New Age - Új ember, új világ

Fritjof Capra, a New Age legismertebb gondolkodója szerint a világ válságban van, méghozzá “olyan méretű intellektuális, erkölcsi és szellemi válságban, amelynek mélysége nem hasonlítható egyik történelmi koréhoz sem."

Az új szellemi irányzat felfogása szerint ennek oka nem annyira gazdasági, politikai vagy szociális, sokkal inkább az ember fonák gondolkodásából ered.

A transzperszonális pszichológusok egyik amerikai munkacsoportja odáig megy, hogy a normálisnak tartott hétköznapi tudatot egyenesen pszichotikusnak nevezi: “A nyugati pszichológia a pszichózist olyan redukált tudatállapotként definiálja, amelyben a valóságot torz formában látjuk, és nem vagyunk képesek ezt a torzulást fölismerni. Misztikus szögből nézve normális állapotunk a pszichózis fogalmának összes kritériumát kimeríti. A legmagasabb tudatszint perspektívájából minden személyes tudatállapot kimeríti a pszichózis kritériumait, mert önmagában véve mindenki szükségszerűen korlátozott és csak viszonylagosan létező."

Normális állapotunk pszichotikus, tehát beteg és illuzórikus. Az egybecseng a “Maya" indiai tanításával, mely szerint a világ csak felszínes illúzió. A valóság a léleknek az Egésszel való egyesülésében rejlik. Ám a fenti idézet utolsó mondata arra utal, hogy minden külön tudatállapot pszichotikus. Tehát sem az aszkéta. aki hátat fordít a világnak, sem a mágus, aki teljesen elveszíti ép emberi értelmét, nem állíthatja magáról, hogy megvilágosult. Csak az ember számára lehetséges összes tudatállapot felel meg az Egésznek, és vezet az ún. “integrál tudat"-hoz, ahogy egy mai filozófus, Jean Gebser nevezi. Ennek birtokában az életet új módon élhetjük meg és új módon alakíthatjuk. Milyen emberkép felel meg ennek az integrált tudatállapotnak? A döntő az, hogy megtapasztaljuk beépülésünket a kozmikus Egészbe. Az idevezető utakat könyvünkben már bemutattuk. A misztikus befelé fordulás, az ezoterikus, paranormális élmények vagy a transzperszonális pszichológia módszerei mind lehetőségek arra, hogy kijussunk “pszichotikus" normálállapotunkból. A New Age-mozgalom kedvenc fogalmai ezzel kapcsolatosan a “transzformáció" és az “evolúció". A transzformáció a személyiségnek az az átváltozása, átalakulása, amelynek során önmagát mint a Kozmosz szerves részét tapasztalja meg. De ez a személyes átalakulás utal arra a kozmikus fejlődésre is, amely napjainkban rajzolódik ki. Sokan hisznek az új tudatrobbanásban, amely az emberiséget történelmi fejlődésében egy magasabb szintre emeli.

A Föld pályáján a csillagképeken áthaladva minden 2100 évben új jegybe kerül. Napjainkban ér át a Vízöntő jegybe, s ez – ha hihetünk a New Age hirdetőinek – harmóniához, békéhez és megértéshez vezet majd.

A Vízöntő-korszak embere új ember lesz: nem tekinti magát többé elszigetelt anyagdarabkának, hanem ráébred, hogy a kozmikus ősanyag szerveződési formája, és ezzel a világmindenség komplex kifejeződése. Az ily módon egésszé, teljessé vált ember tudatában lesz minden erejének. Képes lesz gondolkodni és érezni, elemezni és lelkével megtapasztalni, értelemmel és megérzéssel fog rendelkezni, tehát igazán kreatív lény lesz.

Az agykutatás kiderítette, hogy alapvetően csak a bal agyféltekénket használjuk, amely a racionális és intellektuális műveletekért felelős. A teljes ember azonban a jobb agyféltekéjét is aktiválni fogja: ez az intuíció, a szív, az érzések és a misztikus tapasztalatok letéteményese. Ehhez a teljességhez hozzátartozik továbbá a jin és a jang, a női és a férfi elv egységére való törekvés. Ezzel együtt kultúránk is megváltozik majd, amely eddig a férfi elvnek biztosított elsőbbséget.

Az új teljességnek hatása lesz a politikára is. “Előbb vagy utóbb mindenkinek, aki a személyiség átalakításával foglalkozik, társadalmi cselekvésbe kell fognia" – írja Marilyn Ferguson teljes átalakulást követelő felhívásában, amely a New Age-mozgalom egyfajta manifesztuma lett. “Szelíd összeesküvés"-t hirdet meg mindazok között, akik már érzik magukban az új szellemiséget. Ez az összeesküvés nélkülözi az erőszakot; Gandhi alapelve, a szátiagraha vezérli: az igazság hatalma. Ha a hangsúly az erőszaknélküliségen van, és a szátiagraha az eljövendő kor elve, “akkor a nőké a jövő". Akkor azok az értékek, amelyeket hagyományosan a nőknek tulajdonítanak, mint az együttérzés, együttműködés, türelem nagyon is szükségesek lesznek az új éra születésénél. Ebben a New Age-mozgalom számos képviselője egyetért.

Az új társadalom megvalósításának politikai eszközét Marilyn Ferguson a “háló-eszmében" véli fölfedezni. Az új spiritualizmusnak gyakran a szemére vetik, hogy a politikus, és semmittevéssel próbálja a társadalmi változást előidézni. Ezért Hans A. Pestalozzi svájci publicista nem “szelíd össze-esküvés"-ről, hanem “szelíd elhülyülés"-ről beszél: “Ugyan mit használ a megváltozott tudatállapot, ha a struktúrák nem engedik, hogy másként viselkedjem?" – kérdezi.

Marilyn Ferguson nagyon is lehetségesnek tartja a struktúrák megváltoztatását. Korunk hatalomra és nyereségre törő, bürokratikus és centralisztikus mammut szervezeteivel a háló-rendszert kívánja szembeállítani, amelynek kialakulása már most is nyomon követhető. E “háló" spontán képződő csoportoknak az egész világra kiterjedő szövedéke, amely képes program nélkül, csupán a közös szellemiség alapján együttműködni. Ferguson lényegében az alternatív mozgalmakról beszél a szó legtágabb értelmében: az önsegítő csoportokra gondol, az alternatív projektekre, az ökológiai kommunákra, a meditációs központokra. Ezekben a csoportokban nincsenek vezetők. meghirdetett ideológiák, nincs alárendeltség vagy központi irányítás. A hálónak a szellemiség adja meg a közös nevezőjét. És ez a szellemiség világszerte sokhelyütt föllelhető, Európában, Amerikában és Ausztráliában is. Ferguson tehát szeretné megváltoztatni a fennálló politikai struktúrákat, a hatalomra és pénzre épülő társadalommal a szellemiség áthatotta hálórendszert állítja szembe, amelynek elterjedése nagy változást hozna a felépítményben és a gazdaságban egyaránt. Fergusonhoz hasonlóan számos New Age-követő véli úgy, hogy az átalakult emberek egy ,,kritikus mennyisége" már elegendő volna ahhoz, hogy a meglévő rendszert megdöntse. A spiritualizmus fertőző, mondják. A szátiagraha, az igazság hatalma végül azokat is meg fogja győzni, akik még vonakodnak. Végül következzék az a gondolat, amely ma mindenkit meg kell, hogy győzzön: ha az emberiségnek nem sikerül a Földet ökológiai egységként felfognia és ennek a felismerésnek a jegyében cselekednie, akkor nemigen számíthatunk tartós túlélésre. Az embernek fel kell hagynia a természet kizsákmányolásával. Ideig-óráig felhasználhatjuk önző céljainkra, de azután csak pusztulás és rombolás marad utánuk. A Föld szellemi élőlény, és az ember ennek az eleven egységnek tagja, testének egy része.

Honnan máshonnan származhat ez a meggyőződés, ha nem a spirituális szemléletből? Csak ha túljutunk ember és természet merev szétválasztásán – amitt a minden természetességtől megfosztott ember, amott a szabad prédának tekintett, a Föld – csak akkor menekülhetünk meg. Csak ha megszűnik emberek és népek merev szembenállása, akkor köszönt be a béke, csak akkor száműzhető az önpusztító atomháború veszélye. Ide az út csakis a spirituális transzformáción át vezethet. Péter Russel, a New Age képviselője így fogalmaz: – Lényem legmélyebb rétegében ugyanabból a lényegből való vagyok, mint te vagy ti, egy vagyok az Egyésszel. Mindnyájan ugyanabból a lényegből vagyunk, és én ezt érzem igazi önmagamnak."

Az új spiritualizmus egységelve megmutatja tehát az egyetlen járható utat, amely még perspektívát nyújthat a jövőnknek. Nem kevés amit követel, és sokan nem mernek még hinni benne. De van-e más kiút?

(Hans-Peter Waldrich –Titkos Tanok)

Veszélyek és tévutak

Melyek a halállal és túlvilággal való foglalkozás veszélyei? Modern társadalmunk elutasítja a halált, ezzel méginkább az üdv belső útjaira kényszerít bennünket, és méginkább a felszín felé fordítja figyelmünket.

Másfelől viszont fönnáll a veszély, hogy úgy bánjunk a halállal és a túlvilággal, mintha lényegében csak az evilágnak volna egy másik oldala. Voltaképpen ez is a halál elutasítása, és eredményeképp mintegy félvállról vesszük emberi létünk sarkallatos alapélményét. A spiritiszták és a channeling hívei gyakran úgy beszélnek a túlvilágról, mint a leghétköznapibb ügyekről. Ezzel szemben a nagy teológusok, misztikusok és filozófusok, különösen a keletiek állandóan azt hangsúlyozzák, hogy a túlvilágról nem lehet beszélni, legalábbis nem úgy, mint itteni világunkról. D. T. Suzuki a híres japán zen-mester többször is kifejtette, hogy az emberi nyelv teljesen alkalmatlan a túlvilág kifejezésére. Véleménye szerint azok, akik erről a két világról egyforma módon beszélnek, elzárják magukat a valódi spirituális tapasztalatok elől. Azonkívül bagatellizálnak valamit, ami a legkevésbé sem “bagatell", a halál és a meghalás az élet mély és alapvető megrázkódtatásai közé tartozik.

Ez a már-már “materialista" szemlélet egészen nyilvánvalóvá válik a magnetofonhang-kutatók esetében, akik szervezetbe tömörültek. Közülük sokan úgy képzelik el a túlvilágot, mint az evilági lét egyszerű folytatását. Ráadásul azt hiszik, hogy elméletük tudományosan bizonyítható, ami spirituális jelenségeknél mindig vitatható kiindulópont. Elnökük, Fidelio Köberle azt állítja, hogy a túlvilág “épp olyan, mint az itteni", az élet odaát “majdnem ugyanolyan, mint nálunk."

“Én a halált egy amerikai kivándorláshoz hasonlítanám. mondja. Bár mások a viszonyok, de annyira nem idegenek, hogy ne tudnánk eligazodni." – “Mindig azt hangoztattam: a holtak is csak emberek – ami azt jelenti: a halállal nem leszünk sem jobbak, sem bölcsebbek, de még csak intelligensebbek vagy képzettebbek sem..."

A channeling hívei között is létezik ez a különös spirituális materializmus. Az 1988-as év murnaui a “Csatorna a kozmoszba" elnevezésű channeling kongresszuson, nagy feltűnést keltett a “Space Brotherhood", a “világűrszövetség". Szerintük a túlvilágiak a szomszédos galaxisokon laknak, és onnan küldenek utasításokat, miként rendezhetők a földi gondok és problémák.

Hasonló, naiv politikai reményekkel vegyített elképzeléseket képviselnek egyéb csoportosulások is. Ezekben egyfelől túlteng a világjavító szándék, másfelől hajlamosak ölbe tett kézzel várni a jószerencsét, mondván: majd a túlvilági hatalmak elintézik a dolgokat! Máskor meg naiv mágikus eszközöktől remélik a csodát. A világűrszövetség például abban a hitben van. hogy három, a Föld különböző részén elásott kristály képes volna “energetikai" úton meggyógyítani bolygónkat.

Olykor a reinkarnációs tant is kissé naiv, és igazában nem túl spirituális módon képviselik: amikor nagyon egyszerűen szeretnénk megmagyarázni, miért vannak olyan óriási különbségek ezen a világon, miért él valaki bőségben és gazdagságban, míg mások éheznek, miért tehetséges és sikeres az egyik, míg a másik semmihez sem ért és tönkremegy, megint mások miért bölcsek és jutnak el belátásokig, míg egyesek már fiatal korukban bűnözővé válnak és börtönben végzik.

Puszta ésszel felfoghatatlan, miként engedhet meg egy jóságos Isten ilyen kiáltó ellentéteket. Nem az volna-e igazságos, hogy mindenki egyforma eséllyel induljon? A reinkarnációs tan válasza: aki előző életében rossz karmát gyűjtött, annak szenvednie kell, aki pozitívan cselekedett, az jelen életében élvezheti ennek gyümölcsét. De fölvetődik a kérdés, vajon nemcsak reményeink és vágyaink tükröződése-e ez_a magyarázat? Vajon nem arról van-e szó itt is, hogy emberi kategóriákkal kívánjuk megfejteni a túlvilág és a halál titkait? Nem lehetséges-e, hogy Istennek olyan terve van velünk, amit most még nem értünk, hanem majd csak halálunk után?

Érdekes módon a reinkarnációs gondolat bizonyos értelemben ellentmond a kegyelem keresztény tanának. Jézus éppen-hogy a bűnösök felé fordult. Ha hittek, akkor Jézus – a zsidó ortodoxia fölháborodására – a társadalom megvetettjeitől, a vámosoktól és az utcalányoktól sem vonta meg irgalmát. Nem kérte számon, hogy jó kannákat gyűjtöttek-e.

Még valamire fontos rávilágítani a reinkarnációs tan kapcsán. Nyugaton – furamód – sokszor pozitív képzetek kötődnek a reinkarnációhoz, pedig Keleten az újjászületés valóságos büntetés! Keleten az a legfőbb cél, hogy ne szülessünk újra, hogy áttörjük a szamszárát, az egymást követő éltek láncolatát. A szamszára jelképét a kereket a keleti ábrázolásokon egy démon tartja a karmai között. A buddhisták törekvése e nirvána, a hinduké a moksa vagy mukti, – mindkettő tulvilági létállapot. A mai napig előfordul, hogy hivő hinduk a körmenetben Shiva isten harci szekerének kerekei elé vetik magukat. A szekér hatalmas kerekei a szamszárát jelképezik; akit szétzúznak, megszabadul az élet és halál körforgásától.

De amikor a reinkarnáció tana elért Nyugatra, vigasztaló elméletté vált: tovább fogunk élni, s ez a fő! A halállal nem változik meg semmi lényeges! Ám valóban egyfajta “amerikai kivándorlás" volna csak a halál, ahogy Köberle, a túlvilági hangok kutatója vallja – vagy pedig kirándulás egy új földi életbe?

(Hans-Peter Waldrich –Titkos Tanok)

A teljes teremtés benned létezik

A teljes teremtés benned létezik, s minden, mi benned van, a teremtésben is létezik.

Nincs határ közted és egy tárgy között, mely egész közel van hozzád, mint ahogyan közted és a messze lévő tárgyak között sincsen távolság. Benned van minden dolog, a legkisebb és a legnagyobb, a leghatalmasabb s a legmagasztosabb, s minden egyenrangú. A Föld minden eleme egyetlen atom. A szellem egyetlen mozdulatában benne van az élet összes törvénye. Egyetlen csepp vízben benne van a végtelen óceán rejtélye. Léted megjelenési formája az élet minden megjelenési formáját magában rejti.

Figyelj benső éned hangjára, nézz bele idő és tér végtelenségébe. A csillagok dalolnak ott neked, a számok beszélni kezdenek hozzád, a kozmosz örök kórusának hangjaival. Minden egyes Nap Isten egy gondolata, és minden egyes bolygó ennek a gondolatnak egy változata. Hogy megismerd ezt a Gondolatot, ó Lélek, végig kell járnod fájdalmas utadat a hét szent bolygó szférájában, hogy onnan azután újra alászállj... majd újra felemelkedjél... Mit jeleznek a csillagok, mit mondanak a számok? Mi rejtőzik a bolygók körforgásában? Ó ti elveszett és megtalált lelkek, ők éneklik, mutatják, újra és újra ismétlik a Ti sorsotokat...

(Hermész Triszmegisztosz)

Újjászületés - a karma és az élet kereke

Napjainkban kedvelt beszélgetési téma a reinkarnáció. – Az újjászületés sok mindenre magyarázatot ad – mondta egy nő ismerősöm, akinek becsülöm a megérzéseit és töprengő hajlamát:

–       " Nemcsak saját életem értelméről ad felvilágosítást, hanem azt is jobban megértem, miért pontosan ezekkel az emberekkel kell kapcsolatba kerülnöm életem folyamán, gondolok itt például a férjemre vagy a gyermekeimre. Már, az előző életben is együtt voltunk, és maradtak föl nem dolgozott ügyeink."

Akár hiszünk a reinkarnációban, akár nem, a vele való foglalkozás régi hagyományokra tekint vissza. Nemcsak a hinduizmusban és buddhizmusban, de számos ezoterikus gondolkodónál is jelentős szerepet játszik. Sőt a korai kereszténységben is akadtak képviselői, akiknek tanait azonban a hatodik században az egyház elítélte.

A keleti vallások reinkarnációs tana abból indul ki, hogy minden élőlény a létkerékre, a “szanszárá"-ra van láncolva. Szinte vég nélküli körforgásban ismétlődik születés, élet, halál és újjászületés. Az élet célja és értelme, hogy megszabaduljunk ebből a körforgásból. Ehhez jócselekedetek szükségesek és a szellemi megvilágosodás útjának követése, ami által jó ,.karmá"-kat gyűjtünk. A karma egyfajta “adósságszámla", amely az egyén halála után is megmarad. Ezen a számlán összegződik életről életre a jó és rossz cselekedetek eredménye.

Az újjászületés gondolatát, ha más formában is, de megtaláljuk majdnem minden vallásban és szellemi tanításban. A lényeg az a belső átalakulás, amelyet a halál és az új életre való föltámadás idéz elő. Legfőbb jelképe a főnixmadár, amelyik újjászületve emelkedik ki a lángokból. Az eleusziszi misztériumok ezt az átalakulási folyamatot rituálé formájában mutatták be. Aki meg akarta ismerni az ezoterikus titkot, kanyargós földalatti folyosókon kellett végigmennie, ahol a legkülönbözőbb félelmeket kellett átélnie. Majd kiért a napvilágra, ahol tánccal és szent énekkel fogadták. Hasonlóan kapcsolódik össze a sámánok beavatása is a halálélménnyel, a pokoljárással és az újjászületéssel, de ugyancsak ide tartozik Isten halálának és feltámadásának régi, a kereszténységen messze túlmutató eszméje: “...szállá alá poklokra, harmadnapon halottaiból föltámada..." – mondja az evangéliumi hitvallás Jézus Krisztusról. A spirituális indíttatású terápiákban is központi szerepet játszik az “alvilági" halál, a megsemmisülés élménye és az újjászületés.

Az újjászületés tanához azonban mégis többnyire a karma és reinkarnáció keleti gondolatát kötjük. Figyelemre méltó, hogy ezt a tant újabban már tudományos kísérletek is alátámasztják. Első helyen említendők Ian Stevenson amerikai pszichiáter és parapszichológus ismert kutatásai. Stevenson az ötvenes évek végétől aprólékos gondossággal a korábbi életre való tudatos visszaemlékezés ezerhétszáz esetét gyűjtötte össze – Indiában, Thaiföldön, Burmában, Ceylonban, Alaszka indiánok lakta részein, Braziliában, Törökországban, Kínában és Libanonban. Általában gyerekekről volt szó, akik mihelyt magtanultak beszélni, pontos adatokkal tudtak szolgálni előző életükről. Információiknak Stevenson a helyszínen utánajárt. Akadtak gyerekek, akik elvezették előző szüleikhez, és olyan részletekről számoltak be, amelyekről egyébként semmilyen módon nem szerezhettek tudomást. Mások olyan anyajegyekkel, sebhelyekkel, elváltozásokkal bírtak, amelyek állítólagos korábbi életükkel álltak ésszerű kapcsolatban. Az egyik indiai fiú nyakán egy anyajegy látszott, ami begyógyult hegre emlékeztetett. A fiú elmondta, hogy előző életében meggyilkolták. A gyilkosság körülményeiről szóló beszámolót felülvizsgálták és az állítás helyessége beigazolódott. További érvül szolgálhatnak a reinkarnáció javára a korábbi életekbe való “visszavezetések" eredményei. A terapeuta fölszólítja a hipnotizált személyt, hogy emlékezzék vissza elmúlt eseményekre. Ám nem áll meg a gyermekkornál, hanem prenatális állapotokról, az anyaméhben töltött időről, a fogantatás pillanatáról, majd a korábbi földi élet eseményeiről kérdezi az illetőt. Az ilyen “reinkarnációs terápia" célja az, hogy a beteg korábbi életeinek traumáit tudatosítsuk, és ezáltal szabadítsuk meg problémáitól.

Mióta az ötvenes években angol és amerikai pszichológusok fölfedezték ezt a módszert, nagyon sok anyag gyűlt össze. A legérdekesebb talán Helen S. Wambach amerikai klinikai pszichológus tanulmánya, aki a “visszavezetettek" sokszor nagyon is konkrét kijelentéseit statisztikai módszerek segítségével vizsgálta meg történelmi hitelességük szempontjából. Wambach arra az eredményre jutott, hogy “a reinkarnáció elmélete...nagyon is használható hipotézis." Stanislav Gróf is beszámol hasonló reinkarnációs élményekről, amelyeknek megvizsgáltatta valódiságát. A terápiás ülésen egyik páciense egy parti sziklára épített erődítmény víziójáról számolt be. Spanyol katonákat látott, jómaga pedig papként jelent meg, aki bizonyos kezdőbetűkkel ellátott pecsétgyűrűt viselt. Majd egy csata következett, melynek során őt karddal átszúrták, és lehajították az erődítmény faláról. Mivel tehetséges festő volt, látomásait megfestette. A páciens később hirtelen sugallat hatására Írországba utazott nyaralni, ahol egy partfölötti sziklán sánccal övezett romokra bukkant. A látvány pontosan megfelelt a hipnózisban látottaknak és az általa festett képnek. A festő könyvtári kutatásokba fogott, és teljesen világossá váltak előtte a történtek: a spanyolok a 16. században elfoglalták az ír erődítményt. Harc tört ki, amelyben az angolok kíméletlenül lemészárolták ellenségeiket és a sáncon át a mélybe hajították őket. A spanyol katonákkal együtt lelte halálát egy pap is. Nevének kezdőbetűi megegyeztek a látomásban megpillantott pecsétgyűrű iniciáléival.

(forrás: Hans-Peter Waldrich –Titkos Tanok)

A következő videóban a Georgia Állami Egyetem filozófiaprofesszora, Dr. Robert Almeder beszél Stevenson munkásságáról:

Gangaji gondolatai a boldogságkeresésről

Ahány emberi lénnyel beszéltem, mindnek a szívében egy arra vonatkozó parancsot láttam, hogy valami módon ráleljen a boldogságra, a valódi beteljesedésre. Ez a vágy időnként még a túlélési ösztönnél is erősebb. Ahogy azt saját gyakorlatod alapján ismerheted, a boldogság keresésének többféle útja lehetséges.

Ösztönös módszerekkel lehet keresni örömet, kényelmet, biztonságot, vagy lehet keresni valamilyen, az emberi seregletben ismert társadalmi helyzetet is. Amikor valamilyen szinten sikeresen beteljesítjük az öröm, kényelem, biztonság és társadalmi helyzet iránti igényünket, rendszerint felismerjük, hogy valójában egyik sem teljesíti be ezt a mélyebb parancsot, ezt a valódi boldogság iránti mélyebb hívást. Átélhetjük csodálatos kinyilatkoztatások pillanatait, és biztosan részesülünk az öröm pillanataiban, de ezek mögött rendszerint meghúzódik a félelem, hogy soha nem lesz részünk örökös békében és valódi boldogságban. Vagy megszerzett békénk, és boldogságunk elveszítésétől való félelmünk okoz nyomást és feszültséget, mivel megpróbáljuk tartósan megőrizni azt.

Találsz örömöt, természetesen. Elérsz eksztatikus birodalmakat. Biztonságot érzel, mikor úgy érzékeled, hogy Isten, vagy az igazság jelen van, és vigaszt nyújt, mikor úgy érzed, megtart téged ez a jelenlét. De amíg fel nem ismered, hogy soha nem voltál tőle elkülönülve, addig szüntelenül törekszel, hogy megtaláld valahol.

Felfedeztem, hogy valójában lehetetlen megtalálni a boldogságot. Ameddig arra törekszel, hogy boldogságot megtaláld „valahol”, addig átsiklasz afölött, ahol a boldogság van. Ameddig arra törekszel, hogy megtaláld Istent valamilyen más helyen, addig átsiklasz Isten lényegi igazsága fölött, amely a mindenütt jelenvalóság. Amikor azt gondolod, hogy a boldogságot valahol máshol kell keresned, átsiklasz valódi természeted fölött, amely maga a boldogság. Átsiklasz önmagad fölött.

Hagyd abba a keresést. Egyszerűen legyél. Nem kábulatba vagy transzba esésről beszélek, hanem szíved csendjébe való mélyebbre merülésről, ahol a mindenütt jelenvalóság kinyilatkoztatása valódi természetedként jelenti ki magát. Arra kérlek, légy csendes a tiszta jelenlétben. Nem teremteni kell azt, még csak nem is meghívni, hanem egyszerűen felismerni ami mindig itt van, ami mindig vagy, ahol Isten mindig van.

Keress békét és boldogságot akár kapcsolat, akár jobb állás, sőt akár a világbéke révén, csak egyetlen pillanatra, hagyd abba, teljesen. Semmi baj ezekkel a törekvésekkel, de ha ezekbe bocsátkozol, hogy békét kapj, vagy boldogságot kapj, átsiklasz a béke földje fölött, ami már itt van. Amint felfedezed a békének ezt a földjét, akármilyen tevékenységbe kezdesz, át fogja hatni a felfedezésed. Akkor természetesen be fogod hozni a felfedezésedet a világba, az összes kapcsolatodba.

(Gangaji)

Megjártam a mennyországot

Egy doktornő megdöbbentő beszámolója a halálról, a mennyországról és a visszatérésről az életbe.

Egy dél-amerikai kalandtúrán történt kajakbaleset közben Dr. Mary C. Neal, mintafeleség és szerető édesanya a mennyországba jut, megtapasztalja Isten nyugalmát és örömét – majd visszatér az életbe. Ebben az interjúban Neal doktornő megdöbbentő halál-közeli élményeiről mesél, amelyet lebilincselő visszaemlékezésében, a Megjártam a mennyországot című könyvében oszt meg az olvasókkal; beszámol az életében és a hitében végbement változásokról és elmondja, hogy szerinte miért is tért vissza a Földre.

Mit érzett a halál pillanatában? Tudta, hogy mi történik?

Teljesen pontosan tudtam, hogy mi történik velem. Felfogtam, hogy képtelen vagyok kiszabadítani magamat a süllyedő csónakból, elfogy a levegőm, és túlságosan messze vagyok a parttól ahhoz, hogy valaki onnan elérjen. Tudtam, hogy valószínűleg meg fogok halni. Ahhoz képest, hogy egész gyerekkoromban rettegtem attól, hogy vízbe fulladok, érdekes, hogy az életből a halálba való átmenetet milyen sima, békés és gyönyörű volt. Csodálatosan éreztem magam.

Milyen szerepet játszott a vallás mielőtt elragadta a halál?

Halál közeli élményem előtt is hittem Istenben, gyerekeimet vasárnapi iskolába vittem, de nem voltam különösebben vallásos. Mint számos sikeres fiatal felnőtt, úgy éreztem, hogy képes vagyok magam irányítani az életemet és a jövőmet. Noha igyekeztem jó és morális ember lenni, a hitem nem épült be a mindennapjaimba és a munka meg a család mellett nem maradt időm spirituális dolgokkal foglalkozni. A halál közeli élményem óta Isten igéjének igazsága, az örök élet valósága minden lélegzetvételkor velem van.

Folyamatosan imádkozom és függetlenül attól, hogy éppen mit csinálok, igyekszem továbbadni Isten szeretetét és az ő dicsőségének élni. Próbálok megragadni minden alkalmat, hogy másokat a spirituális élet felé tereljem, hálával és örömmel teli életet élek, mert tudom, bármilyen kihívás elé is állít az élet, soha nem leszek egyedül.

 

 
Mit gondol, miért tért vissza az életbe?

Biztosan nem azért, mert vissza akartam térni, de megtudtam, hogy még feladataim vannak, amelyeket el kell végeznem, így hát nem is lehetett volna más választásom. Meg kellett osztanom a történetemet másokkal, hogy segítsek a hitüket átalakítani, hogy bízzanak benne: Isten betartja, amit megígért.

Bán valamit ezzel az élménnyel kapcsolatban?

Az ég adta világon semmit. Halálom és visszatérésem az életbe a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam, és örökké hálás leszek ezért az élményért.

Mit gondol, miért történt ez önnel?

Mindig is visszahúzódó ember voltam, nem vagyok ismert író és sosem vágytam nyilvános szereplésre. Sokszor feltették már nekem ezt a kérdést. Nem tudom rá a választ, de tudományt tanultam, eredendően szkeptikus vagyok és nagyon konkrét, racionális gondolkodó. Talán éppen azért esett rám a választás, mert hitelességet sugall az életutam.

Miben hasonlít az ön élménye másokéhoz, akik szintén a mennybe jutva visszatértek a fizikai létbe?

Nem sok beszámolót olvastam más emberek élményeiről, de az évek során számos páciensem osztotta meg velem saját halál közeli élményét. Úgy tűnik, hogy a legtöbb történetben, ahogy az enyémben is, vannak visszatérő elemek: Isten szeretetének és megbocsájtásának lenyűgöző érzése, végtelen béke és szépség, a Földre való visszatérés iránti vágy teljes hiánya. Senki nem felejti el a legapróbb részleteket sem, és mindenkit mélyen megérint az élmény. Ebben az értelemben, az én történetem is hasonló.

Mit szeretne elmondani az embereknek a mennyországról?

Isten feltétel nélküli szeretete mindannyiunk iránt olyan erős és teljes, hogy ez teljesen átjárja a mennyországot. Mielőtt visszatérünk a mennyországba, a valódi otthonunkba, hihetetlen lehetőséget kapunk a Földön arra, hogy szembenézzünk azokkal a kihívásokkal, amelyek segítenek tanulni, fejlődni, és lelkünkben hasonlatossá válni Krisztushoz. Olyan rövid az időnk, hogy minden nap foglalkoznunk kell Isten dolgaival.
(forrás: elixironline.hu)


Élet a halál után - videó

https://www.youtube.com/watch?v=LdJ7mkNLLeo 
 Dr. Mary Neal orthopéd sebész beszámolója a videóban

Kóros személyiségünk gyógyítása mások szolgálata által

A különös tétel, hogy "Isten és közöttem állok én" - általában meglepi az embereket. Van, akiben villámszerû fényt gyújt, s van, akit elkedvetlenít. Pedig ez az axióma félelmetes, mágikus igazságot rejt.

A személyes én; az elintézetlen, összeomlott egokultúrák számlálhatatlan rétegét õrzõ, bonyolult, múlandó személyiség a labirintus, amelyen a megnyilvánult lét bejáratától a kijáratig át kell haladnunk. Az utak persze felmérhetetlen idõkig körbefutnak. Nagyon sokáig úgy tûnik, századszor és ezredszer is ugyanoda érkezünk vissza, ahonnan elindultunk. Düh, kétségbeesés, õrjöngõ erõszak mit sem segít rajtunk. Öklünket véresre döngethetjük, fejünket szétverhetjük a könyörtelen, kiúttalan falakon, vagy esztelen száguldozás után összerogyhatunk valahol az útvesztõ mélyén, hogy holnap új lábakon továbbfussunk körbe-körbe. Mert ezek a módok sohasem vezetnek kijárathoz. A csak önmaga körül forgó ember örvényben fuldoklik, és egyre mélyebbre szívódik problémáiba. Az egocentrikus érdekeltség, a görcsös monománia, amellyel saját ügyeinkbe veszünk, saját hiányainkat, sérelmeinket õröljük, fekete dervistánc. Eksztázisa állandó mélységi szédületbe, kábulatba ringatja tudatunkat. Valóságtól és fénytõl elrekesztve megigéz, szubjektív káprázatok, delíriumos képek és érzetek közé börtönöz bennünket. Szorongásrohamok, indulatviharok, ingerek szökõárjának infernális boszorkányéje szakad ránk az egolabirintusban, kapu pedig nem nyílik sehol. Miért? Mert Isten és közöttem állok én.

Hosszú-hosszú ideig nem ébredünk rá, hogy e mondat kulcsot is tartalmaz a kijutáshoz. Csak mikor már feladjuk az öntépõ, önpusztító, önimádó, öntömjénezõ attitûdöt, s fáradtan leülünk a gondolkodó, meditáló ember pozitúrájába, akkor dereng fel bennünk a mindent megvalósító lényeg, hogy az axióma szövegébõl hiányzik a - Te. Szó sincsen arról, hogy Isten és közöttem állsz Te. Nem. Csak én állok ott. A Te, úgy látszik, szabad irány. Olyan irány, amelyen átnézhetünk, átnyúlhatunk. amelyen át levegõt szívhatunk. Amelyen át fény eshet ránk, és meggyógyulhatunk.

Többször elhangzott már itt, hogy gondolataink és érzéseink erõivel fájdalmas, ijesztõ gondjainkat, aggodalmainkat körülszõni, körültapogatni éppolyan, mint mikor testünk egy gyulladt helyét szüntelenül dörzsöljük. Ugyancsak utaltunk a már mindenki elõtt ismeretes modern gyógymódra, amely a páciens turnusos ellátásából áll. Ez a módszer a felismerésen alapul, hogy ha az embert átmenetileg megszabadítják személyiségétõl, "ön"-tudatától, különféle betegségfolyamatai megállnak, s szervezete regenerálódik. Persze csak addig, míg az altatás tart. Utána, amint személyiségét megint összeengedik fizikumával, magánkínzókamrájában felébredt énje hamarosan pótolja a mulasztottakat, és destruktív gondolataival, ellenséges elégedetlen érzésvilágával addig tombol, marcangol, vitrioloz, míg új életre nem támad a lesújtó eredmény. Tehát az idõleges öntudatvesztés nem megoldása a különféle imagináció-betegségeknek.

Nem öntudatlanságra van itt szükség, hanem tudatosításra. Fokozottabb felébredésre a szubjektív életálomból, a kábult tengõdésbõl és támolygásból ellentmondó impulzusok és érzékcsalódások között. Ez pedig nem jöhet létre az éngörcs feszültségében a kristallizált személyiségmánia katalepsziájában. Elõbb, ki kell oldódni belõle oly módon, hogy az imagináció más centrumba vetítésével a magasabb tudatot és az egocentrumot széthúzzuk, szétválaszjuk. Amint az "én" helyett a "Te" képletét állítjuk érdeklõdésünk középpontjába, s ez a súlypontáthelyezés teljes mértékben sikerül, egy idõ múlva csodálkozva eszmélünk majd rá baljós töltésû bensõ kríziseink, feszítõ lázaink megenyhülésére.

Ez az oka annak például, hogy az emberek, különösen az idegkrízisektõl tépett, nemi elégedetlenségtõl hajszolt asszonyok és feminin férfiak olyan odaadással merülnek bele más emberek magánügyeinek taglalásába, piszkos pletykák csatornalevébe, mert ez is bizonyos mértékig narkotizálja személyiségüket. A narkotikum persze méreg, és utóhatása rosszabb, mint az az állapot, amelytõl el akartak menekülni általa. A cél az, hogy ne a személyiség alá merüljünk, hanem a személyiség fölé emelkedjünk kiútért. A labirintusból rövid és titkos ösvény vezet felfelé. A Te helyes értelmezését a keleti filozófia adja meg a tat tuam asi definíciójával, ami annyit jelent, hogy Te én vagyok. Tehát nem lehet mindegy nekem hogy élsz-e, halsz-e. Eszel-e, örülsz-e vagy kínlódsz. Mert te én vagyok. A te ügyed az én ügyem. A te fogságod az én fogságom. És a te szabadulásod az én szabadulásom. Nem vagy idegen. Nem háríthatlak el azzal. hogy mi közöm hozzád, van nekem is elég bajom. Mert hozzád van a legszorosabb közöm. Bajaim orvoslása a te lényedben rejlik. Szolidáris vagyok veled. Láthatatlan köldökzsinór fûz össze bennünket, amelyen át életem az életedbe szövõdik. Örök áram cirkulál közöttünk. Ha rágalmaznak, engem rágalmaznak, és ha segítlek moslékba nyomni nyomni a hátad mögött, én leszek piszkos tõle. Hogy személy szerint ki vagy Te? Akit sorsom misztériumjátékának rejtélyes dramaturgja beküld a színpadra, ahol a jelenésem folyik. Aki megjelenik a darabban. Minden egyes társszereplõ.

A tat tuam asi átélése hatalmas reflektorok kigyúlását jelenti a színhelyen, ahol a magasztos dráma lezajlik, s e fényben egyszerre nyilvánvalóvá lesz. hogy lényegében monodráma folyik itt, amelynek minden közremûködõje én vagyok, mert te én vagyok. Monodráma folyik, mint az álmokban, ahol a tárgyak, növények, állatok, emberek mind az egokozmosz egy-egy sajátosságát fejezik ki. Csak azért jelennek meg, mert az énben szimbolizálnak valamit. Ha az énben nem volna gyökerük, nem vetülnének ki álomszimbólummá. Így jelenik meg álmunkban az acsarkodó fekete állat, ha betegség lappang bennünk, ha veszély felé sodródunk; vizek, erdõk, mitikus szörnyek, feltámadt holtak, fajtalan, gátlástalan szatírok, tolvajok és gyilkosok, amelyek mind üzenetet közvetítenek, figyelmeztetnek, kísértenek és provokálnak bennünket. S így lépnek be életünk színhelyére, így szövõdnek sorsunkba az intrikus, az állati, a támaszra szoruló, áldozatot, elnézést, megértést követelõ, zsaroló és kibírhatatlanul bosszantó társszereplõk: szülõk, testvérek, házastársak, szerelmi partnerek, rokonok, barátok, ismerõsök, üzlettársak, kollégák, ellenfelek, alkalmazottak és feljebbvalók. Mindegyik figura lényünkben gyökerezik. Mindegyik figura énünk egy aspektusát, gyengéjét vagy erejét szimbolizálja. Minden figura egy saját egokozmoszunkban megoldandó feladatot állít. Ezért vagy Te én. És ezért vezet a gyógyulás útja a Te fókuszba állításán, az érte hozott áldozatokon keresztül.

Aki csak önmagáért dolgozik, önmagát dédelgeti, sajnálja vagy önmagát kínozza egy kétes értékû flagelláció dühöngésében, az struccpolitikát folytat, mert az ember sokkal több múlandó és körülhatárolt önmagánál. Az ember összefügg a mindenséggel és benne minden élõlénnyel. Ha szabadulni akar, univerzális kötéseket kell kioldania. S a legerõsebb kötések bennünk a világhoz és emberekhez való relációk. Ezért lehet mások problémáinak kibogozásán, mások ügyeinek megoldásán keresztül saját problémáink megfejtéséhez hozzájutni. Mialatt velük bíbelõdünk, az õ terheiket emelgetjük, õket szolgáljuk, valami varázslat megy végbe a homályba borult személyiség konstrukciójában. Mintha a kínos és krónikus állapotok gyökere a másik lényben, az õ gondjaiban rejlett volna, s mikor onnan kiemeltük, bennünk, saját személyiségünkben is megindult a gyógyulás folyamata.

(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)

Spiritizmus és channeling - csatornák a túlvilágba

Míg a tanatológia az újraéledtek élményét gyűjti össze, addig a spiritizmus, amelyet követői gyakran ugyancsak tudományos módszernek tartanak, az emberi léleknek a végérvényes fizikai halál utáni állapotáról számol be.

A spiritizmus a régi népek őseik iránti tiszteletére vezethető vissza. A halottidézés technikájáról már az Ótestamentum beszámol, de a régi indiaiak, görögök, rómaiak és különösen a kínaiak szintén ismerték azt az elképzelést, hogy a holtak lelke a közelünkben tartózkodik és megidézhető. Brazíliában a hajdani afrikai négerek törzsi hagyományaiba gyökerezett ősök tisztelete napjainkban is fennmaradt, és szorosan összefonódott a katolikus hittel. A több mint háromezer spiritiszta központ “Spiritiszta Föderáció" néven egyesült. A brazil spiritiszták gimnáziumokat, kórházakat, könyvtárakat és rádióállomásokat működtetnek.

A modern spiritizmus a 19. század közepe táján indult el hódító útján. Hydsville-ből, egy New York melletti kis faluból. A Fox farmercsaládot kísérteties, koppanásszerű zajok nyugtalanították. Lassanként sikerült egy kopogtató ábécét kialakítaniuk, és így közvetlen kapcsolatba léptek az elhunytakkal, akik e zörejek segítségével adták tudtul mondanivalójukat. A szellemidézők körbeülték az asztalt, megfogták egymás kezét, “láncot" alkottak, és úgy várták a szellemvilág üzeneteit, amelyek az asztal lábának koppantasaiban nyilvánultak meg. Ez lett az ún. asztaltáncoltatás.

Az asztaltáncoltatás és a spiritizmus gyorsan elterjedt az egész világon. Már a múlt század végén neves tudósok foglalkoztak a jelenséggel. Nem egy közülük, mint például F. W. H. Myers (1843-1901) angol filozófus vagy Sir Olivér Lodge (1851-1940) fizikus és Nobel-díjas tudós meggyőződéses spiritiszta lett, ahogy Darwin munkatársa, Alfréd Russel Wallace (1823-1913) zoológus is. Richárd Hodgson jogász (1855-1905), aki először spiritiszta médiumok látványos leleplezésével szerzett magának hírnevet, nagy pálforduláson ment keresztül. Annyira hatottak rá a túlvilági híradások, hogy szinte lázasan várta saját halálát. Tőle származik a kijelentés: ..I can hardly wait to die." (Alig várom már, hogy meghaljak.)

Napjainkban a spiritiszta hullám újraéledésének lehetünk tanúi. Az Egyesült Államokban, de Európában is rendkívül elterjedt az ún. “channeling". Médiumok a transz állapotában, televíziós show-műsorok milliós közönsége előtt, vagy nyilvános fellépéseken lépnek kapcsolatba a szellemvilággal. Jane Roberts (1929-1984) írónőnek egy Seth nevű szellemi lény diktálta világszerte bestsellerré lett könyveit. “Túlvilági kapcsolatai" videókazettán is megvásárolhatók. Hasonló sikereket ért el Shirley MacLaine színésznő is “Tánc a fényben" című könyvével, amelyet öt hét alatt mondtak neki tollba a túlvilágról. 1988 júniusában channeling-konresszust rendeztek a bajorországi Murnauban, melyek mottója így hangzott: “Csatorna a kozmoszba". A résztvevők közül többen fémhuzalból készült piramist viseltek a fejükön, amely úgymond antennaként szolgált a túlvilági kapcsolatfeltévelhez.

Sokan foglalkoztak ezen ideig ún. “magnetofonhang-kutatás"-sal is. Amióta Friedrich Jürgenson svéd filmproducer “Beszélgetés az elhunytakkal" című könyvében ismertette az eljárásmódot, nem egy spiritisztának sikerült elhalt rokona vagy ismerőse hangját magnószalagon rögzíteni. A videókorszak azonban már túlhaladta a módszert: Klaus Schreiber aacheni nyugdíjas éveken át készített videófelvételeket elhunyt rokonairól.

Könnyű volna merő fantazmagóriának minősíteni a spiritizmust és a channelinget, ha nem lenne olyan egyértelmű a kapcsolatuk a kimutatható paranormális jelenségekkel. A spiritiszta szeánszokon bárki tapasztalhatja, mennyire megváltozik a médium hangja, mimikája, mihelyt kapcsolatba kerül a túlvilági partnerrel. Általában olyan dolgokról beszél, amelyek normális körülmények között nem juthattak a tudomására. Ha a médium azt állítja, hogy az egyik jelenlévő elhunyt édesanyjával áll kapcsolatban, és ki is ejti azt a becenevet, amit az édesanya évtizedekkel azelőtt használt, akkor nyilvánvalóan nem lehet szó a médium fantáziálásáról.

A magnetofonszalagon rögzített hangok sem képzelgések. Valódiságukat többek között igazolták a freiburgi egyetemhez tartozó “Pszichológiai és pszichohigiénés határterületek intézetéinek parapszichológusai is. A freiburgi tudósok csupán a magyarázatot nem fogadják el: ők a hangjelenségeket a tudattalan produktumának tartják.

A parapszichológusok gyakran eltérően értékelnek egyéb olyan bizonyítékokat is, amelyeket a spiritiszták túlvilági kapcsolataikról gyűjtöttek. Említsünk meg egy híres példát erre az eltérő állásfoglalásra: 1905-ben egy észak-karolinai Linncr James L. Chaffin két tanú által hitelesített végrendeletet készített, amelyben farmját négy fia közül a harmadikra hagyta. 1919 januárjában azonban új végrendeletet fogalmazott, ezúttal tanúk nélkül, de kézírással, ami a jogi érvényességet szavatolja. Ekkor úgy döntött, hogy vagyonát négy egyenlő részben osztja meg a fiai között. A végrendeletet a családi bibliába tette el, és 1921-ben meghalt anélkül, hogy bárkinek említést tett volna az új végrendeletről.

Négy évvel később James, a másodszülött fiú több ízben azt álmodta, hogy apja így szól hozzá:

– Végrendeletem megtalálod a régi kabátom zsebében. – A fiú megkereste az említett kabátot. Zsebében egy cédulára bukkant, amely a családi bibliában rejlő, jogilag érvényes végrendeletre utalt.

Spiritiszta szemszögből nézve az apa volt az, aki a fontos információt a túlvilágról szolgáltatta. De éppúgy lehetséges az is, hogy a fiú látnoki ereje révén értesült az értékes dokumentum lelőhelyéről. A látnoki képesség jelensége kísérletileg bizonyított, és az sem szokatlan, hogy az apák álmainkban megjelennek. Ám megint csak szokatlan a magyarázat: mert a látnoki képesség is ellentmond a materialista és mechanikus világfelfogásnak, és legalább annyira elgondolkoztató, akár a szellemek megjelenése.

Ennek ellenére szinte minden spiritiszta jelenség értelmezhető az emberi lélek paranormális képességeként is, túlvilági lények feltételezése nélkül. Az emberi lélek minden jel szerint részese egy téren és időn kívüli rejtett valóságnak. A transz állapotában a médium ezzel a “negyedik dimenzióval" kerül kapcsolatba. Ha feltételezzük, hogy e negyedik dimenzióban egy szuper-komputerhez hasonlóan minden elmúlt, jelenlegi és talán a jövőbeli információk is tárolva vannak, akkor elvileg lehetséges, hogy ebből a tudásanyagból az elhunytak segítségével bármely információt “lehívjuk", még akkor is, ha az elhunyt “szelleme" ebben nem vesz részt.

Ám eltekintve a szellemek valódiságának kérdésétől – mi az amit üzennek nekünk? Valahányszor szellemek, angyalok vagy “magasból" jövő hangok a transzban időző földi médiumnak gyakran több ezer oldalas kéziratokat “diktálnak", mindannyiszor arról hallhatunk, hogy megnyilatkozásainkról van szó, ám ezek az üzenetek korántsem egységesek. A svéd látnok, Emanuel Swedenborg (1688-1722) tanai, a napjainkban újra szívesen olvasott stájerországi zenetanár, Jákob Lorber (1800-1864) művei vagy Allan Kardec (1804-1869) érzékfölötti forrásokból táplálkozó könyvei számos lényeges ponton különböznek egymástól.

Így például Swedenborg feltételezi a pokol létezését, ahol a gonoszok egymást gyötrik, míg “Seth", aki Jane Roberts által beszélt, azt hirdette, hogy nincsen pokol és a gonosz csak általunk konstruált “kivetítés". A régebbi spiritiszta megnyilvánulásokban különösen sok korhoz kötött elemet fedezhetünk föl. Allan Kardec például a 19. század rasszizmusát és civilizációs büszkeségét képviseli. Véleménye szerint a “vadak" sokkal kevésbé jutottak előre a reinkarnációk sorában, mint a civilizáltak, és legföljebb az állatok szintjén állnak. A mai spiritiszták viszont épp az ellenkező nézetre hajlanak.

Mindeme disszonanciáktól eltekintve a spiritizmus alapvető üzenete egységes: az élet vizsga, a felemelkedés, a próbatétel és a megvilágosodás hierarchiája, itt és a túlvilágon egyaránt. A finomanyagú éter– vagy asztráltest a halál pillanatában elválik a fizikai testtől és egy magasabb létformában vagy egy másik fejlettebb csillagon folytatja a megvilágosodás útját. A spiritizmus gyakran beszél az újjászületésről.

(Hans-Peter Waldrich –Titkos Tanok)

A lány, aki Istentől kapja az ihletet

A tudomány nehézségekbe ütközik, amikor az ihlet eredetét és működését kell vizsgálnia, ám egy 20 éves amerikai lány azt állítja, pontosan tudja mi az ihlet forrása. A litván és amerikai szülőktől származó Akiane Kramarik lenyűgöző realista festményeket fest, és azt mondja, Isten beszélt hozzá hároméves korában, és arra biztatta, hogy fesse meg a fantáziáit.

Az autodidakta művész végül négyéves korában ragadott ceruzát, hat évesen kezdett el festeni, és hétéves korában már verseket írt. A nő a Fox News amerikai csatornának elmondta, egy nap azt álmodta, hogy találkozott Istennel, attól kezdve pedig isteni sugallatra segíti a művészi alkotásban.

„Szeretem a szemekben lefesteni az egész életet. Amikor rajzolsz nem gondolsz semmire, az álmaidat rajzolod meg, egyszerűen úgy, ahogy látod őket” – fogalmazott Akiane.

A nő szülei ateisták voltak, de megváltoztatták álláspontjukat mióta a lányuk az isteni látomásoknak és az Istennel való személyes kapcsolatának köszönhetően lenyűgöző műveket alkot az életről, emberekről és tájakról. Akiane szerint Isten adta neki ezt az ajándékot, és ezt másokkal is meg szeretné osztani.

„Isten segít nekem a művészetem, a verseim által, vigyáz rám, akárcsak egy pici pillangóra. Minden versemben benne van, amit írok, és minden képemen szerepel, amit megfestek” – mondta a nő tízéves korában.

Elmondta: néha kissé frusztrált, amiért nem találja a megfelelő szót, vagy pozíciót, de amikor Istennel kezd beszélgetni, megnyugszik és érzi, hogy minden rendben lesz. Ekkor érzi, hogy minden valós, mindez megtörténik vele, és úgy gondolja, más emberek is átélhetik ezt az élményt. A versírással kapcsolatban is ugyanezt élte át.

Amikor megmutatta édesanyjának a költeményeit, az megkérdezte, honnan jönnek ezek a gondolatok? A válasz az volt, hogy Istentől. Kislány korában azt hitte az osztálytársai is tudnak verseket írni, de később megértette, hogy ezt az ajándékot Isten adta neki, hogy másokkal is megossza.

Édesanyja szerint senki más nem tudott volna hatás gyakorolni a lányára, mint Isten, hisz Akiane nagyon zárkózott életet élt. A lány 10 éves korában még megjárta az Oprah-showt, és eddig 50 televíziós műsorban szerepelt. Több száz művészi alkotás van már a háta mögött, és két bestsellert is írt. Festményeit dollár százezrekért vásárolják, bevételei egy részét pedig jótékony célokra ajánlja fel.

(forrás: filantropikum.com)

Halálkutatás meghalni jó

Ha a halál tagadásának és elutasításának korában élünk is, lassacskán mégis csak utat tör egy újfajta halálszemlélet, amely nem is annyira a teológiából és a filozófiából fakad, sokkal inkább a tudományból. Aki a halált az élet alapvető kérdéseként teszi fel magának, az elképesztő, rendkívül szuggesztív kutatási eredményekre bukkan, amelyeknek igazi jelentősége még nem hatolt be a köztudatba. E kutatási ágat thanatológiának nevezzük 
(eredete a görög thanatosz, “halál" jelentésű szó).

Az új tudomány eredményei hihetetlennek, sőt illuzórikusnak tűnnek azok számára, akiknek a halál csak félelem és borzalom. “A halál pillanata összehasonlíthatatlanul szép és felszabadító élmény, amelyet félelem és megrázkódtatás nélkül élünk meg", mondja Elisabeth Kübler-Ross, a híres tanatológus. A kérdésre, hogy ő fél-e a haláltól, így válaszol:

“Nem, egyáltalán nem; örömmel készülök rá."

Kübler-Ross pszichiáter, aki több mint húsz éve dolgozik és tanít amerikai kórházakban és klinikákon, 1968-ban megjelent könyvével indította útjára a modern tanatológiát. A könyv címe: “Beszélgetések haldoklókkal". Ezer és ezer órát töltött haldoklók ágya mellett, tapasztalatainak eredményét számos orvosi egyetemen, ápolónőképző iskolában és orvostovábbképző intézetben tanítják az Egyesült Államokban. De más orvosok és pszichológusok figyelme is ebbe az irányba fordítani. Egyre több átfogó tanulmány jelenik meg, és a kutatások fókuszában a “halálélmény" áll.

Nézzünk egy példát: 1964. szeptember 16-án az akkor 44 eves Stefan Jankovich építészmérnök Bellinzona (Svájc) közelében halad az autópályán. Egyszer csak egy teherautót pillant meg, ami egyenesen feléje száguld. Fölkiált, majd szinte kiröpül a kocsiból, és eszméletét vesztve terül el a földön. 18 helyen szenved törést.

Ami ezután következik, azt Jankovich “legszebb élményekent" írja le. Mennyei béke és soha nem tapasztalt harmónia tölti el, körülötte hangok és csodás színek. Megállapítja, hogy teljesen eszméleténél van, és körülbelül három méter magasságban lebeg a baleset helyszíne fölött, gyönyörű színekbe és hangokba burkolózva, miközben fehér, csodálatos fény lengi körül. Szinte vidáman szemléli, hogyan sürgölődnek körülötte a mentősök. Az orvos injekciót készít, két férfi leszedi róla a ruhát, a kövezeten vértócsa terül szét. Majd az orvos hangja hallatszik: “Nincs mit tenni, meghalt." Ám Jankovich számára, aki olyan eleven és élő, mint még soha, nincsen vége az eseményeknek. Fantasztikus, többdimenziós színházhoz hasonlóan pereg le előtte eddigi élete: vissza a balesettől egészen a születéséig. Rádöbben, hogy élete értelme a szeretet volt, és minden cselekedete ebben nyeri el értelmét.

Ekkor azonban valami szörnyű történik: “odalent" az úton újabb orvos jelenik meg, és az élettelen testbe adrenalin-injekciót fecskendez. Jankovichot egy erőszakos mozdulattal rántják vissza elgyötört testébe. Oda a harmónia és a béke, megkezdődik egy súlyosan sérült szenvedéstörténete.

A hiteles beszámoló sok lényeges elemét tartalmazza a halálélménynek, ahogyan számtalan egyéb beszámolóból is ismerjük. Elisabeth Kübler-Ross kutatásaihoz kapcsolódva Raymond Moody amerikai orvos 150 beteg halálközeli élményét értékelte és foglalta össze. Michael B. Sabom amerikai kardiológus 1981-ben tett közzé egy részletes tanulmányt. Vizsgálatai – akárcsak Kenneth Ring amerikai pszichológus professzor tanulmánya – kiemelten foglalkoznak azokkal a hatásokkal, amelyeket a halálélmény a beteg későbbi életére gyakorolt. Mert e hatások igen fontosak: eltűnik a halálfélelem és alapvetően megváltozik az életfelfogás.

A jelenség maga természetesen nem korunk fölfedezése. Régen is voltak ilyen élmények, és be is számoltak róluk. Valószínű azonban, hogy napjainkban egyre több az efféle tapasztalat, hiszen az orvostudomány fejlődésével több embert sikerül visszahozni az ún. “klinikai halálból", abból az állapotból, amikor a beteg már elveszíti az eszméletét, megszűnnek a reflexek, leáll a légzés és a szívműködés.

Egyre több ilyen tudósítás áll rendelkezésünkre, és fölöttébb érdekes megfigyelést tehetünk: a leírt élmények között nagy a hasonlóság. Míg a szellemi zavar és a kábítószerfogyasztás alatt keletkező hallucinációk kifejezetten egyedi jellegűek, alapvetően különböznek egymástól, addig a halálélmények tartalma állandóan ismétlődik. A legkülönbözőbb – keresztény, ateista, amerikai, indiai – embereknél ugyanazok az alapmotívumok lelhetők föl. Ez a csodálatos hasonlóság az élmények “valódiságának" egyik legfontosabb érve. Minden jel arra utal, hogy a halálközeli émények nem “képzelgések", hanem valóban megélt tapasztalatok.

Az ismétlődő elemek a következő öt alapélmény köré csoportosulnak:

1. A fizikai testből való kilépés élménye, miközben az illető személy teljes öntudatánál van, néhány méterre a teste fölött lebeg, és onnan figyeli a “lenti" eseményeket. Ilyen élmények után sokan olyan eseményekről tudósítanak, amit máshonnan nem tudhatnak, például a saját testükön végzett műtét részleteiről. A parapszichológiában régóta ismertek ilyen élmények – és nem csupán a halálközeliséggel kapcsolatosan; testen kívüli tapasztalatoknak is nevezik őket.

2. “Segítő" lények megjelenése: a haldokló halott rokonokkal, barátokkal, “fénylő alakkal" találkozik.

3. Visszatekintés az elmúlt életre, és annak értékelése a szeretet szempontjából.

4. Csodálatos, izzó fény víziója, amely azonos a mindent feloldó harmónia és védettség érzetével.

5. Visszatérés a fizikai testbe, amit mindannyiszor csalódásként élnek meg – mint amikor félbeszakad egy csodálatos utazás, amely még korántsem érte el a célját.

Jikart Wiesenhütter pszichoterapeuta professzor tüdőinfarktus alatt élte át a maga halálközeli élményét; ő így ír:

Mindenki, aki valódi halálélményen esett át és újra magához tér, ezt legelőbb is elviselhetetlen beszűkülésnek érzi. A legtöbben úgy érzik, hogy csak álmodnak, mert a tudat-feletti állapotban sokkal nagyobb világosság volt bennük és körülöttük."

A halálélményeket persze többféle módon lehet magyarázni. Senki sem volt végérvényesen halott, aki ilyen élményről beszámol. Ronald K. Siegel amerikai gyógyszerész a fenti tapasztalatokat a központi idegrendszer bizonyos izgalmi állapotaira vezeti vissza: a haldokló szerinte a halál drámai folyamata elől hallucinációkba menekül. Más kutatók a sejtek oxigénhiányára utalnak vagy a vér magas széndioxid-tartalmára. Mindkettő válthat ki hallucinációkat.

Itt is ugyanazon probléma előtt állunk tehát, mint a többi határélmény, például a misztikus megvilágosodás vagy a holotróp terápia tapasztalatai esetében: csak “kívülről", tehát a hagyományos tudományos értelmezéssel nem dönthető el a halálközeli tapasztalatok “valódisága". “Belül"-ről nézve viszont egészen más a helyzet. Akinek már volt halál-látomása, szilárdan hisz a jelenség létezésében, és nevetségesnek tartja, ha hallucinációkról beszélnek neki. Megszűnik a halálfélelme, élete alapvetően megváltozik.

És mégis léteznek tudományos érvek. Először is ott vannak a haldoklás alatti paranormális észlelések. Elisabeth Kübler-Ross olyan vakokkal végzett kísérletet, akik legalább tíz éve elvesztették látásukat, s a következő eredményre jutott: a haldoklás testen kívüli élménye alatt a vakok is hozzájutottak paranormális információkhoz. Beszámoltak például az őket újra-élesztők ruháinak fazonjáról, színéről, mintájáról, vagyis csupa olyan benyomásról, amelyek vakok számára normális körülmények között nem lehetségesek. Ám ennél is meggyőzőbb Elisabeth Kübler-Ross beszámolója a gyermekek halálélményéről. A gyermekek általában nagyon ragaszkodnak a szüleikhez. Ha a halálközeli látomások hallucinációk vagy vágyképek volnának, azt kellene föltételeznünk, hogy a halálélményben sokszor megjelenő “segítő lény" a gyermekek esetében az anya vagy az apa. De hosszú évek vizsgálatai során egyszer sem volt úgy. Megjelennek ugyan túlvilági lények, ám sohasem a szülők. Akadtak azért kivételek: olyan szülők jöttek elő a gyermekek látomásaiban, akik már halottak voltak, még ha haláluk – egy baleset következtében például – csak pár perce állt is be.

A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a haldoklók látomásai minden valószínűség szerint nem hallucinációk. Másfelől a halál utáni lét bizonyítékának sem tekinthetők. Mert a halál titkáról nem lehet lerántani a leplet, különösen nem a tudomány módszereivel. A vallások szerint a halál átalakulás élmény. Ahogy az anyaméhben és a születés folyamatában húsból és vérből való emberré válunk, úgy a második nagy transzformációt a halál hozza magával. Pál apostol a khorintosziaknak írt levelében a földbe helyezett mag példáját hozza elénk. Hogy fa vagy virág nőjön belőle, ahhoz a mag eredeti formájának el kell pusztulnia és át kell alakulnia. “De azt kérdezhetné valaki, hogyan támadnak föl a holtak? Milyen testtel jönnek majd elő? Oktalan! Amit elvetsz, nem kel életre, hacsak előbb meg nem hal. Amit vetsz, nem a növény, mely csak azután fejlődik, hanem a puszta mag, például a búzaszem..."

(Hans-Peter Waldrich –Titkos Tanok)

Déri János interjúja Jankovich Istvánnal (Nulladik típusú találkozások)