A Kárpát-medencébe keletről visszatérő magyarság igen magas gyógyító kultúrával rendelkezett. Ennek egyik legkiemelkedőbb bizonyítéka a koponyalékelés ismerete és használata. Őseink szinte minden bajra tudtak gyógyírt. Számukra teljesen természetes volt az a szemlélet, hogy a betegséget mindenek előtt a lélek baja, legyengülése okozza, s ez válik később testi tünetté.
Őseink tudták, hogy ha az ember nem a világ rendje, a természet tanításai szerint él és cselekszik, előbb-utóbb megbetegszik. Vezérlő elvük a mértékletesség volt. Korabeli feljegyzések alapján bizonyos, hogy tudásuk része volt a testnedvek vizsgálata alapján való betegség-megállapítás, a gyógyírok (viasz, vaj, faggyú, szurok, méz, tej stb.) használata, a hővel, melegítéssel, izzasztással való gyógyítás, a szem szivárvány hártyájából következtetés a testi bajokra (íriszdiagnosztika), a vízgyógyászat, iszappakolás, agyagterápia, színterápia, köpölyözés, ásványokkal való gyógyítás, gyógynövény terápia, gyógyító étkek alkalmazása. Használatos volt a hanggal, hangszerekkel, énekkel gyógyítás, de a masszázs, csontkovácsolás és a sebészeti beavatkozások is ismertek voltak. Mindent átszőtt és megerősített a ráolvasás, az ima, fohász, a különféle „módosult tudatállapotokban” való gyógyítás, gyógyulás.
A régi magyarság a természeti elemeket isteni őselvként tisztelte. Ezekben az őselemekben – tűz, víz, föld, levegő – rejlő erő betegségeket okozhatott, de gyógyíthatott is attól függően, hogy az embernek milyen viszonya volt a természet rendjével. Belesimult-e az isteni törvényekbe, vagy azok ellenére próbált élni.
Gyógyírok
Szembetegségeknél a tavaszi szőlő levét, fülfájásra a kövirózsából sajtolt levet, kisbabák csipássága ellen anyatejes lemosást használtak.
A fokhagyma igazi csodaszer volt, minden bajra használták! Árpa ellen a szemre kenték, fülfájásra a fülbe dugták, torokfájásra teáját itták, s kifőtt szárát a nyak köré tekerték.
A langyos méz a savtúltengésben szenvedőket gyógyította, semlegesítette a gyomorsavat, bevonta a nyálkahártyát, elpusztította a baktériumokat. Segítette az emésztést, a májműködést, méregtelenített és erősítette idegrendszert.
Terápiák
Saját vizelet-terápia: pattanások, szemölcsök, sebek, csípések, viszketegség, torokfájás, tüdőbaj és gyomorfekély gyógyítására használták.
Érvágás: magas vérnyomásnál használták, vagy a testre piócákat tettek. Erős fejfájásnál a homlokon eret vágtak.
Hővel, melegítéssel gyógyították például a fülfájást, forró iszappakolással a görcsös izmokat és a reumát.
Izzasztó kunyhóban, gyógyító szertartás közepette élték meg a négy elemmel való közvetlen kapcsolatot. Ott volt a föld, amin ültek, a levegő, a gőz, amit belélegeztek, a víz, amit a kövekre locsolt a szertartás vezetője, és a tűz, melyben a köveket felforrósították. A szertartás megtisztulást, újjászületést jelentett. Mindhárom szinten (test, lélek, szellem) gyógyított.
A ráolvasás azon az ősi tudáson alapszik, hogy minden kimondott szónak (sőt még a gondolatnak is) teremtő ereje van. Régi szavaink, az igéz, megigéz, arra utalnak, hogy szavaink által el tudjuk távolítani az ártó erőket, így a betegséget is.
A hanggal, zenével gyógyítás azon a felismerésen alapszik, hogy a hang - rezgés, a világegyetem lényege pedig szintén a rezgés. Minden, ami él, az rezeg. A betegség rossz rezgés. A hanggal gyógyító táltos „ráhangolódott” a beteg rezgésére, kisugárzására, s a megfelelő gyógyhatású rezgés (hang, ének) előidézésével gyógyított.
A csontkovácsolást, masszázst („kenést”) igen régen használják már a kificamodott, fájó csontok, testrészek helyrerakására, a csigolyák mozgásának felszabadítására.
Az ima, a fohász minden gyógyítás alapja. Kezelések előtt, alatt, után alkalmazták, de önállóan is teljes értékű gyógymódnak tekintették, amely a lélek tisztításán, gyógyításán keresztül hatott vissza a testi bajokra.
A magyarság „tudó emberei"
Legmagasabb tudással a Táltos (régiesen Tátos) bírt. Tát szavunk, jelentése nyit, vagyis a Táltos megnyitja lelkét, szellemét, tudatát, és e nem hétköznapi tudatállapotban sokkal tisztábban észleli a kézzel meg nem fogható, nem látható világ erőit, energiáit. A Táltos tehát képes arra, hogy a környező világ mások számára rejtett erőit, minden lény, ember, állat, növény, tárgy által kibocsátott rezgést, mint információt érzékelje, és így szerzett többlet-tudásával választ kapjon olyan kérdésekre, melyek hétköznapi szinten – „józan paraszti ésszel” nem megválaszolhatók. A Táltos birtokolt minden olyan képességet, melyet a továbbiakban felsorolt gyógyítók bírtak és használtak.
A Látó - „Igazlátó” szintén olyan ember volt, aki látott, érzékelt szemmel nem látható, a hétköznapi ember számára nem észlelhető erőket. Kezeléssel, gyógyítással ritkán foglalkozott. Hozzá elsősorban tanácsért fordultak, hogy segítsen megfejteni, megtalálni rejtett dolgokat.
A Rejtező a révülés ősi technikáit alkalmazva lépett kapcsolatba a hétköznapi érzékelésen túli erőkkel. Szintén tanácsért, információért fordultak hozzá, illetve jeles napokon, szertartásokon segített kapcsolatba lépni a nem hétköznapi világgal.
A Tudós - „Tudákos” ember, Javas ember olyan bölcs volt, aki értett a gyógynövényekkel, állati eredetű anyagokkal, mondókákkal, imákkal, fohászokkal való gyógyításhoz. Ismerte a csillagok járását és üzenetét, illetve szintén érzékelt olyan erőket, energiákat, melyek a hétköznapi ember számára elérhetetlenek voltak. Jósolt, javasolt és értett a rontások levételéhez.
A Füves ember gyógynövényekkel gyógyított. Ismerte a régóta gyógyításra használt füveket, fákat, és az azokból készíthető teákat, főzeteket.
A Garabonciások befolyásolni tudták az időjárást. Nevük gara=kara=fekete, és bonc=bontó összetételét úgy értelmezhetjük, hogy fekete erőkkel bontó, vagy rontó. A régi lovas-nomád időkben „csatabűvölőnek” is nevezték őket, mert az ő feladatuk volt az ellenség erejének gyengítése, elsősorban rossz időjárás, jégeső, forgószél rájuk zúdításával. Sok monda él a nép ajkán a hajdan vándorló Garabonciás diákokról, akik mindenféle varázslatot tudtak csinálni.
A hagyomány szerint a boszorkány nem tudással született, nem révülés során kapta tudományát, hanem tanulta, örökölte azt. Elsősorban rontással foglalkozott. Jellemző magyar jóslási és rontási mód volt a babolás, melyhez megfelelő számú fekete-fehér és rajzos száraz babot használtak szitában, rostában forgatva. A babok (bábok vagy babák) a rostában „elevenként” mutatták a választ feltett kérdésekre.
(forrás:egeszsegter.hu)
Őseink tudták, hogy ha az ember nem a világ rendje, a természet tanításai szerint él és cselekszik, előbb-utóbb megbetegszik. Vezérlő elvük a mértékletesség volt. Korabeli feljegyzések alapján bizonyos, hogy tudásuk része volt a testnedvek vizsgálata alapján való betegség-megállapítás, a gyógyírok (viasz, vaj, faggyú, szurok, méz, tej stb.) használata, a hővel, melegítéssel, izzasztással való gyógyítás, a szem szivárvány hártyájából következtetés a testi bajokra (íriszdiagnosztika), a vízgyógyászat, iszappakolás, agyagterápia, színterápia, köpölyözés, ásványokkal való gyógyítás, gyógynövény terápia, gyógyító étkek alkalmazása. Használatos volt a hanggal, hangszerekkel, énekkel gyógyítás, de a masszázs, csontkovácsolás és a sebészeti beavatkozások is ismertek voltak. Mindent átszőtt és megerősített a ráolvasás, az ima, fohász, a különféle „módosult tudatállapotokban” való gyógyítás, gyógyulás.
A régi magyarság a természeti elemeket isteni őselvként tisztelte. Ezekben az őselemekben – tűz, víz, föld, levegő – rejlő erő betegségeket okozhatott, de gyógyíthatott is attól függően, hogy az embernek milyen viszonya volt a természet rendjével. Belesimult-e az isteni törvényekbe, vagy azok ellenére próbált élni.
Gyógyírok
Szembetegségeknél a tavaszi szőlő levét, fülfájásra a kövirózsából sajtolt levet, kisbabák csipássága ellen anyatejes lemosást használtak.
A fokhagyma igazi csodaszer volt, minden bajra használták! Árpa ellen a szemre kenték, fülfájásra a fülbe dugták, torokfájásra teáját itták, s kifőtt szárát a nyak köré tekerték.
A langyos méz a savtúltengésben szenvedőket gyógyította, semlegesítette a gyomorsavat, bevonta a nyálkahártyát, elpusztította a baktériumokat. Segítette az emésztést, a májműködést, méregtelenített és erősítette idegrendszert.
Terápiák
Saját vizelet-terápia: pattanások, szemölcsök, sebek, csípések, viszketegség, torokfájás, tüdőbaj és gyomorfekély gyógyítására használták.
Érvágás: magas vérnyomásnál használták, vagy a testre piócákat tettek. Erős fejfájásnál a homlokon eret vágtak.
Hővel, melegítéssel gyógyították például a fülfájást, forró iszappakolással a görcsös izmokat és a reumát.
Izzasztó kunyhóban, gyógyító szertartás közepette élték meg a négy elemmel való közvetlen kapcsolatot. Ott volt a föld, amin ültek, a levegő, a gőz, amit belélegeztek, a víz, amit a kövekre locsolt a szertartás vezetője, és a tűz, melyben a köveket felforrósították. A szertartás megtisztulást, újjászületést jelentett. Mindhárom szinten (test, lélek, szellem) gyógyított.
A ráolvasás azon az ősi tudáson alapszik, hogy minden kimondott szónak (sőt még a gondolatnak is) teremtő ereje van. Régi szavaink, az igéz, megigéz, arra utalnak, hogy szavaink által el tudjuk távolítani az ártó erőket, így a betegséget is.
A hanggal, zenével gyógyítás azon a felismerésen alapszik, hogy a hang - rezgés, a világegyetem lényege pedig szintén a rezgés. Minden, ami él, az rezeg. A betegség rossz rezgés. A hanggal gyógyító táltos „ráhangolódott” a beteg rezgésére, kisugárzására, s a megfelelő gyógyhatású rezgés (hang, ének) előidézésével gyógyított.
A csontkovácsolást, masszázst („kenést”) igen régen használják már a kificamodott, fájó csontok, testrészek helyrerakására, a csigolyák mozgásának felszabadítására.
Az ima, a fohász minden gyógyítás alapja. Kezelések előtt, alatt, után alkalmazták, de önállóan is teljes értékű gyógymódnak tekintették, amely a lélek tisztításán, gyógyításán keresztül hatott vissza a testi bajokra.
A magyarság „tudó emberei"
Legmagasabb tudással a Táltos (régiesen Tátos) bírt. Tát szavunk, jelentése nyit, vagyis a Táltos megnyitja lelkét, szellemét, tudatát, és e nem hétköznapi tudatállapotban sokkal tisztábban észleli a kézzel meg nem fogható, nem látható világ erőit, energiáit. A Táltos tehát képes arra, hogy a környező világ mások számára rejtett erőit, minden lény, ember, állat, növény, tárgy által kibocsátott rezgést, mint információt érzékelje, és így szerzett többlet-tudásával választ kapjon olyan kérdésekre, melyek hétköznapi szinten – „józan paraszti ésszel” nem megválaszolhatók. A Táltos birtokolt minden olyan képességet, melyet a továbbiakban felsorolt gyógyítók bírtak és használtak.
A Látó - „Igazlátó” szintén olyan ember volt, aki látott, érzékelt szemmel nem látható, a hétköznapi ember számára nem észlelhető erőket. Kezeléssel, gyógyítással ritkán foglalkozott. Hozzá elsősorban tanácsért fordultak, hogy segítsen megfejteni, megtalálni rejtett dolgokat.
A Rejtező a révülés ősi technikáit alkalmazva lépett kapcsolatba a hétköznapi érzékelésen túli erőkkel. Szintén tanácsért, információért fordultak hozzá, illetve jeles napokon, szertartásokon segített kapcsolatba lépni a nem hétköznapi világgal.
A Tudós - „Tudákos” ember, Javas ember olyan bölcs volt, aki értett a gyógynövényekkel, állati eredetű anyagokkal, mondókákkal, imákkal, fohászokkal való gyógyításhoz. Ismerte a csillagok járását és üzenetét, illetve szintén érzékelt olyan erőket, energiákat, melyek a hétköznapi ember számára elérhetetlenek voltak. Jósolt, javasolt és értett a rontások levételéhez.
A Füves ember gyógynövényekkel gyógyított. Ismerte a régóta gyógyításra használt füveket, fákat, és az azokból készíthető teákat, főzeteket.
A Garabonciások befolyásolni tudták az időjárást. Nevük gara=kara=fekete, és bonc=bontó összetételét úgy értelmezhetjük, hogy fekete erőkkel bontó, vagy rontó. A régi lovas-nomád időkben „csatabűvölőnek” is nevezték őket, mert az ő feladatuk volt az ellenség erejének gyengítése, elsősorban rossz időjárás, jégeső, forgószél rájuk zúdításával. Sok monda él a nép ajkán a hajdan vándorló Garabonciás diákokról, akik mindenféle varázslatot tudtak csinálni.
A hagyomány szerint a boszorkány nem tudással született, nem révülés során kapta tudományát, hanem tanulta, örökölte azt. Elsősorban rontással foglalkozott. Jellemző magyar jóslási és rontási mód volt a babolás, melyhez megfelelő számú fekete-fehér és rajzos száraz babot használtak szitában, rostában forgatva. A babok (bábok vagy babák) a rostában „elevenként” mutatták a választ feltett kérdésekre.
(forrás:egeszsegter.hu)
Gyógynövény kisokos:
https://ezatutioldal.blogspot.com/2019/02/gyogynoveny-kisokos.html?fbclid=IwAR1lw3dNBFWN_HmTF3yv5TR8pCGrMnY_DEx82W9Jnq4IwrFyyaaAYakySjI
Daróczi Zoltán - Őseink útján - Ősi gyógymódok a mában - videó
forrás:László Szakály
Daróczi Zoltán - Őseink útján - Ősi gyógymódok a mában - videó
forrás:László Szakály
