Amint az elõzõ fejezetekbõl kiviláglik, de
egyéni tapasztalataink is bizonyítják: e kérdés sorsunk kulcsproblémáját
érinti. Minél közelebbrõl vesszük szemügyre, annál inkább úgy tûnik azonban,
hogy érzésvilágunk igen kevéssé, sõt csaknem egyáltalában nem irányítható, mert
tudatos szándékainkra és érdekeinkre rá sem hederítve reflexszerû, ösztönös és
elementáris külön életet folytat bennünk.
Az érzéseinek és hangulatainak teljesen
kiszolgáltatott ember ezért tehetetlen elszörnyedéssel figyel önmagába, s a
hangos belsõ propagandáról elhitetve megadja magát a diktatúrának. Pedig e
fejlõdésünkre döntõ kérdésnek ilyen felületes elintézése több mint veszedelmes:
értelmetlen és hiábavaló. Mert az ember érzésvilága nemcsak szabályozható
valami, hanem feltétlenül szabályozandó is. Elõbb-utóbb mindenki kénytelen
vele, mert felismeri, hogy a vég nélküli bonyodalmakból, amelyekbe homályos
külsõ és belsõ impulzusok sodorják, nincs más kiútja. Vagy visszaszerzi az
uralmat hangulatélete fölött, vagy saját belvilágának detronizált, üldözött
uralkodójaként a legtriviálisabb, legrombolóbb ösztöncsõcselék karmai között
kínlódja át életét. Ezek az ösztönzések megkötözik, éheztetik, égetik,
szennyben vonszolják, lerészegítik, megfertõzik. Hitvány, mocskos kielégülés
vagy dicséret négykézláb táncoltatják koncokért, mint egy állatot. E részeg
káoszban és bomlásban pedig elsikkad az egyén legfõbb célja, a magasabb rendû
fejlõdés.
A folyamat látszólag enyhe engedményekkel, kis
gyöngeségekkel, kényelmes megalkuvásokkal kezdõdik. Azzal, hogy az ember
kritika, különállás, lénye eszmei izolálása nélkül eltûri, hogy anyagi
körülmények és hatások erõt vegyenek rajta. Magához engedi a legalantasabb
impulzusokat. Belevész a mindennapi élet elvakító részleteibe, anélkül hogy
a múló pillanatnak az egészhez való viszonyát állandó fénybe helyezné önmaga
elõtt. Együtt sodródik indulatokkal. Szabad utat nyit sablonos, mérgezõ
reflexeknek. Konfekciógondolatokat gondol el. Pániknak, elégedetlenségnek ad
gondolattestet, s e gondolatokból belsõ parancs, kényszerítõ atmoszféra,
fertõzött érzelemhumusz válik, amelyben falánk, zsarnoki ösztönélõsdiek tömege
kél nyüzsgõ életre, s pusztító lelki rákbetegséggé burjánzik el.
Aki érzelemvilágát irányítani akarja, annak
elsõsorban függetlenítenie kell magát környezete hangulatváltozásaitól. Arról
persze, ami körülöttünk történik, tudomást kell vennünk, de megismerésünk
szûrõszerkezetén át, a fertõzõ elemeket közömbösítve. S ez a fenntartás, ez az
érzelmi kontroll még a legszebb emberi érzéshatásokkal kapcsolatban is fennáll.
A részvét egyike a legtiszteletreméltóbb tulajdonságoknak, mivel a sokat átélt,
sokat tapasztalt szellem fémjele. Mégsem helyes, ha hozzátartozóink bánatába mi
magunk is belebetegszünk, mivel így saját bajunkkal az övékét is tetézzük, s
képtelenné válunk arra, hogy segítsünk rajtuk. A cél mindig az, hogy magunkon
és másokon is segíteni tudjunk. Az operálandó páciens igazán rosszul járna az
olyan sebészprofesszorral, aki a mûtõasztal fölött rázokogna egy fájdalmas
daganatra, ahelyett hogy eltávolítaná.
Világunkban, amelyben az események túlnyomó
része kedvezõtlen, szükségünk van minden csepp idegerõre. Ne keseredjünk tehát
változhatatlan dolgok fölött, hanem keressük meg az ember felemelkedését
szolgáló rejtett értelmüket. Mert egészen biztosan van ilyen konstruktív
értelmük, amelynek formulája feloldja, megenyhíti maró érzéseinket, sõt
stimulusként hat, hiszen a jelenségek értelmét felismerni mindig magasztos,
reménykeltõ hatású.
Teljesen elhibázott dolog volna persze a lelki
természetû bántalmak, sebek, ingerek erejét és intenzitását lebecsülni.
Tapasztalati tény, hogy a pszichikai fájdalmak sokszorosan felülmúlják a testi
fájdalmakat, amelyeket legalább csillapítani lehet különféle szerekkel, anélkül
hogy eszméletünket elveszítenénk. A lelki gyötrelmek azonban csak az öntudattal
együtt oldhatók ki idõlegesen. De nem is arról van szó itt, hogy valamely
elburjánzott pszichikai kórságot vagy indulatot puszta ráolvasással a
leghevesebb krízispontján pillanatok alatt megszüntessünk. Hanem arra akarjuk
barátaink figyelmét ráirányítani, hogy kivétel nélkül minden jelenségnek van
egy fogantatási pillanata. És minden késõbbi fejlemény ettõl a
fogantatástól függ, ennek a töltésében rejlik. Vigyázzunk tehát, miféle
reményeket, becsvágyakat, alap és bölcsesség nélkül való várakozásokat,
feltételeket exponálunk. MERT EZEK MEGVALÓSULÁSA VÁLIK KÉSÕBB SZÉGYENÜNKRE,
KESERÛSÉGÜNKRE ÉS CSALÓDÁSUNKRA.
Tudnunk kell, hogy sorsunk mérgezett gyümölcsei
mind azokból a magokból növekszenek ki, amelyeket magunk vetettünk. Történetünk
cselekményének párkái, tudattalan és tudatos nemzõi, törvénytelen szülõi mi
magunk vagyunk. E sorsot megragadni, megváltoztatni, irányítani csak a nemzés
pillanatában lehet. Mikor a sötét nemzés - valamely irreális kapcsolatba való
belesodródás, vak függés megteremtése emberrel vagy helyzettel s az önuralom
gátjainak lerombolása egy ízben megtörténik - a gonosz mag megfogant életre
kelt, és befutja a maga pályáját, mint az elhajított bumeráng.
Érzéseinket mindenekelõtt kezeljük éppolyan
respektussal, mint a különféle mérgeket és ellenmérgeket, amelyeket szintén nem
engednénk gondosan mérlegelt adagolás és ellenõrzés nélkül a szervezetünkbe.
Épeszû embernek sohasem jutna eszébe, hogy vitriolt igyék, ugyanakkor lelkét
esetleg színültig tölti maró gyûlölettel; elsárgul, megmerevedik, görcsbe
rándul tõle, és nem gondol arra, hogy a legpusztítóbb önmérgezést viszi véghez,
amely éppúgy összeroncsolja idegeit, gyomrát, máját, epéiét, veséiét végül,
mintha fizikailag vett volna be valamilyen roncsoló vegyszert.
Minden méregnek van azonban egy ellenmérge, így
a gonosz, betegítõ, sötét érzéseknek is: az ellentétük vagy semleges
kiegyenlítõjük. A bánattól, búskomor, magába zuhant õrlõdéstõl kimerült
ember gyógyszere a derû. A gyûlölet megszállottjáról a szeretet varázsa ûzi el
a rontást. A sírást nevetéssé vagy semleges figyelemeltereléssel lehet
áthangolni. Személyes sérelmeket kitûnõen orvosol a személytelen mérték
felállítása: magasabb ideálok lelkesítõ, oldó fényessége, amelyben saját
pillanatnyi lényünk teljesen összezsugorodik, s jelentõségében megnövekszik
bennünk, ami örök és sebezhetetlen. A félelem antitoxinja a halálprobléma
alapos végigkutatása, a rémítõ halálfej mögött láthatóvá tett halhatatlanság. A
féltékenység, birtoklás, szorongásos rögzítettség ellenszere a tudatosító
analízis, a helyesen és könyörtelen õszinteséggel végrehajtott pszichikai
operáció, amely megvilágítja ragaszkodásunk valódi természetét. Ne tévedjünk
persze. Akik hosszú évek önmarcangolásával már nehezen gyógyuló mély sebeket
ejtettek magukon, azoknál idõbe telik, míg a fekélyek megtisztulnak és
begyógyulnak. Mert a tökéletes terápia, ahogy az elõbb mondottuk, nem az akut,
elhanyagolt kórok gyógyítása, hanem a megelõzés. A megelõzéshez pedig
tudás kell, amely már csírájában felismeri a késõbbi fejleményeket.
Ha valaki szisztematikus mérgezõdés
következtében súlyosan megbetegedett, s a baj felismerésének elsõ pillanatától
kezdve elvonják tõle a mérget, tombolva követeli. Az elvonókúra a méreg
természete szerint legyen fokozatos, különösen akkor, ha a szervezetet teljesen
átitatta már, s a szenvedéllyé lett élvezet az óriási belsõ hiány és gyöngeség
egyetlen támasztéka. Az ilyenfajta megtámaszkodás persze olyan, mintha a
tengerben fuldokló ember egy cápa hátára menekülne. Mindenesetre a kábítószerek,
mérgek hatásának felszámolásához teljesen hasonlóan kell eljárnunk nekünk is
azokkal a romboló indulatokkal, veszedelmes érzésekkel, amelyek lelki
egészségünket aláásták. Az elvonókúra annyiból áll, hogy a megszokott bensõ
magatartás uralmát korlátozzuk. A káoszból lassan új világ születik; jobb,
egészségesebb, mert szellemünk új és jobb törvényeket honosított meg benne.
Ha szívósan, türelmesen
és mágikus akarattal véghezvisszük ezeket a tételeket, és átküzdjük magunkat
egy elbátortalanító kétellyel, gúnnyal, csüggedéssel fertõzött pszichikai
intervallumon, amely minden mágikus munka törvényszerû etapja - akkor megéljük
azokat a csodákat, amelyekben hitetlenül hittünk és sohase szûntünk meg
reménykedni.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)