Egy Thompson nevû pszichológus a következõ
furcsa kérdést tette fel betegeinek: mit gondolnak vajon azért sírnak-e, mert
szomorúak, vagy azért érzik szomorúnak magukat, mert sírnak? Azért szaladnak-e
valahonnan, mert megijedtek, vagy azért ijedtek meg, mert elszaladtak?
A paradoxul hangzó s erõsen extrém fogalmazás
alátámasztására azután az alábbi gyakorlatot ajánlotta: térdeljenek le, hunyják
be a szemüket, kezüket kulcsolják imára, és e feszült, felfelé nyújtózó
Pozitúrában várakozzanak. Egy idõ után megkérdezte, mit éreznek? - Vallásos
áhítatot - felelte mindegyik. S el kellett ismerniök azt is, hogy e reakciót a
sajátos pozitúra váltotta ki bennük.
Ismeretes, hogy szenzitív, ösztönös és
hangulatéletükben erõsen labilis nõk milyen függésben vannak saját külsejüktõl.
Minden ruhájukban másképpen mozognak. Hajviseletük megváltoztatása, rúzsuk
színe, parfümjük illata kaméleonszerûen alakítja õket regényessé, cinikussá,
gügyögõ kislánnyá vagy agresszív femme fatallá. Egy primitív, üres, lusta és
érzéki disznó, arra a kérdésemre, hogy mivel töltötte a napot, így felelt
évekkel ezelõtt: "Nem volt kedvem sem mosdani, sem fésülködni, sem
felöltözni. Csak feküdtem órákig a díványon, és utálkoztam rajta, hogy milyen
ronda és piszkos vagyok. Úgy éreztem, egészen öreg lettem, és nemsokára meg
fogok halni. A tükörbe néztem, és bõgni kezdtem. Azután berohantam a
fürdõszobába, megfürödtem, jól kifestettem magam, felöltöztem a
"bestia"-ruhámba, kinyitottam a rádiót, táncolni kezdtem, és ha
hiszi, ha nem, csengeni kezdett a telefon. A nagybetûs flörtöm hívott fel, akit
már elsirattam. Lehet, hogy hülyeség, de halálosan biztos vagyok benne, hogyha
továbbra is azon a mocskos díványon fekve maradok, nem ez történik, hanem végül
is beveszem a szevenált, amit már évek óta vészkijáratnak tartogatok."
Egy nagyon öreg színésznõ, aki évtizedeken át
ismert alakja volt Budapestnek, míg elevenen el nem égett az ostrom alatt egy
légópincében, hõsies küzdelmet folytatott a könyörtelen idõvel utolsó percéig.
Alakja, nyolcvanas évei ellenére, karcsú volt, mint egy leányé, s vékony bokája
valószínûtlenül magas cipõsarkon imbolygott. Aki mögötte haladt az utcán, s
nézte elegáns, kosztümös figuráját, merész vonalú kalapja alól aláhullámzó
vörösesszõke haját, legfeljebb a mozgásától válhatott gyanakvóvá, mert az
különösen rozogának, gépiesnek tûnt, mintha egy kriptából kiszabadult álruhás
múmia libegett volna elõtte. A szembenézés azután leleplezte a szomorú valót,
mert a plasztikai mûtétek és a réteges festék nem enyhítette, hanem fokozta
arcának öregségét; reménytelen, sivár borzalommá mélyítette. Ebben az
öregségben nem volt semmi méltóság és bölcsesség, csak görcsös kapaszkodás
valamibe, ami régen elveszett. Rögeszméjévé lett, mint mikor egy anya beleõrül
gyermeke halálába és üres pólyát ringat eszelõsen. Ez a színésznõ kétségbeesett
ifjúsagsóvárgásában és devóciójában ösztönösen megsejtett valamit az õsi
pozitúra-mágiából. Megtagadta magától a délutáni pihenést például. Páncélszerû
fûzõben, egyenes háttal ült egy karosszékben órákig, testét nem engedte át az
elernyedésnek, mert babonásan, fanatikusan hitt benne, hogyha feladja az idõvel
harcban álló, feszült angarde-ot, akkor ebben a nyitott lazaságban rátör az
öregség, és végképpen leigázza, elhiteti önmagát sajgó, fáradt, lusta
fizikumával.
E groteszkül kirívó eseteken kívül azonban,
végigelemezve embertársaink és saját magatartásunkat, rá kell jönnünk, hogy
mindannyian valamiféle ösztönös pozitúra szuggesztiójában élünk és cselekszünk.
Arckifejezésünk, testtartásunk, légzési módunk, modorosságunk, ruháink színe,
hajviseletünk szimbólumbeszéddel kiabálják rólunk mindazt, amivel vádoljuk és
büntetjük magunkat. A depressziós, rossz, sötét, gyûrött, esett, hajlott,
zárkózó külsõ habitus elintézetlen belsõ folyamatok kivetülése s egyben
mazochisztikus büntetése.
Határozzuk meg még pontosabban: a pozitúrák
bizonyos teremtõ vagy lebontó mozgások ismétlései, idézõ formulái, amelyek a
testet, amely felölti õket, megtölti az invokált tartalommal. Ez az értelme a
templomtáncoknak vagy a dervisek szédítõ forgásának is. A keringõ, különféle
pozitúrákat öltõ templomtánc asztrális-démoni idézés, az álomnyelvhez, s a
hieroglifákhoz hasonló. A jógapozitúrák az õspentagramok megfelelõi, amelyeknek
absztrakt erõvonalai egész teremtési rendszereket sûrítenek magukba. Ha
kedvetlenek vagyunk, elsõsorban tudatosítsuk a pozitúrát, amelyet ez az állapot
ránk rögzít. Tudatosítsuk feszült, szorongó elõrehajlásunkat gubbasztó,
csüggedt tartásunkat, besüppedt mellkasunkat, amelybe alig engedünk levegõt.
Figyeljük meg, gyomorizmaink mennyire megfeszülnek e pózban. Nézzük meg a
tükörben fénytelen szemünket, kövessük homlokunk gondterhes ráncait,
szemöldökünk panaszos ívét, szájunk keskenyre húzott, legörbülõ vagy keserûen
cinikus vonalát. Figyeljük meg kéztartásunk görcsösségét; a tépõ, tördelõ,
önkínzó mozgásokat, amelyeket ösztönösen végez. Karikírozzuk e pózt, azután
vessük le magunkról, mint egy kínzóan szûk, csípõs, elhordott ruhát. A levetés,
kilépés, felszabadulás nagy megkönnyebbüléséhez szükséges a pozitúra végletbe
feszítése, és szükséges a terhek lerakásának pozitív képzete is. A tudatos
kígyóbõrvedlés, gúzsból való kiszabadulás után vegyünk mély lélegzetet,
nyújtózzunk ki. Oldjuk meg tartásunk görcsös csomóit. Mosolyogjunk rá. Ha
módunk van rá, fürödjünk vagy mosakodjunk meg valóságban is, öltsünk más ruhát,
keressük ki a derûsebb tendenciáknak megfelelõbb színeket. Gyújtsunk fényt
magunk körül, vagy menjünk ki a napfényre, levegõre. Teremtsünk kapcsolatot
valami szép tárggyal, örömöt, biztatást sugárzó emblémával. Simogassunk meg egy
állatot, hallgassunk zenét, vagy beszélgessünk egy kisgyerekkel, öltsük fel az
erõs, egészséges, ruganyos, bizakodó ember külsõ attitûdjét, s csodálkozva
fogjuk tapasztalni, hogy a felöltött külsõ pozitúra lassanként belsõ
atmoszférává válik. Fontos persze, hogy pillanatra se engedjünk a lomha
ólomsúlynak, amely visszahúzna bennünket elõzõ állapotunkba.
Bizonyára mindenki kipróbálta már, hogy
ugyanazon a keserves helyzeten, pl. jéghideg helyiségben való mosakodáson
milyen kínok között vergõdünk át, ha esetten, vonakodva, dideregve csináljuk
végig, s aránylag mennyivel könnyebben, gyorsabban, gyötrelmek nélkül jutunk
keresztül rajta, ha frissen, nekikészülve csináljuk. Nem engedünk például a
didergés kényszerének, amely a kudarc, a helyzettõl való félelem és legyõzetés
pantomimja, hanem ellenmozdulatokkal, ellenmozgással bensõ hõvé alakítjuk ezt a
reflexenergiát.
A pozitúra határozza meg, hogy lényünket izmos,
elasztikus, irányított vehikulumként, ütközés nélkül kormányozzuk-e át válságos
helyzeteken, vagy holtteherként engedjük sodródni a determináció éles
szirtfokai között, míg puha, érzékeny állaga szét nem zúzódik valamelyiken.
A tudatosítás a felszabadulás kezdete. A tudatosítás
abból áll, hogy a kötés és oldás kulcsát elõször gondolatban meghatározzuk: a
kulcs tehát a pozitúra. Miután így kielemeztük saját determináló pozitúránk
lényegét, megkonstruáljuk az oldó ellenpozitúrát elméletben, azután
imaginációban, végül gyakorlatban.
Képzeljük el, hogy a
súlyos karmát, kedvetlenséget emanáló helytelen pozitúra - amelyet ösztönösen
viselünk - bezárt széf, szûk, fullasztó zárlat körülöttünk. Az ellenpozitúra,
amelynek mágikus ábráját meghatározzuk és felöltjük, a széf nyitóformulája. A
sajátosan körénk jegecesedett szilárd és szoros kötésbõl egyszerûen nem
szabadulhatunk meg másképp, nem férünk ki rajta, csak ha más külsõ és belsõ
magatartást öltünk. Az alakzatot, amely létrejött, csak új, külsõ magatartás
által változtathatjuk át. Ne kicsinyeljük le tehát a külsõ dolgokat, testünk e
külön demonomágiáját, hanem vonjuk azt is szellemünk uralma alá. A pozitúra a
tudattalanból vetül ki. Az ellenpozitúra a tudattalant hangolja át, renitens
ösztön és ingervilágunkra hat vissza elrendezõ, gyógyító módon. Ne engedjük
soha eluralkodni magunkon a kedvetlenséget, letargiát, hanem küzdjünk ellene
bensõ mágusorvosunk által meghatározott ellenpozitúrákkal!
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
