2014. május 20., kedd

Clara M. Codd - Nincs halál 6.




Wordsworth mondja a Laodamia-ban:
„Beszélt a szeretetről, ahogy csak a Szellem érez,
Olyan világokban, ahol egyensúly és tisztaság van,
Nincsenek elűzendő félelmek, se gyógyítandó viszályok,
Nincs sóvárgás a múlt után, és a jövő biztos,
Beszélt a hősi művészetekről ünnepélyes hangulatban,
Újjáélesztve, finom harmóniában keresve
Mindazt, ami elragadóan szép – elképzelve ott
Boldogabb szépségben, még kristálytisztább sugárban,
Még hatalmasabb égben, istenibb légben,
Bíborcsillogással teleszórt térben,
Az égben, amit a Nap a földön ismert legragyogóbb fénnyel áraszt el,
Mindenki méltatlan arra, hogy megszemlélje.”




A Jelenések Könyve ugyanerről így ír: „Az Isten eltöröl minden könnyet szemeikről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom… És nem megy be abba semmi tisztátalan, sem az, aki utálatosságot és hazugságot cselekszik.”
Kapu a mennyországba
Azt mondhatjuk, hogy a mennyországnak négy kapuja van, vagy másik szimbológiával kifejezve, élete folyamán az ember négy magot vet el. Néhányan csak egyet, mások egynél többet, amelyek kivirágzanak, megérnek a mennyország levegőjében, és csodálatos kárpótlást nyújtanak az élet valamennyi próbatételéért és bajáért. Ez valójában az emberi szellem pihenő ideje, amely ugyanakkor a tapasztalatok feldolgozásának és a fejlődésnek az időszaka is.
1.     Rokonok és barátok szeretetének magja. Nem az önző, túl személyes szereteté, amely beteljesülését a fizikai síkon találja meg, hanem az önzetlen szereteté, amely mindenek felett jót és boldogságot kíván az általunk szeretetteknek. Ott az ember mindazokkal körülvéve találja magát, akiket valaha szeretett. Senki sem fog hiányozni. Még ha valaki fizikai testben lenne is, szelleme ott lesz, és a szeretet sokkal könnyebben ható és ragyogóbb, mint amikor a fizikai test álarcán keresztül sugárzik. Abban a világban nincs szükség szavakra. Amit az ember mondana, azt barátai tudják és teljes mértékben megértik. Itt lent oly gyakran nem tudjuk helyesen kifejezni azt, amit gondolunk és érzünk. Szavaink túl gyakran vezetnek félre, illetve túl gyakran értik félre azokat. Ott ez nem lehetséges. Az valóban a szellemi közösség síkja, ahol mindazok, akik szeretnek, egyek. Mindenkiből csak a legmagasabb van jelen, amely sohasem eredményez fájdalmat és csalódást.
2.     Isten szeretetének magja. Ez vallásos alkatra utal. Nem mindenki rendelkezik vele. De ahol ez valóban önzetlen és állhatatos, valóságos mennyországot teremt a rajongónak. Mivel, bár valószínűleg soha nem ismerte fel, áhítatával és azzal, hogy élete során folytonosan az isteni eszmére gondolt, egyfajta sugárzó alakzatot épített fel, amelyen keresztül a halál után, de még az élet során is a Nagy Őseredet megáldhatja, vezetheti őt, és lelki közösségbe léphet imádójával.
Ugyanígy van ez Buddha és Krisztus imádóival, mindkettőjükkel, akik abban a formában lesznek imádóikkal együtt a mennyei életben, ahogy mindig is ábrázolták Őket. A rajongó építi fel a formát, de a Nagy Egy szelleme lelkesíti és használja azt. Élt egyszer egy ember, az Üdvhadsereg kapitánya, aki nagyon magányos életet élt. Mégsem érezte magát egyedül, mivel egész lelkét Krisztus Urunk folytonos imádásának szentelte. A mennyországban sugárzó kapcsolatba került Urával.
3.     Az emberszeretet magja. Néhányan mindig felfelé néznek, az Egy felé, mások természetesebb módon lefelé, a sokakra. Ez csak más módja Isten szeretetének. Az az ember, aki élete során saját magát teljes szívből embertársai szolgálatának rendelte alá, halála után kapcsolatba kerülhet az emberiség legnagyobb szolgálóival, a felszabadult, tökéletessé vált lelkekkel. Azokkal, akik valamikor emberek voltak, mint mi, de réges-régen elhagyták a világ iskoláját, ugyanakkor még annak közelében maradtak. Így segítik és szolgálják fiatalabb testvéreiket. Aki szereti felebarátait, ezen szeretet eredményeként szélesebb körű tudással és nagyobb képességekkel térhet vissza a Földre, hogy továbbra is segíthessen.
4.     Az igazság és szépség szeretetének magja. Ez jellemzi a bölcset, a művészt, a fejlődés bármelyik fokán. A tudós vagy a filozófus valóban keresi az igazságot, az univerzum veleszületett törvényeit, Isten akaratát. Ott a mennyországban kiterjedt és akadálytalan működésükben látja azokat, megtanulja megérteni és csodálni őket. Amikor visszatér a Földre, visszahoz valamit ebből az égi látomásból, és ez arra készteti, hogy ismét keresse az igazságot és szépséget. Azonban itt lent sohasem fogja azt abban az eredeti szépségében látni, ami szívét csaknem öntudatlan emlékezettel kavarja fel.

(Clara M. Codd - Nincs halál)