A leglényegesebb kérdések egyike az ember számára, hogy mi jellemzi a megvilágosodott
vagy felébredett embert?
Az ember nagyon sokféle tudatszinten lehet; közelíthet a géphez, az állathoz, de az Istenhez
is. Nyilvánvaló, hogy az ember számára csak a legmagasabb rendű tudatállapot elérése lehet
értelmes cél. Ken Wilber transzcendens személyiségről ír, melynek fő, megkülönböztetett
jegye: „olyan létsíkon létezik, amely elkülönül az egyéni tudattól, érzelmektől,
és gondolattól”.
Fontos Richard Rohr felismerése is: „azok az emberek, akik megkockáztatják
az intimitást, mindig boldogabb és sokkal valódibb emberek. Azok viszont,
akik kerülik a bensőségességet, mindig egy kis és körkörös világ rabjai.
A bensőségesség az egyetlen ajtó, mely az emberi vagy isteni szeretet templomába vezet.”
Csakhogy a kis „én”, a hamis „én”
félelmei lehetetlenné teszik a nyíltságot, a megnyílást, vagyis az intimitást. A félelmek
elzárnak és bezárnak mindenkit abba a kicsi és szűk körbe, amit Rohr említett.
„Úgy vélem, nagyon erősen kell akarnunk, hogy szeressünk, és szeressenek bennünket, máskülönben
sohasem indulunk el e különös templom felé, és sohasem találjuk meg Igaz Énünket.” Az igaz
Én megtalálása nevezhető megvilágosodásnak.
Beckwith szerint a „spirituálisan fejlett emberek” hátsó szándék nélkül adnak;
megbocsátóak; az életet ünnepnek tekintik; a boldogságot választják a dráma helyett,
fontosnak tartják a kikapcsolódást.
Adyashanti többféle ébredésről értekezett: ébredés az elme szintjén, a szív szintjén és „zsigeri” szinten. A felébredés egyik lényeges „tünete” a személyes akarat elvesztése. „Az élet szinte varázslatossá válik. Az élet áradni kezd, és sosem tudhatod, hová visz.”
A felébredésben az egyetemes Szellem vagy tudatosság ébred önmagára,
ezért „a spirituális ébredés visszaemlékezés nem olyasvalakivé válunk, akik
jelenleg nem vagyunk. Sokkal inkább emlékezés arra, hogy mi vagyunk valójában, mintha
régen tudtuk volna, csak elfelejtettük.”
A felébredés előtt az elválasztottság (elkülönültség), utána az elválasztatlanság (egység) perspektívájából lát és cselekszik az ember.
Csak az lehet megértő, együttérző, türelmes, belátó stb., aki az egységtudat szintjére emelkedett.
A nagy együttérzés a buddhatermészet, és persze a Jézus természet is.
Elképzelhető, hogy elsősorban az a ritka embertípus képes tudni magától Istenről és a
túlvilágról, aki veleszületetten magasrendű, éntágító karakterű. Sok ember él szinte teljes
tudatlanságban Istenről. A képmutatásra hajlamos „hívő”- típus pedig még nem
tud igazán Istenről, de van benne igény valamilyen hitre. Istenről azok tudnak, akik maguk is a
legközelebb állnak az istenihez az emberek közül.
A tudatosság kiterjesztése alapvetően az érzékenység, az érzőképesség kiterjesztése. Az isteni
tudatosság semmiképpen sem az elme („racionális”- nak nevezett) tudatossága; hanem inkább
„féltudatosság”: intuíció, érzés, megérzés, együttérzés, telepátia stb. S. Wilde hangsúlyozza,
hogy „mi magunk is érzések vagyunk. Az energia lenyomatát érzelmeink adják, amelyeket
jelenlegi életünkben fejlesztettünk ki, olyan mennyiségű isteni erővel, amennyit eddig össze
tudtunk gyűjteni. Nem azok vagyunk, amit gondolunk, inkább azok, amit érzünk”.
Valóban, az erő szavunk a gyökere nemcsak az értésnek (megérteni stb.), de az érzésnek,
érzelemnek, érzékinek, érintésnek stb. Sőt, az él szavunknak eredetileg szakrális jelentése is kellett legyen,
amit az Él istennév is bizonyít. Az Él istennév egyes nyelvekben erőt jelent, amit a magyar is
megerősít, hiszen az L~R hangzóváltás miatt az erő gyökszó összetartozik az él-lel is. Az
Erósz istennév is az isteni őserőt fejezi ki, minden életerő forrására mutat, ami a szerelem (és szeretet). Érezni annyi, mint a szív „szemé”- vel látni. Csak az él, aki érez. És minél erősebben, minél kifinomultabban érez (és érzékel) valaki, annál elevenebb. Az érzéketlen, a tagadásban, hitetlenségben megrekedt emberek élettelensége, halotti letargiája más oldalról igazolja mindezt.
David R. Hawkins felhívja a figyelmet rá, hogy az ego egyedisége csak látszat, mert az ego
valójában személytelen. Mindenki egoja többé - kevésbé ugyanúgy működik, mint bárki másé.
Hacsak a szellemi fejlődés nem változtat rajta, minden ego/én önző, énközpontú, hiú,
félretájékoztatott és szüntelenül a saját hasznát lesi... végül mindenki egoját bűntudat,
szégyenérzet, kapzsiság, harag, düh, irigység, féltékenység, gyűlölet, stb., emészti.”
Az igazi Én éppen az ellentéte az egonak, a földi/testi „én”- nek: ez az Énünk nem rab, hanem
szabad, nem a félelem, hanem a szeretet tölti be, nem a korlátoltság, hanem a végtelenség
jellemzi; életadó, életvédő, életszerető, gyógyító és alkotó, hiszen az isteni fényből, erőből,
szeretetből és életből származik.
- Bíró Lajos: A Lélek természete és az Abszolútum -
- - - - - - - -
A Lélek természete és az Abszolútum - Bíró Lajos előadása - videó
https://www.youtube.com/watch?v=Wu7ekjl_biQ
