Egy kedves hozzám forduló vetette fel azt a kérdést, hogy milyen karmát teremt magának az, aki az állatokat bántja?
A válaszomat megosztom Veletek is, hátha az másokat is érdekelhet.
Ugye az állatok és az ember lelke között lényeges különbség van. Erről ide kattintva olvashatsz részletesebben:
Mi a különbség - spirituális értelemben - az ember és az állat között?
https://dszilvia.blogspot.com/2020/03/mi-kulonbseg-spiritualis-ertelemben-az.html
Az állatoknak nincs szabad akaratuk, ebből következően felelősségük sincs a tetteikért (mely csupán a saját fajára jellemző ösztönös cselekedetekben merül ki), illetve karmája, s így újra testet öltési kényszere sincs. A testi halála után a személyiségének egy lenyomata ugyan bekerül a mindenség krónikájába, de maga a személyiség visszaolvad a saját faját tömörítő csoportlelkébe, melyet teremtő lelkek hoztak létre, s melyből a leszületése előtt kivált. (Amikor a testi halála után látni véljük egy kedvencünk szellemét, e lenyomatát látjuk csupán, melyből a tudatunk valóságos lényt teremt.) Ezzel szemben az ember szabad akarattal rendelkező, egyéni öntudattal rendelkező lélek, aki a személyiségét örökre megtartja. A szabad akaratából kifolyólag bármit megtehet, de a tetteiért felelősséggel tartozik, s ezért karmája van, s testet ölteni kényszerül addig, amíg a karmikus adósságait nem rendezte.
Az ember karmikus viszonyai - legalábbis nagyobb részben - ember és ember között érvényesül. Az ember lélekfejlődésében az állati lélek csupán eszköz, melyet tehát teremtő lelkek (olyan lelkek, mint mi, csak ők jóval előrébb járnak a lélekfejlődésben) hoztak létre, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy csupán eszközként kellene tekintenünk rájuk. Tisztelni kellene őket és csak a lehető legkevesebb fájdalmat okozhatnánk nekik.
Aki adott életében szükségtelenül okoz szenvedést állatoknak, az a tettéért felel. Azonban nem úgy, hogy akkor ő lesz a következő életében állat, s neki fognak szenvedést okozni, de nem is úgy, hogy emberként mások fognak neki hasonló szenvedést okozni. Hanem annak alapján, amit tettével más emberekben okozott, lelki értelemben.
Az ilyen ember a következő életében (például) egy lelkes állatvédő szerepében fog leszületni, aki kénytelen lesz végig nézni azt is, ahogyan mások kíméletlenül bánnak az állatokkal. S az éppen úgy fájni fog neki, ahogyan a korábbi életében fájt az ő tette más embereknek. Így egyrészről az érzést is megtapasztalhatta, melyet másoknak okozott korábban, plusz az állatvédő mivoltjával az állatoknak járó tiszteletet is gyakorolhatta, azt, amit előző életében nem tett meg. Ez tehát csupán egy példa volt, nyilván ahány eset, az annyi féle karmikus vonzattal rendelkezik, de a lényeg tehát, hogy mindig olyan élethelyzetbe kerülünk, ami a korábbi tetteink súlyának megértésére és hibás (vagy éppen helyes) voltára ébreszt rá és tanít meg bennünket. Az állatokkal vagy éppen a növényekkel szembeni bánásmódunk karmikus következménye döntően arra alapul, ami a tettünkkel más emberekben kiváltottunk, de figyelembe veszi természetesen az állatoknak vagy növényeknek okozott kár súlyosságát és a szándékot is, mely a tettünket jellemezte.
Mind a növény, mind az állatvilág, eszköze tehát az emberi lélek fejlődésének, de nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ettől függetlenül többé-kevésbé érző lények, s főként az állatok esetében igaz (de persze a növények esetében is), hogy csak a feltétlen szükséges ártást szabadna okoznunk nekik, valamint szeretettel és tisztelettel kellene irányukba lennünk.
Az állatokkal szembeni ártás és ártás között természetesen van különbség. Ha azért taposunk össze egy rovart, mert különben ellepnék a házunkat, teljesen más lapra tartozik, mint amikor csupán élvezetből öljük meg. Egy kutyát (vagy akár egy vadállatot) azért megölni, mert különben az ölt volna meg bennünket, teljesen más lapra tartozik, mint amikor lelketlenségből, borzasztó körülmények között hagyjuk elpusztulni. Egy állatot (a lehető legkíméletesebben) megölni azért, mert különben a testünk hiányt szenvedne, teljesen más lapra tartozik, mint amikor borzalmas körülmények és bánásmód közepette, halomra öljük le őket, csak azért, hogy teljesen szükségtelenül hízzunk mi magunk és/vagy a pénztárcánk. Egy rovart megölni nyilvánvalóan más kérdés, mint egy lovat, hiszen az idegrendszerük, így a fájdalomküszöbük is merőben más. És a sort még folytathatnánk.
Az állatok eszközei az emberi lélekfejlődésnek. Egyikük tanítást ad, például a feltétlen szeretetről, míg másikuk próbatétel elé állít bennünket, hogy miként bánunk egy olyan lénnyel, aki felett uralmunk van. Nekik nincs szabad akaratuk, csak azt teszik, ami a fajukra jellemző ösztönös rendszerben benne van. (Kivétel, ha az ember közelében tanulnak viselkedésmintákat, azonban ezt elhagyják, ha a természeti környezetbe kerülnek vissza.) Nekünk viszont van szabad akaratunk és dönthetünk arról, hogyan bánjunk az állatokkal. Bánjunk hát emberhez méltóan, emberségesen, amikor csak tehetjük.
forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu
