt is. Az állatoknak ideát megnövekszik az a képességük, hogy megértessék magukat. Persze bizonyos fokig ezt a Földön is meg tudják tenni, csak nem halljuk őket, mert nem olyan nyelvet használnak, amit megértenénk. De itt a gondolataik a levegőben vibrálnak, s hallhatod a hangjukat. Pusztán a gondolataikat közvetítik neked, így hallhatod őket. Most azt kérdezi: hogy vagy?
-Krisztusom – gondoltam – ez őrület. A macskák nem szokták megkérdezni az embertől, hogy hogy van. nem is tudtam mit mondjak vagy csináljak.
-Ne aggódj – mondta a kísérőm. – Meg fogod szokni. Az állatok sokkal érzékenyebbek, mint az emberek gondolnák, és megvannak a saját ismereteik a dolgokról. Tudnak gondolatokat közvetíteni és fogadni, és te hozzá fogsz szokni a tényhez, hogy itt sokkal hatásosabban tudnak kommunikálni, mint ahogy a Földön tudtak.
Nagyon köszönöm – mondtam, s próbáltam hozzászokni a gondolathoz. Úgy tűnt nekem, mintha a macska azt mondaná, hogy: -Remélem boldog leszel itt.
Aztán visszament a székébe, összegömbölyödött, s míg én töprengtem, elaludt.
Kicsit később Terryt elvitte a kísérője egy sétára, hogy bemutassa az új szomszédainak. Nem egyedül mentek.
-Ahogy kiléptünk a házból – mesélte Terry – a macska feltápászkodott és követett minket. Úgy jött utánunk, amit az ember inkább egy kutyától várna, s nem egy macskától. Jól van, gyere velünk Nelly, mondta a kísérőm. Gondoltam Nelly elég fura név egy macskának. Sose hallottam még, hogy egy macskát Nellynek hívtak volna.
-Azt gondolod, különös név egy macskának ugye?
-Még sose hallottam Nelly nevű macskáról. De végül is miért ne lehetne így hívni? 
Ugyan úgy lehet Nelly, mint Cirmos.
-Anyám adta a Nelly nevet neki.
-Az anyja? – kérdeztem. – Akkor hány éves ez a macska most?
-Ha a földi mércét vesszük, akkor olyan hatvan éves lehet – felelte.

George Hopkins, a sussexi gazdálkodó ugyan olyan boldog volt, mint a többiek, mikor látta, hogy öreg kutyája farok csóválva ugrándozik körülötte.
Egy másik meglepetés is érte.
-Most mivel foglalkozik? – kérdezte Woods egy szeánsz folyamán.
-A jószágtartás érdekel – felelte Hopkins.
-Ott is vannak jószágai?
-Igen, vannak lovaink. Nagyon szeretem az állatokat, különösen a lovakat. Imádom a jószágot, és itt van mindenféle állat. Csodás legelőink vannak meg mezők, s az állatok ugyan olyanok, mint mi. Mindenki a természet közelében él. Nincs ölés. Ott van a kertem, amit nagyon szeretek. Ott van a jószág. Szeretek sétálni, és szeretek lovagolni, amire odalent nem volt túl sok lehetőségem, bár vidéken éltem és dolgoztam. Láttam lovakat mindennap, persze, de hogy lovagolni! Az nagyon ritkán volt.
-Nem találja úgy, hogy az állatok elérték a tudat egy magasabb fokát? – kérdezte Betty Greene. -Hogy értik meg magát?
-De. Pont ezt akartam mondani. Persze, hogy értenek. S azt hiszem, a Földön élő emberek hajlamosak alábecsülni az állatok intelligenciáját. Pedig vannak érzéseik, hangulataik, érzelmeik és egyáltalán nem tudatlanok. Tudom, hogy odalent nagy vita folyik arról, vajon megölhetjük-e az állatokat a húsukért? Hát most mit mondjak erre? Ez szükségtelen, hiszen annyi más formája van annak, hogy élelemhez jussunk és semmiképp nem hiszem, hogy jó dolog egy állat bomló húsát enni. Nem hiszem, hogy ez jó az embereknek. Ezenkívül azt gondolom, az állatoknak is ugyan olyan joga van az élethez, mint az embernek. Sok esetben még több is. 
(forrás:tulvilagrakeszulok.hu)

 Kapcsolódó írás
Az állat kommunikátorok bizonyítják, hogy lehetséges hallani kedvenceink gondolatait:
 https://dszilvia.blogspot.com/2018/09/az-allat-kommunikatorok-bizonyitjak.html