2015. február 19., csütörtök

Gondolatátvitel



Manapság majdnem mindenki szeretne a gondolatátvitelhez érteni, és arról ábrándozik, milyen szép lesz, ha majd távollevő kedveseinkkel távíró és posta igénybevétele nélkül érintkezhetünk. Sokan azt hiszik, hogy ezt igen könnyű megvalósítani, és meglepődnek, mikor kísérleteik teljes kudarcot vallanak. 




Pedig olyan világos, hogy előbb gondolkozni kell tudnunk, mielőtt gondolatainkat átvihetjük; hogy a kitartó gondolkodásból származó erő képes csak a gondolatáramot a térben továbbítani. Az emberek legtöbbjének gyönge, bizonytalan gondolatai csupán apró rezdüléseket okoznak a gondolati atmoszférában, pillanatok alatt jelennek meg és tűnnek el, nem alkotnak határozott formákat, s az életüket fenntartó erő a lehető legcsekélyebb. Ha azt akarjuk, hogy gondolatformánk bizonyos irányban haladni tudjon, pontosan körvonalazottnak és vitalitással megtöltöttnek kell lennie, és elegendő erővel kell bírnia, hogy rendeltetési helyére érkezve önmagát reprodukáltatni legyen képes.

Két módja van a gondolatátvitelnek. Az egyiket fizikainak, a másikat pszichikainak nevezhetjük, az elsőt az agy és az elme együtt viszi végbe, a másikat az elme egyedül. A tudat megindít egy gondolatot, mely előbb a mentális, majd az asztrális testben okoz rezgéseket, hullámzásba hozza először az agy éterikus, majd sűrűbb alakú molekuláit; ezek az agyrezgések hatnak a fizikai éterre, amelyben a hullámok tovahaladnak, míg elérkeznek egy másik agyhoz, s annak sűrűbb és ritkább (éterikus) anyagában rezgéseket hoznak létre. A felvevő agy aztán rezgéseket okoz a hozzá tartozó asztrális és mentális testekben, s a mentális test rezgései kiváltják a tudatból a megfelelő megrezdülést. Ilyen sok fokozat van a gondolat haladásának ívén. Nem szükséges azonban ilyen körutat tennie. A tudat, mikor mentális testében rezgéseket hoz létre, ezeket egyenesen a felvevő tudat mentális testére irányíthatja, s elkerülheti a fent leírt körutat.

Lássuk, mi történik az első esetben. Van az agyban egy parányi szerv, a tobozmirigy, amelynek erejét és szerepét még nem ismerik a nyugati fiziológusok, s mellyel a nyugati pszichológusok semmit sem törődnek. A legtöbb embernél kezdetleges szerv csupán, de nem csökevényesedik, hanem fejlődik, s a fejlődés gyorsításával oly állapotba lehet hozni, amelyben tulajdonképpeni szerepét betöltheti, azt a szerepet, amelyet a jövőben mindenkinél be fog tölteni. A tobozmirigy ugyanis a gondolatátvitel szerve, éppen úgy, mint ahogy a szem a látás, a fül a hallás szerve.




Ha valaki erősen, megfeszített figyelemmel és koncentrációval gondol egy bizonyos dologra, tobozmirigyében gyönge remegést fog érezni, olyan érzést, mintha hangya mászkálna rajta. Ez a remegés a mirigyet körülvevő éterben megy végbe, s gyönge magnetikus áramot eredményez, ez okozza a mirigy sűrűbb molekuláiban a hangyamászáshoz hasonló érzést. Ha a gondolat elég erős ahhoz, hogy ilyen áramot indítson meg, akkor a gondolkodó tudhatja, hogy sikerült gondolatát oly élessé és erőssé tennie, hogy az immár átvihető.
A tobozmirigy éterikus részének rezgései a környező éterben hullámzást indítanak meg, ezek a hullámok kisebbek és gyorsabbak a fényhullámoknál. Minden irányban kiterjedve mozgásba hozzák az étert, az éterhullámok pedig, elérve egy másik agy tobozmirigyéhez, annak éterikus anyagában is hullámzást indítanak meg, s onnan sorban átjutnak az asztrális és mentális testbe, míg végül elérik a tudatot. Ha ez a második tobozmirigy nem tudja reprodukálni a hullámokat, akkor a gondolat észrevétlen marad, semmi hatása nem lesz, mint ahogy a fényhullámoknak sincs semmi hatásuk, ha vak ember szemét érik.

A gondolatátvitel másik módja az, mikor a gondolkodó egy gondolatot saját (mentális) síkján teremt meg, s nem küldi le az anyagba, hanem a mentális síkon irányítja közvetlenül a másik gondolkodóhoz. Ahhoz, hogy ezt akaratunktól függően meg tudjuk csinálni, sokkal magasabb mentális fejlettségre van szükség, mint a gondolatátvitel fizikai formájához, mert a gondolat küldőjének a mentális síkon is öntudatosnak kell lennie, hogy tudatosan végezhesse ezt a tevékenységet.

Közvetve és öntudatlan azonban mindnyájan használjuk ezt a képességet, mivel minden gondolatunk rezgést hoz létre a mentális testben, ezek a rezgések pedig - a dolgok természeténél fogva – szétterjednek a környező mentális anyagban. Semmi okunk sincs arra, hogy a gondolatátvitel fogalmát csupán bizonyos gondolatnak egyik személytől a másikra való tudatos és szándékos átvitelre korlátozzuk. Mindnyájan folytonosan hatunk egymásra ezekkel a határozott cél nélkül útra bocsátott gondolathullámokkal. Az un. közvélemény is jórészt ilyenekből keletkezik. A legtöbb ember nem azért gondolkodik így vagy amúgy, mert alapos megfontolás tárgyává tette a dolgot, és erre vagy arra az eredményre jutott, hanem azért, mert igen sok ember gondolkodik így, és viszi magával a többieket. Egy nagy gondolkodónak erős gondolata kirepül a gondolati világba, és a befogadásra alkalmas, fogékony elmék felfogják, reprodukálják rezgéseit, és ezzel erősítik a gondolathullámot, mely így megerősödve olyanokra is képes hatni, akiknél az eredeti rezgések teljesen hatástalanok maradtak volna. Ezek szintén hozzájárulnak a hullámok erősítéséhez, melyek most már nagy embertömegekre képesek hatni.

A közvélemény, ha egyszer kialakult, döntő befolyással van a nagy többség elméjére, mert szüntelenül hat minden egyes agyra, és bennük megfelelő hullámzásokat indít meg.

Vannak bizonyos nemzeti gondolkodásmódok, határozott és mélyre vágott csatornák a nemzet történelméből, küzdelmeiből, szokásaiból adódó gondolatoknak évszázadokon át való ismétléséből származnak ezek. Mélyrehatóan megváltoztatnak és színeznek minden elmét, amely az illető nemzetbe születik, s mindent, ami a nemzeten kívülről jön, megváltoztat ez a „nemzeti rezgésszám”. Mint ahogy a külső világból jövő gondolatokat mentális testünk módosítja úgy, hogy mikor hozzánk jutnak, eredeti rezgéseiket saját rezgéseinkkel gyarapítva – a kettő eredőjét – kapjuk meg, ugyanígy a nemzetek is a más nemzetektől érkező hatásokat a saját nemzeti rezgési sebességüknek megfelelően módosítva veszik csak föl. Ezért van az, hogy az angol és a francia, az angol és a búr, bár ugyanazokat a tényeket látják, saját előítéleteiket is hozzáadják még, s teljes jóhiszeműséggel vádolják egymást a tények meghamisításával, becstelen eljárásmódok alkalmazásával. Ha ezt az egyszerű igazságot felismernék, mennyi nemzetközi viszályt lehetne sokkal könnyebben lecsendesíteni, mint a mostani körülmények között, mennyi háborút el lehetne kerülni, vagy sokkal hamarabb befejezni. Akkor minden nemzet felismerné azt, hogy számolnia kell az adott gyarlóságokkal, s ahelyett, hogy a másikat tenné felelőssé a véleménykülönbségért, mindegyik keresné a középutat a két véglet között, s egyik sem ragaszkodnék mereven a saját álláspontjához.
Az egyén számára ebből az állandó és állandó és általános gondolatátvitelből egy igen gyakori kérdés áll elő: Mennyit nyerhet a jóból, és hogyan kerülheti ki a rosszat, tekintve, hogy vegyes légkörben él, amelyben folyton hatnak agyára a jó és rossz gondolathullámok. Hogyan védelmezzem magam az ártalmas gondolatátvitellel szemben, s hogyan vegyem hasznát az előnyöseknek? Elsőrendű fontosságú ezért, hogy ismerjük, miként működik a kiválasztó-képesség.

Mindenki önmaga gyakorolja a legállandóbb hatást mentális testére. Mások csak alkalomadtán hatnak rá, önmaga azonban folytonosan. A szónok, akit az ember meghallgat, a szerző, akinek a könyvét elolvassa, mind hat mentális testére. Ők azonban csak epizódok életében, míg ő maga állandó tényező. A hatás, amelyet önmaga gyakorol mentális testének összetételére, sokkal erősebb, mint bárki másé. Elméjének normális rezgési sebességét ő maga állapítja meg. Olyan gondolatokat, melyek ezzel a sebességgel nem egyeznek, félredob az elme, amikor megérintik. Ha valaki igazul gondolkozik, semmiféle hazugság nem vetheti meg lábát elméjében; ha gondolkodása szertettel teljes, gyűlölet azt meg nem zavarhatja; ha gondolatai bölcsek, tudatlanság meg nem béníthatja. Ebben rejlik a biztonság, s az igazi erő. Az elmét nem szabad parlagon hevertetni, mert akkor bármiféle gondolat gyökeret verhet benne. Nem szabad engednünk, hogy kénye-kedve szerint rezegjen, mert ennek az lesz a következménye, hogy minden futólag érintő rezgésre válaszol.

Ebben rejlik a gyakorlati tanulság. Aki megszívleli, hamarosan rájön értékére és fölfedezi, hogy gondolkodással az életet nemesebbé és boldogabbá lehet tenni, és elismeri a mondás igazságát, hogy bölcsességgel véget lehet vetni a fájdalomnak.
(Annie Besant - A gondolaterő)