Kilencszáz éve fedi fátyol egy Benedek-rendi apáca arcát. Bár Hildegard von Bingennek napjainkban is tucatnyi web-lapja van az Interneten, asztrológusok elemzik életútját, dietetikusok ajánlják receptjeit, orvosok vitatkoznak antropológiáján, botanikusok elemzik füveskönyvét, CD-k ezreit adják ki misztikus énekeivel, folyamatosan nyomják újra több kötetes életművét, még mindig nem tudjuk, ki is volt valójában. Látnok vagy próféta? Tudós polihisztor vagy egyszerű eszköz Isten kezében? Öntudatos nő vagy alázatos szolgáló? Miért hallgatott negyven évig? Ki volt a háttérben a hűséges íródeák? Az idő múlásával egyre távolabb kerülünk a megoldástól. A rupertsbergi apátnő – úgy tűnik – örökre megőrzi titkát.
I. “Nem ti választatok engem…”
Amikor jóval hetvenen túl visszaemlékezéseit írja, úgy látja, Isten már anyja méhében lelkébe pecsételte látnoki képességét, mely születésétől folyamatosan erősödött. Az első fényt, melybe egész lelke beleremeg három éves korában látja, de erről gyermeksége miatt még nem tud beszélni. Később egyre gyakoribb látomásai hatására szülei úgy döntenek, hogy tizedik gyermeküket Istennek ajánlják. A rhein-hesseni tartomány kisnemesei korukra nem jellemző felvilágosultsággal megvárják lányuk felnőtté érését, hogy az tudatos elhatározással dönthessen sorsáról. Hildegardban fel sem merül más, mint az Istenben elrejtőzőtt élet. Szüzességi fátylát Bambergi Szent Ottó püspöktől kapja tizenhét évesen, 1115-ben. Ekkor kezdődnek számára a hallgatás és tanulás évtizedei. Bár magát szerzetesi alázattal mindig indocta-, azaz tudatlanként említi, valójában páratlan képességű ember, akiben hatalmas tudásvágy ég. Nőként nem részesülhet abban a képzésben, melyet korának nagy hírű egyetemei nyújtanak, a Szentírást és a liturgiát mégis latinul olvassa, s ismeri az egyházatyák és más középkori szerzők műveit, melyek rendelkezésére állnak a bencés kolostor gazdag könyvtárában. Ebben az időben Jutta mesternő /Stephan von Spanheim gróf lánya/ vezetése alatt a disibodenbergi kolostort nagy építészeti és monasztikus felvirágzás jellemzi. Az apátnő halálakor, 1136-ban a konvent egybehangzóan Hildegard nővért választja a közösség vezetőjének. Az új mesternő ekkorra látomásai mellett már egyre gyarapodó testi fájdalmakkal küzd. Negyvenedik életévéhez közeledve lassan eléri az emberi élet középkorra jellemző határát, számára azonban ez csak egy új élet kezdete.
Lux perpetua
Mégis milyen fény az, mely gyermekkorától követi és nem hagyja, hogy eltemetkezzen a kolostori élet csendjében? “Amit látok, nem a térhez kötött fény – írja –, sokkal fényesebb, mint a világító napot rejtő felhő, melyben sem magasságot, sem szélességet, sem hosszúságot nem tudok megkülönböztetni… Ahogy Istennek tetszik, úgy emeli lelkemet majdnem az égbolt és a változó légrétegek magasába, majd azonnal tovább különböző népek közé, legyenek a Távol-Keleten vagy ismeretlen vidékeken… De ezeket a dolgokat nem külső szemeimmel látom, vagy amit hallok, nem külső füleimmel hallom, és nem a szív érzésével értem meg, vagy esetleg az öt érzékszerv együttes munkájával, hanem csak és kizárólag a lelkemben… Külső szemeim mégis nyitottak, sohasem csukódnak le, ébren látom mindezt éjjel és nappal.” A fényben ugyanakkor nem csak képeket lát, hanem szavakat, tetteket és erőket, de oly módon, hogy az érzékek határvonalai elmosódnak, “a fény hangzik”, “a ragyogás megérinti”. Amit lát, azonnal tudatosul benne, és mindent egy szempillantás alatt fog fel, mintha megértéséből hiányozna az idő.
Fotó: Wikipedia
A látomásokkal áldott szerzetesnő életébe negyvenhárom évesen, 1141-ben Isten hatalmas tűzzel és minden addigit felülmúló, tündöklő fénycsóvával tör be. Ahogy Jónás, ő sem menekülhet hivatása elől. Hiába próbál a szerzetesi élet rejtettségében, az ismeretlenség homályában maradni: “Írd, amit látsz és hallasz!”- járja át egy titokzatos hang. Talán a menekülés zaklatottsága miatt, talán ezzel is jelezve, hogy számára egy élet véget ért, súlyos betegség támadja meg. Felépülve már engedelmes szolgáló, alázatosan diktálni kezdi művét. Ettől kezdve közel három évtizeden át mellette marad hűséges íródeákja, Volmar szerzetes, akiről szinte semmit nem tudunk. Nehéz, veretes latinsága arra utal, hogy kijárta azokat a középkori iskolákat, ahová egy nő nem juthatott el. Talán tanítója, tanácsadója is volt az apátnőnek, maga azonban a Fény árnyékában maradt. Haláláig alázattal és szerzetesi titoktartással szolgálta őt.
“Amit nem látok, azt nem tudom – írja Hildegard – mert tanulatlan vagyok, és csak egyszerű olvasmányokon nevelkedtem. Amit írok azt látomásban látom és hallom, és nincs szükségem más szavakra. E szavak nem is olyanok, melyek az emberi szájból hangzanak, hanem mint a vibrálva hajladozó lángocskák, vagy mint a tiszta légben vitorlázó felhők.” Feladata lehetetlennek tűnik fel előtte. Közölnie kell a kinyilatkoztatást, melyben a mulandó és sebezhető földi lét szembesül a sebezhetetlen örökkévalóval. Mindeközben testi, lelki megpróbáltatások gyötrik, melyek által testének edénye, mint a cserép az égető kemencében egészen kiég: “Istennek legyen hála érte”teszi hozzá.
Fotó: Wikipedia
“Hüte dich vor Inquisition!” /Óvakodj az Inkvizíciótól!/
Mit szól az egyház a látnoknőből lett prófétához, akihez Barbarossa Frigyes császár mellett királyok és hercegek, püspökök, bíborosok és apátok, lovagok, kereskedők és tudósok, mesteremberek, művészek, tanult és tanulatlan emberek, egészségesek és betegek, ördöngös megszállottak és szentéletű zarándokok látogatnak el, most már a Rajna menti Rupertsbergbe, ahol 1148-ban új kolostort alapít? A Benedek-rendi apáca ekkorra korának híres természettudósa, orvosa, botanikusa, zeneszerzője és költője. A szemtanúk szerint igazi titka azonban a belőle áradó Élő Fény és gyógyító erő. Vajon valakikben gyanút ébresztenek természetfeletti képességei vagy féltékenységből fogják perbe? Látványos, alapos eljárásban tisztázzák a vádak alól, melynek során III. Jenő pápa 1147 novemberétől 1148 februárjáig egyházi elöljárók és teológusok előtt személyesen olvas fel részleteket műveiből, majd még disibodenbergi főpapokkal és teológusokkal is felülvizsgáltatja látnoki képességeit. Minden szakember és szemtanú egybehangzóan igazolja őt, így a pápa levélben erősíti meg tanításának egyházi hitelességét, sőt kéri írásai folytatására és közlésére. Zsenijét nem tudta kikezdeni az inkvizíció.
Fotó: Wikipedia
Hildegard apátnő a keresztény misztikusok sorában is egészen rendkívüli ajándékot kapott. A számára kijelölt úton természettudóssá lett, hogy a teremtés művének (ásványok, rovarok, növények és legfőként az ember) pontos leírásával hirdesse Isten dicsőségét, a teremtői koncepcióban elhelyezkedő célját, értelmét. Itt áll meg döbbenten a második ezredvég embere is. Lehetetlen elhinnie, hogy megfelelő képzettség nélkül ne az isteni világosság értelmezte volna Hildegard számára e titkokat.
Fő műve a három könyvből álló hatalmas antropológiai, teológiai, filozófiai, költői, zenei alkotás a /LIBER/ SCIVIAS: TUDD AZ UTAKAT. Bingen ebben a kinyilatkoztatás kozmikus térbe állított értelmezését adja a kereszténység legmélyebb és legszentebb titkairól.
A bűn átkozottságában címet viselő rész az angyalok bukásáról és az ember teremtéséről, majd a bűnbeesés által előidézett kozmikus katasztrófáról szól. A megváltás tüzes műve a megváltás titkát és a Szentháromság misztériumát elemzi, A tökéletessé érlelődő idők pedig a szentségek titkait jeleníti meg egy hatalmas épület víziójában. A SCIVIAS utolsó részei a “kegyelem fenségdalainak” nevezett himnikus költemények, valamint az Ordo virtutum /Az erények játéka/ című misztériumdráma, melyhez Hildegard maga komponál zenét.
Művei között nagy jelentőségűek még a Természettudományi és gyógyászati írások valamint A betegségek okai és gyógyításuk című könyvek. Különös értéküket az adja, hogy saját tapasztalatainak és megfigyeléseinek összegzése mellett számtalan népi tradíciót jegyez fel bennük.
Páratlan kultúrtörténeti értékük mellett orvostörténeti kuriózumok. A Természettudományi írások több mint felét a botanikának szenteli, de található benne állat-, kőzet- és ásványrendszertani elemzés is. Feljegyzései korunk természettudományos felfedezései között is helytállóak. Ezért tartják őt az első német orvos- és természettudósnak, s állnak csodálattal műve előtt. Honnét szerezte tudományát?
A LIBER SCIVIAS-t Hildegard kolostorának másolóműhelyében bőrkötéses, díszes pergamenkódexbe írják, ahol minden vízió kezdőbetűjét arany hátterű iniciálé képezi, s az egyes víziókat több színes, arannyal és ezüsttel átszőtt illusztráció díszíti. A rupertsbergi kódex néven világhírűvé lett könyvet egészen a II.Világháborúig sikerült őrizni. A drezdai bombázások idején nyoma veszett. Szerencsére pár évtizeddel korábban a Hildegard által alapított ebingeni kolostor apácái pontos másolatot készítettek róla, így ma is megcsodálhatjuk.
IV. Az extázis énekei
Hinnék-e akik a komponálást ma is afféle férfi munkának tartják, hogy Hildegard személyében közel kilencszáz éves női zeneszerzője van Európának?
A SCIVIAS egyik iniciáléja hatalmas fatörzs gyűrűibe zártan ábrázolja. Egyedülálló hangulatú énekekben kísérli meg zenébe önteni a növényi létezés hangjait. “Ismerem ezt a világot, otthon vagyok benne” írja egy helyen.
A SCIVIAS Ordo virtutum-a mellett számtalan kisebb vokális szólót vagy hárfával, psalterionnal, organettóval, organistrummal, pánfurulyával kísért kamaradarabot ír.
Zeneelméleti írásaiban a zene kozmikus jelentőségéről szól, melynek célja, hogy a teremtmények egy szólamban, Istent dicsőítő énekben egyesüljenek. Meggyőződése, hogy az ember a bűnbeesés előtt ismerte azt az égi harmóniát, mely Isten szentségéhez emelte. A hárfát és a psalteriumot a mennyei boldogság eszközeinek tartja. A léleknek olyan csendessé és türelmessé kell válnia Isten kezében, mint a hárfának a zenész ujjai között írja. A hangszerek királyának mégis a fuvolát tartja, mely a lélek Istennel egyesülő esküvőjén a kíséretet adja.
Zenéjének korabeli lejegyzése nem teszi lehetővé az autentikus interpretációt. Ezért van az, hogy ahány együttes, annyiféle értelmezés. De ez sem árt a csodálatos, sokszínű Hildegárd-képnek, sőt még vonzóbbá teszi azt. Bármely megközelítés “csak harsonaként hirdeti Isten titkait, mely bár a hangot adja, de önmagától semmit nem tehet. Más valaki fújja, hogy szóljon.”
(forrás:Dr. Kecskés Aranka - kagylokurt.hu)
Hildegard von Bingen - Ave generosa - videó
