Az ember, születését követő tudatra
ébredése után bizonyos alapvető igényeket fogalmaz meg a létbiztonság és a
társas kapcsolatok mellett. Megjelenik a transzcendentális, az ezoterikus világ
megismerésének igénye. A kutató, kereső ember a szellemi igazságok megismerése,
felfogása után eljut a legfőbb bölcsességhez, a megvilágosodáshoz, melyhez
csakis szellemi út vezethet és megtalálja a magában lakozó és az egész világot
átható Szellemet. A valódi önismeret teszi csak lehetővé önmagunk, azon
keresztül a világ megismerését. Ez a nehéz, fáradtságos út nem spórolható meg.
A technika századai csaknem
felülírták a szellemi tudományok megismerésének fontosságát. A tudomány
megpróbálta, és próbálja átvenni a hitek helyét, szerepét. Mindentudás,
mindenhatóság látszata révén a hit nélküli ember kezére kívánja játszani Isten
szerepét. A génsebészetbe kontárkodással már-már ott is érzi magát a kívánt
magasságban (mélységben?). A tudomány szemszögéből nézve a világot mozgató
legfőbb szellem feleslegessé, túlhaladottá vált, ezért elvethető. Minden az
emberi tudás. Az oktatás és a médiák átveszik ezt és hatásosan fojtják el a
transzcendentális világ megismerésének igényét. Ha a tudomány magyarázatai nem
lennének mindenre kielégítőek, vallási pótszerek állnak rendelkezésre:
kábítószerek, alkohol, új hullámos szekták és nézetek erdeje. A tudomány, bár
eredményei sokasodnak, látszólagos előrehaladása mellett zsákutcába jutott.
Elődeink évezredeken keresztül
nyilvánvalónak tartották a szellem halhatatlanságát, ezért a halottakat
megfelelő pózban, hétköznapi és ünnepi tárgyaik társaságában temették el. Az
egyiptomi királysírokban mindenki által ismert leletek utalnak erre, de más
népek, még a lovas nomádok is hasonlóan gondolkodtak a szellemvilág felől. A
halállal az élet nem ér véget, folytatódik egy másik, nehezen megismerhető
világban, aminek létezésében nem kételkedtek. Minden fontos vallás arra
törekszik, hogy a tudatlan létből visszavigyen bennünket a lét, egyben önmagunk
létezésének tudatosságába, önmagunk középpontjába, ahonnan kiindulva minden
megismerhető. A létezés központja a világot mozgató Szellem, melynek mi is
részesei vagyunk. Ehhez az általunk képviselt középpontunkkal (saját
szellemiségünkkel) és a környező természeti világgal harmóniában kell lennünk,
szeretetben kell élnünk. Ez az egészséges szemlélet és élet alapfeltétele is.
A diszharmónia betegség. Ugyanezzel a
szeretetteljes érdeklődéssel kell közelítenünk a nehezen felfogható, csak saját
belső lelki áttételeinken, álmainkon keresztül, megváltozott tudati állapotban
érzékelhető természetfelettihez is. A szellem áthat mindent, ott van a körülöttünk
lévő természetben is, ezért a szemlélődés, a természet törvényeinek megértése,
felfogása éppúgy szükséges a szellemi úthoz, mint a természet és a felette lévő
világ tisztelete. A mai ember éppen távolodik ettől, ezáltal esélyei a
természet és a természetfeletti megismerésére sokkal rosszabbak, mint
elődeinké.
A képesség mindenkiben benne van,
alszik, de felébreszthető. Készség szintjére kell fejleszteni. Keresni kell a
kapcsolatot a természettel, annak értékeivel, a tiszta levegővel, vízzel,
harmonikus működésének maradványaival, az erdővel, hegyekkel, vízpartokkal. Nem
az lesz a fontos, ami látható, hanem a láthatatlan, ami csak érezhető, de nem
az érzékszerveinkkel. Ehhez egy különleges állapotba kell kerülni, melyre
készülni, ismeretek szerzésével alkalmassá kell válni. Ehhez az emberközi
kapcsolatokban is olyan embereket kell keresni, akik szintén keresik ezt az
utat, esetleg előttünk járnak, tanulhatunk tőlük, taníthatjuk őket.
Szellemi közösség alakulhat ki a
Szellem keresése, megismerésére törekvés közben. Vannak magányos és vannak
közös utak. A lényeg a nagy Egész, az Egészség megértése. Feltételei az
egyensúlyba kerülés önmagunkkal, embertársainkkal, a természettel és a
természetfelettivel. A négyfelé figyelve tanulás akár az egész életet
kitöltheti, s nincs ennél izgalmasabb megismerés. Az egyensúlyba kerülésnél
talán még nehezebb annak megőrzése, megmaradni saját középpontunkban. Onnan
lehet „látni” a természet elemeit és a szellemvilágot. Törekedni kell a tudatos
kapcsolat felvételére és fenntartására. Az érzékfeletti világ érzékelése
gyermekkorban még eleven, de a gyermek hamar rájön, hogy bizonyos dolgokról nem
érdemes a „vak” felnőttekkel beszélni, mert csökkent érzékelési képességüket
tekintik teljesnek. A szem a sugárzásoknak még csak egy százalékát sem képes
érzékelni, ez a látható fény tartománya. Alatta és felette lévő hullámhosszakon
is vannak (sőt, ott vannak csak igazán) fontos „látnivalók”, amit csak
áttételesen, az szem érzékelési tartományára való átkonvertálással lehet
valóságossá változtatni. Hasonlóan van ez a szellemvilággal is. Nagy részére
„vakok” vagyunk, ezért spirituális érzékelésünket fel kell ébreszteni, meg kell
edzeni, s tudni kell uralni. A „látottaktól” nem kell megijedni, de nem is
szabad gátlástalan kalandokba bocsátkozni. Ez bizony tanulást, tudást, vezetőt
igényel, folytonos gyakorlással. Ezt az ősi tudományt ma már kevesen
gyakorolják, kevés a megvilágosodott ember.
Nem szabad megmosolyognunk a
természeti népeket, akik (számunkra, tudatlanoknak) primitív technikákat
alkalmaznak a természetfeletti, a szellemi világgal való kapcsolatteremtésre,
kommunikációkra, utazásokra. Segítségül hívják a segítő szellemeiket, többnyire
állatok, de néha régebben élt emberek, az ősök szellemeit. Teszik ezt sokszor
megváltozott tudati állapotban, melynek elérésére már jól begyakorolt
módszereik vannak, melyet akár másodpercek alatt el tudnak érni, s fenn tudják
tartani hallucinogén segédanyagok nélkül is a szükséges ideig. Ez a (sámánista)
gyakorlat az egész bolygón elterjedt, élt és ma is él, a civilizáció ezt az ősi
tudást egyszerűen tudománytalan babonának tekinti. Meglehet, nincs fontosabb
kapcsolatunk az ősi tudással ma sem. A zsákutcába került tudománynak is ez a
legfőbb esélye, hogy ezt a magas rendű szellemi tudományt igénybe vegye a
mindenre választ adni tudáshoz. Mindenesetre a nagy tudósok között feltűnően
sok a vallásos, a legfőbb szellemi tudás létében hívő ember, akik a ma még
megválaszolhatatlan kérdésekre teljes komolysággal állítják, hogy „csak az
Isten tudja” a választ. Tehát tőle kell megkérdezni.
A tudomány rengeteget küzdött Isten
létének igazolásával vagy kizárásával, aztán a görcsös akarás eredménytelensége
láttán egyszerűen elvetette ezt a kérdést. Teszi ezt minden más
megválaszolhatatlan kérdéssel is, azzal a kitétellel, hogy a tudomány további
fejlődése mellett a ma még megválaszolhatatlan kérdések is megválaszolhatókká
válnak. Ez pedig hit, s nem bizonyíték. Nincs arról szó, hogy önmaga korlátait
és kicsinységét beismerő embernek „szüksége van” arra a hitre, hogy „mindenek
felett” ott van a Gondviselés, a Sors, ahol intéződnek a dolgok, sőt előre meg
vannak írva (az Akásha krónika végtelen lapjain). A lelke mélyén mindenki
tudja, sejti, hogy „ott kint, távol, elérhetetlenül” ott van a mindentudás
megfogalmazhatatlan ténye. Az emberi szellem a legfőbb szellem megnevezésére
számos elnevezést alkotott, Isten a legismertebb. Benne rejlik mindennek az
oka, magyarázata, melyet a szellem (még a kicsiny, de ugyanolyan nyughatatlan
és mindent tudni akaró emberi szellem) meg akar ismerni. Világosságot akar
gyújtani a sötétségben az érzékek feletti érzékelés számára. Hogy a szellem
elérje saját megnyugtató középpontját, a végtelen bölcsességet, a
Megvilágosodást. Akkor lesz vége az emberi szellem szenvedésének, nyughatatlan
kereső tevékenységének. Elérte, amit akart. A csepp visszatért a Tengerbe. Az
anyagitól megtette az utat a szellemiig. Ez az út!
(forrás: eltero.hu)
