Életerő, igen.
Mit tegyen az, akiből elfogyott?
Mi lehet a sorsfeladata annak, aki egy rozzant testben alig-alig él?
Van még egyáltalán?
Az emberélet a születéstől a halálig csodálatos átváltozások láncolata. Mindegyik fázisban más történik velünk. Sohasem szeretjük azt, amikor bármelyikbe belecsöppenünk. Mert akár-hányszor is éltünk már a földön, ebben az „új” életünkben minden úgy tűnik, mintha most történne velünk először. Ezért nem szeretünk megszületni, nem szeretünk gyereknek lenni, utálunk kamaszodni – az öregkorban pedig akarva-akaratlan magunkra maradunk, összezárva a saját lelkünkkel. Nem látunk jól, nem hallunk jól, mozogni sem tudunk eléggé, s amivel idáig keveset foglalkoztunk, most kénytelenek vagyunk: az öregedő testünk-kel, ami alkalmatlanná vált arra, hogy a lelkünket hordozza.
Eljön az idő, mondja a Prédikátor,
...amikor az ablakokban elhomályosodik a nappal,
...amikor bezárják a külső kapukat, és halkabbá válik a malom zaja; ...amikor elcsitul a madarak hangja, és minden dal elhallgat; ...amikor félnek a magaslatoktól, és ijedten járnak az úton;
...amikor a mandulafa kivirágzik, még a sáska is jóllakik, és kipattan a kapor – de az ember örök hajléka felé indul;
mielőtt elszakad az ezüstkötél, megreped az arany gyertyatartó, megpattan a forrásnál a korsó...
...és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető Lélek meg Istenhez aki adta.
Akinek Isten hosszú életet adott, azért adta, mert vannak dolgok, amiket csakis öregkorában tud elintézni. Vannak ételek, amelyeket sokáig kell főzni. És vannak lelkek, akik „nehezebben puhulnak”; szükségük van azokra a tapasztalatokra, melyeket csakis az öregségben lehet megszerezni.
Ez a hosszú élet titka.
Hogy ezek mik, nem lehet megmondani.
Néhányat tudunk. Mivel ez az életkor a Szaturnusz szimbolikus hatalma alatt áll, tudjuk, hogy ilyenkor találkozunk a „Küszöb őrével”, aki minden sikerünket és kudarcunkat, minden beteljesült és beteljesületlen vágyunkat csakis „megfőve”, feldolgozva fogadja el. Remeték biztos könnyebben halnak meg, mert a befelé fordulás munkáját megszokták már. „Tréningben” vannak. Jóval előbb hozzáfogtak a szétválasztáshoz; hogy mi az, ami sikerült, és mi az, ami nem sikerült. Nem akarlak elkeseríteni, de sajnos az utóbbi tapasztalás van túlsúlyban. Főleg az ilyen fényszegény világban, mint a miénk.
Rájövünk, hogy minden hiábavalóság.
Barátnőm, akinek mesebelien gazdag férje meghalt egy elő-kelő kórházban, mindössze egy reklámszatyrot kapott az éjszakás nővértől: férjének szemüvege, fogsora és papucsa volt benne. Állt a néptelen utcán, a hajnali derengésben. Nem szomorú volt. Csodálkozott.
„Ennyi marad egy királyból?”
Most, hogy én is öregszem, szeretek visszanézni.
Mi történt velem? És azokkal, akik körülvettek? Mi történt? Roppant érdekes élmény! Most, hogy az én mesém is a vége felé jár, kezdem sejteni már, mire ment ki a játék! Nincs izgalmasabb, mint visszaolvasni életem regényét! Minden régi fejezet, akár egyetlen emlék is teljesen új értelmet kap. Az első csók? Ki volt az a lány? Fogalmam sincs, csak arra, hogy verítékes lámpalázzal megcsókoltam, úgy, ahogy azt akkoriban a moziban láttam egy bajszos filmsztártól. Lassan közelítettem a lány szájához, félig lehunyt, fátyolos szemekkel. Érdekes, hogy a színészre pontosan emlékszem – Robert Taylornak hívták –, a lányra nem. Csak arra, hogy amikor szétvált a szánk, azt lihegte: Hazudsz! Ötvenöt éve nem tudtam elfelejteni ezt az egyetlen szót. Miért?
Mert igaz.
Minden ölelés, melyben nincs önátadás: hazug. És ez nem-csak a csóknál van így. Az írásaimmal is. Leírok egy mondatot, s lelkem mélyéről azt kiáltja valaki: Hazudsz!
Nagyon kellemetlen ám! Egy mondat, amiben nem vagyok benne, amivel csak ügyesen el akarom adni magam... pocsék érzés, látni, hogy ezt nem én írtam, hanem Robert Taylor.
Nagyon kellemetlen ám! Egy mondat, amiben nem vagyok benne, amivel csak ügyesen el akarom adni magam... pocsék érzés, látni, hogy ezt nem én írtam, hanem Robert Taylor.
Az öregember fejében összegyűlnek a hazugságok. Nemcsak azok, amiket szeretőként hazudott vagy politikusként, vagy kereskedőként, vagy íróként, de főleg azok, amiket önmagának hazudott. Nem vádolja magát, mert tudja, hogy ezekre a hazugságokra valaha szüksége volt. De most már minek? A közönség hazament. Egyetlen nézője maradt: önmaga.
Blumenthal bácsi, a Vidám Színpad vén portása fogatlanul hevert a kórházi ágyán. Meglátogatták a nagy komédiások. Az egyik, azt hiszem, a vörös Kabos, azt kérdezte:
– Blumenthal bácsi! Látogatási idő van! Miért nem teszi be a fogsorát?
Az öreg legyintett, s azt mondta:
– Ezeknek?!
Igen, a játék vége felé az ember kezdi megérteni Buddha tanait: a lét minden formájában szenvedés. Csakhogy van ennek a tanításnak egy másik fele is. És ez már a felébredésről szól.
És én most erről akarok beszélni. Csak hogy tudd, hogy ilyen is van manapság – tehát nem lehetetlenség.
Néha meglátogatom a közel százéves Szepes Máriát.
Ott ül a foteljában. Vagy inkább úgy mondom: trónusán. Ősz haja: korona. Egyetlen szál nem lóg belőle. Arca szépmetszésű, nemes. Mosolyog. Rejtélyesen, mint egy szépen megvénült egyiptomi királynő. Csak a kezét csókolom meg, mert tudom, hogy arca omlatag, törékeny; karját már nem is izmok, csak a lelke mozgatja, halványkék erekkel van befuttatva, és oly vékony, csoda, hogy mozdul még.
Szemével nem lát, csak a lelkével.
Leülök eléje. Nem szólok egy szót sem, de végül kimondom, amit gondolok:
– Szép vagy.
– Tudom.
A hangsúlyában egy olyan ember hangja érződik, aki egész életét önvizsgálattal töltötte. Minden démonát és angyalát igyekezett fölismerni. Tudja, hogy hol vétett s mikor tett jót. És azt is pontosan tudja – bár nem látja magát a tükörben –, hogy amit ő most belül él, az kívülről csakis szép benyomást kelthet.
Egy vak királynő ül előttem. Mosolyog. Közel százéves, de a külvilág dolgairól tökéletes tudomása van. Tudja, mi történik a barátaival, a tanítványaival, az országgal, a világgal. Két csodálatos szolgáló angyala van – derék asszonyok –, akik nemcsak leírják azokat az üzeneteket, melyeket a láthatatlan világból diktálnak neki, de föl is olvassák számára mások munkáit, könyveket, újságcikkeket. Igen, Máriának két földi angyala van, akik ismerik szellemiségét, vagyis szárnyalnak vele a gondolatok világában – és ugyanakkor gondját viselik. Tisztába teszik, etetik, mosdatják, fésülik – egyszerre játsszák mellette a földi és égi anyák szerepét. Állandó, kettős szolgálatban vannak. Segítenek neki alkotni és meghalni. Őket még jobban csodálom, mert ezt a ritka mutatványt teljes névtelenségben teszik.
És fölöttük a láthatatlan angyalok. Szinte hallani a szobában a suhogást. Valósággal zizeg itt a levegő, mint egy nagy töltésű trafóházban. Sokan vannak itt. A királynő ki-be jár a két világ, a két tudatállapot között. Hol itt él, hol ott. Semmi félelem nincs benne, még szorongás sem. Csak derű. Úgy beszél a saját fizikai elmúlásáról, mintha csak a blúzát készülne levetni – tudja, hogy nincs halál.
Már nem maga miatt él. Mások miatt. Azt mondja, nem készült ilyen hosszú életre, most mégis derűs; itt tartják még. Szükség van rá.
Lényéből árad a derű és a szeretet. De úgy, hogy fizikailag érezni. Nemcsak rám sugárzik. Az, hogy ebben az országban még valamennyire élhető világ van, neki is köszönhető – mint egy atomerőmű, úgy működik itt, ebben a kis lakásban. Innen ad bölcs melegséget, jókedvet, és sugározza mindazt, amit a könyveiben leírt.
S miközben beszél hozzám, én arra gondolok, hogy sikerült neki!
Sikerült úgy élnie, ahogy mondta!
Sikerült az eszményeihez felnőni, és azzá lenni, akinek valaha álmodta magát. Mindannyiunk életében hatalmas szakadék tátong, eszmény és valóság, mű és élet között.
Én könyvet írtam a szeretetről, de ha valójában meg akarom tudni, hogy mi az, hiába nézek a saját szívembe, sok mindent látok ott, de nem olyan éretten, hogy elmondhassam: „Én magam vagyok a szeretet. Tessék rám nézni: az vagyok, amiről beszélek.”
De Mária elmondhatja ezt.
Maga lett a szeretet.
A küszöbe alól is árad, és a vak szeméből, a papírvékony testéből és a végtelenül erős lelkéből; nem tudok úgy eljönni tőle, hogy valami ajándékot ne adjon, s küldjön azoknak, akik hozzám tartoznak.
Ez nem szentimentális szeretet.
Ez egy papnőnek a bölcs sugárzása.
Mindenét elosztogatta.
Ahányszor megyek, egyre kevesebb tárgyat látok a lakásban; mindenét elvitték már. De hozat újakat, apró babákat, emléktárgyakat, csokikat, hogy mindig legyen mit adnia. Ebből a lakásból ajándék nélkül még nem jött el senki. Szerintem még a villanyszámlás se. De a legtöbb, amit ad, nem tárgy, hanem gondolat. És egészség. Sok embert meggyógyított, s gyógyít talán ma is. És derű! Derűt ad! Rosszkedvűnek én még nem láttam soha.
A kérdésemre, „Hogy vagy?” – azt válaszolja, de harsányan kiáltva: Jól!!!
Akkor is, ha szinte haldoklik már.
És ezt nem színjátékból mondja. Azon a szinten, ahol ön-magát megéli, nincs halál. A nyilvánvaló fizikai bajok, de még a haldoklás sem befolyásolják lelkiállapotát. Pedig biztos sokat szenved. Leírhatnám az állapotát naturálisan, gerontológiai vagy orvosi szemmel is. Leírhatnám a keserves szenvedéstörténetét, de pont a lényeget hagynám ki: a győzelmét a teste felett.
Kár, hogy nem tud már táncolni, mert egész biztos, hogy táncba vinne. Kitáncolnánk az utcára, végig a Pasaréti úton, egészen a forgalmas Moszkva térig. Én vezetném, mert ő nem lát már; kontya lebomlana, ősz haja repülne, lobogna; a villamosok és a buszok megállnának, a siető emberek megtorpannának, az ablakokból döbbenten bámulnák a különös párt – s egész biztos, hogy kettőnk közül én lihegnék először a fáradtságtól.
Amikor eljövök tőle, erősebbnek érzem magam.
Igazabbnak.
És azt gondolom: „Sikerült neki!”
S ha egynek sikerült – azt jelenti, hogy másnak is sikerülhet. Adj Istenem, mindenkinek ne csak szép halált, hanem ilyen bölcsen megélt, jól megépített, gazdag életet!
***
(Ezt akkor írtam, azon az éjszakán, amikor Mária meghalt – vagyis szellemhazájába visszatért. Nem tudtam, de éreztem, amikor a táncunkat elképzeltem.)
- Müller Péter: Örömkönyv részlet -
- Müller Péter: Örömkönyv részlet -
Csongrádi Kata karácsonyi interjúja Szepes Máriával, 2006-ban. - videó
Készítette Árvai Béla