Mit érezhetünk a halál után?
Az öt érzék eltompulásával az
érzékszerveken túli érzékelés egyre élesebbé válik. Még mindig látunk és hallunk, de már nem
fizikai tárgyakat érzékelünk. Ezek bármifélék lehetnek, amit csak látni
szeretnénk az asztrális síkon: mennyei képek és hangok, égi lények és ragyogó
fények.
Akik szoros kapcsolatban álltak a
haldoklóval, ez idő alatt érezhetik az illető jelenlétét. A halálközeli
élmények legjellegzetesebb jelenségei az arcok, hangok vagy egyfajta érzelmi
jelenlét. Más hagyományos kultúrákban az emberek talán arra számítanak, hogy
szellemekkel vagy állatokkal fognak találkozni. Mielőtt elhagyná a testét, a
haldokló gyakran valamiféle titokzatosat érzékel maga körül – egyféle
melegséget, egy halvány alakot vagy alig hallható hangot. A haldokló
rezgésszámán ezek valamiképpen érzékelhetők. Aki töltött már időt haldokló
mellett, az tudja, hogy egyesek ilyenkor eltávozott házastársukról vagy már rég
halott szeretteikről állítják, hogy velük vannak a szobában. A fizikaiból az
érzékszerveken túli lét felé tartó átmenet során valamilyen asztrális kapcsolat
jön létre.
A halál beálltakor a fizikai test
asztrális alakmása különválik. A védikus tanítások szerint az eltávozott lélek
egy ideig az asztrális tartományban alszik, amit jómagam lappangási időszakként
értelmezek. Az elmében előbb új gondolatok jelennek meg, mielőtt tettekhez
vezetnének, és valami hasonló történik a lélekkel is. Üres térbe lép, ami
összhangban áll azzal, hogyan működik a tudat, amikor az újba vagy az
ismeretlenbe kell vetnie magát.
Rendes esetben a lélek békésen alszik, ám ha az illető hirtelen vagy idejekorán hal meg, netán sok beteljesületlen vágya maradt, álma nyugtalan, zaklatott lehet. Az erőszakos halál rettenete könnyen tovább visszhangozhat benne, akárcsak az e világhoz közelebb álló kínok, mint amilyen a viszonzatlan szerelem vagy a bánat. Az öngyilkosok ugyanazt a belső fájdalmat tapasztalják, amely életük eldobásához vezette őket.
A beteljesületlen vágyak nem feltétlenül előnytelen dolgokra irányulnak. Az élvezet utáni sóvárgás hátterében az elengedésre való képtelenség áll. Szellemi gyakorló nagybátyám sok részletes beszámolót hallott az alsóbb asztrális síkokon rekedt lelkekről. (India sohasem korlátozta magát egyetlen, a Pokol és a Paradicsom különféle szintjeit bevándorló Dantéra.) Ezek a zaklatott lelkek hosszú ideig képesek egy alacsonyabb szintű asztrális hullámhosszon rezegni, habár ez így földi nézőpontból látható. A lélek a maga nézőpontjából nem napokkal, hónapokkal és évekkel mér. Amikor valaki hirtelen vagy nem természetes módon hal meg, nincs ideje feldolgozni személyes karmáját; amíg nem dolgozza fel teljesen kötődéseit és kötelezettségeit, vonzódni fog ehhez a sűrűbb síkhoz.
Rendes esetben a lélek békésen alszik, ám ha az illető hirtelen vagy idejekorán hal meg, netán sok beteljesületlen vágya maradt, álma nyugtalan, zaklatott lehet. Az erőszakos halál rettenete könnyen tovább visszhangozhat benne, akárcsak az e világhoz közelebb álló kínok, mint amilyen a viszonzatlan szerelem vagy a bánat. Az öngyilkosok ugyanazt a belső fájdalmat tapasztalják, amely életük eldobásához vezette őket.
A beteljesületlen vágyak nem feltétlenül előnytelen dolgokra irányulnak. Az élvezet utáni sóvárgás hátterében az elengedésre való képtelenség áll. Szellemi gyakorló nagybátyám sok részletes beszámolót hallott az alsóbb asztrális síkokon rekedt lelkekről. (India sohasem korlátozta magát egyetlen, a Pokol és a Paradicsom különféle szintjeit bevándorló Dantéra.) Ezek a zaklatott lelkek hosszú ideig képesek egy alacsonyabb szintű asztrális hullámhosszon rezegni, habár ez így földi nézőpontból látható. A lélek a maga nézőpontjából nem napokkal, hónapokkal és évekkel mér. Amikor valaki hirtelen vagy nem természetes módon hal meg, nincs ideje feldolgozni személyes karmáját; amíg nem dolgozza fel teljesen kötődéseit és kötelezettségeit, vonzódni fog ehhez a sűrűbb síkhoz.
A szentek és a bölcsek abban az
előnyös helyzetben vannak, hogy képesek szabadon, a vágyak korlátaitól mentesen
utazni az asztrális síkok között. A zaklatott lelkek két világ között
rekednek, és ha hátrahagyott szeretteik minduntalan imáikkal, bánatukkal vagy
beteljesületlen szerelmükkel hívják őket, vagy megkísérlik felvenni velük a
kapcsolatot, folyamatosan letérnek útjukról. A léleknek aludnia kell az
asztráltestben, mint egykor az anyaméhben, a békés halál pedig ezt teszi
lehetővé.
Az utolsó film lepereg előttünk
Ugyanakkor ott van az, amikor egy
villanásban megjelenik előttünk az életünk. Mivel ezt
olyan emberek tapasztalták meg, akik a halál küszöbén álltak, például majdnem
vízbe fulladtak, az átmenet részének kell lennie, amely önmagában nem
kapcsolódik a halálhoz. Gyermekkoromban egyszer sem hallottam erről, de később
találkoztam egy orvossal, aki elmesélte, hogy Ausztráliában, a Nagy
Korallzátonynál egyszer kis híján vízbe fulladt. Békés élményként írta le az
esetet, amelyet az egész életét átfogó, hirtelen felbukkanó képsorok kísértek –
nem annyira filmhez, mint inkább diavetítéshez hasonlóan, mondta. (Nem tudom,
hogy nyugtalan lélek lett volna-e, ha az életmentők nem érnek oda idejében
hozzá.)
A szvámik kimerítően írnak az élet
utáni létről és az oda vezető átmenetről; sokuk szerint életünk felvillanó
képeinek áttekintése egy meghatározott karmikus folyamat. A karma
úgy tekeredik a lélek köré, mint fonal az orsóra. Ez az életvonalunk, az
előttünk álló események sorozata, amely évről évre úgy bontakozik ki, ahogyan
karmánk megszabja. Amikor valaki a hirtelen halál lehetőségével találja szemben
magát, a fonal gyorsan kibomlik, és az illető már megtörtént események képeit
látja. Ebben a képsorozatban csupán a jelentős karmikus pillanatok válnak
láthatóvá.
Ha az ember hetekig vagy hónapokig
haldoklik, a karma lassan tekercselődik le. Az illető talán mélyen elmerül a
múltban, és azon elmélkedik. A halál pillanatában, az asztrális
síkra lépve megjelenhet egy gyors karmikus összefoglaló, amelynek a képei úgy
peregnek le, mint film a tekercséről. Ám a puritánok Indiában ezt a jelenetet
is puszta káprázatnak látják. Ez a jelenség, amikor egy pillanat töredéke alatt
felvillan előttünk az életünk, mondják, azt jeleníti meg, hogy minden másodperc
magában foglalja a teljes örökkévalóságot. A lélek két testet öltés közötti
mély álma során a fizikai testben szerzett emlékek mindegyike lenyomatot hagy a
lélekben, létrehozva a karmikus programot, amelyből majd kialakul jövőbeli
egyénisége. Ilyen módon egy egész élet emlékeinek a sűrítményéhez jut a lélek
szunnyadó állapotában.
Szellemi gyakorlat - elalvás előtt
Mindmáig végzek egy szellemi
gyakorlatot, amely abból áll, hogy elalvás előtt az ágyban fekve áttekintem a
nap eseményeit. Ezt fordított sorrendben teszem, éppen azért, amiért a karma is
így bomlik ki: hogy megértsük, és megbékéljünk mindazzal, ami velünk történt. Érzésem
szerint a halottnak is biztosítani kell erre a lehetőséget, akár a lélek
álmában vagy a karmikus jelenetek újrajátszásának megtekintésével.
A lélek szunnyadásának időtartama
változó, attól függ, hogy mennyire volt fejlett a halál pillanatában. Ennek az
alvásnak az a legfőbb célja, hogy a lélek megváljon kötődéseitől, majd a
fejlettségi szintjének leginkább megfelelő asztrális rezgéstartományban vagy
síkon ébredjen fel. Miután felébredt, csak számára ismerős létsíkra léphet. Ha
fejlettségi szintünknél magasabb síkra próbálnánk hatolni, összezavarodnánk, és
kellemetlenül éreznénk magunkat. Ugyanígy visszafelé sem haladhatunk
fejlődésünkben: csak előre vezethet az út.
Az alvó lelket egyfajta védőburok veszi körül. Amikor felébred, leveti burkát, amely idővel elenyészik. Asztrális utazásuk során a lelkek más lelkekkel találkoznak, amelyek hasonló fejlettségi szinten rezegnek. Olyanok is az utunkba akadhatnak, akikkel fizikai életünkben is találkoztunk, már amennyiben azonos hullámhosszon vagyunk.
Az alvó lelket egyfajta védőburok veszi körül. Amikor felébred, leveti burkát, amely idővel elenyészik. Asztrális utazásuk során a lelkek más lelkekkel találkoznak, amelyek hasonló fejlettségi szinten rezegnek. Olyanok is az utunkba akadhatnak, akikkel fizikai életünkben is találkoztunk, már amennyiben azonos hullámhosszon vagyunk.
A legtöbben hőn vágyakoznak rá,
hogy a túlvilágon együtt lehessenek szeretteikkel. Lelkük nem sodródik
keresztül az asztrális környezeten, hanem maga a szeretet vezeti. A szeretet
rezgés, amely jóval az emberiség születése előtt is létezett. Az irányítottság
elve viszont nagyon is emberi: oda megyünk, ahova legmélyebb vágyaink visznek. Amikor a
Szellem a fizikai tárgyak világában mozog, rezgése igen lassú és sűrű, már-már
mozdulatlanná dermeszti a test fizikai burka. Ha nagyon magas rezgésszámon van,
a Szellem akkor is mozdulatlan, mert csak a tiszta tudatosságot tapasztalja –
vagyis saját magát. E két szélsőség között létezik a teremtés tartományainak
teljes sora. Az asztrális világban a lélek szándéka szerint ellátogathat a
saját rezgésénél alacsonyabb szintű síkokra, a magasabbakra azonban csak
további fejlődésével juthat el, ami nagyjából ahhoz hasonlít, mint amikor egyre
finomabb rostán szitálunk valamit, és minden szemcse visszajuthat a durvábbak
szintjére, de tovább csak akkor mehet, ha már megfelelően finommá vált.
A Szellem, amelynek nincsen
alakja, a létezés összes síkját áthatja. Tudatosságunk szintjétől függően a
Szellem bármilyen alakot magára ölthet. A saját mennyországainkat, poklainkat
és tisztítótüzeinket vetítjük, amelyeken mind a fizikai, mind az asztrális
síkokon keresztülutazunk. Ha
a fizikai világban házat szeretnénk építeni, téglákat kell szereznünk,
amelyeket egymás tetejére helyezünk, és így tovább. Az asztrális világban
mindössze el kell képzelnünk a kívánt házat, amely minden részletében látszólag
ugyanolyan valóságosként és szilárdként fog megjelenni, mint amelyik a fizikai
világban van.
Az asztrális síkon a szenvedés és
az öröm a képzeletben jelenik meg, noha valósnak tűnik. Aki ebben
a világban hitetlenkedő volt, ironikus módon valószínűleg az asztrális síkokon
is az marad; nem fogja felismerni, hogy éppen azon a síkon van, amelynek a
létezésében nem hisz. Az asztrális világban olyan testet foglalunk el, amellyel
előző fizikai életünkben a leginkább azonosultunk. Mivel ez egy képzeletbeli
test, asztrális életünk során megtarthatjuk, de meg is változtathatjuk. A
fejlődés a fizikai és az asztrális síkokon egyaránt fokozatos, idő kell hozzá.
(Deepak Chopra: Élet
a halál után)