Vágyaink
és gondolataink
Még egy dolgot kell
emlékezetünkbe vésni. Ha valaki meghal, jelleme nem megy át hirtelen
változáson. Még ugyanaz az ember, ugyanazokkal a vágyakkal és gondolatokkal.
Tegyük fel, hogy földi
életében érzéki gyönyörök, durva és bosszúálló gondolatok foglalkoztatták.
Fizikai testének elveszítésével ezek az érzések fokozott hevességgel izzanak
majd finomabb testében, kiélésükhöz azonban már nem rendelkezik eszközzel.
Szenvedni fog saját szörnyű vágyai miatt, amelyeket nem tud kiélni. Látók ezt
az állapotot allegorikus nyelvezettel úgy írják le, hogy az ilyen ember ’a
pokol tüzében ég’. Egy idő után ezek a lángok, ha nem táplálják őket, és ha nem
talál a szenvedő egy médiumot, akin keresztül közvetve kiélheti, elhalnak, és
az ember úgy találja, hogy tudatossága megnyílik a világmindenség sokkal szebb
régiói felé. Emlékük azonban megmarad az egyén új földi életében is, és a
lelkiismeret hangján szól hozzá.
Krisztus Urunk ezeket
az állapotokat börtönöknek nevezte. Egy gonosz élet alatt az ember – ha nem is
érzékeli – gonosz gondolatok és vágyak hálóját szövi maga köré, amely
fogolyként tartja őt halála után egy ideig. A szerző egyszer saját maga látott
egy ilyen esetet. Éppen Amerikában tartózkodott, egy nappal azután, hogy egy asszonyt
férje meggyilkolása miatt kivégeztek. Amikor a szerző reggel felébredt, az asszony
állt előtte kezét tördelve és jajveszékelve: ’Miért kell meghalnom?’. Amint az
a halál után néha megtörténik, az asszony – úgy tűnt – nem fogta fel, hogy a mi
fogalmaink szerint már halott. Körülötte, saját tudatalatti gondolataiból
felépítve, megjelent a gyilkosság, a bírói tárgyalás és a kivégzés, és ő újra
és újra átélte azokat. A szerző reménytelen sajnálatot érezve iránta karjával
átölelte, de semmit sem tudott tenni vagy mondani, amivel beférkőzhetett volna
a gyilkos tudatába, aki saját magán kívül senki másról nem volt képes tudomást
venni. Így egy tapasztaltabb segítőt kellett keresni, aki jött és elvezette őt.
Az erős önzés vastag felhőt sző az ember köré, ami egy időre elszigeteli őt. De
legtöbbünket, a jóravaló, rendes embereket a halál után nem ilyen végzet vár,
csak megkönnyebbülés és béke.
A legrosszabb
emberekben is van valami szép, és az a szépség végül elvezeti őket egy átmeneti
tisztítótűzön át a boldogsághoz és a békéhez. Az emberfiának, aki a Legfelső
fia, mindörökre a mennyország a végső és végleges otthona. A halál utáni út
mindig az igazabb és magasabb rendű Énünk felé vezet, amelynek lakhelye a mennyországban
van. Az az ember, aki szeretettel és megértéssel nyílik meg minden élet iránt,
boldog mennyországban él, mialatt még itt a Földön tartózkodik. Mindazt, ami
szép, igaz és jó, a halál után visszavisszük magunkkal örök valónk számára, és
annak a tisztább világnak a fényében élettapasztalataink elnyerik igazi
értelmüket. Sokak számára ez a mennyei világba való átmenet valóban nagyon
hamar érkezik el. Mindenkinek eljön, ha csak egy rövid időre is. A pszichikai
világot egyedül a bennünk levő személyes, vagyis a jó vagy a rossz alakítja ki.
A menny dicsősége akkor nyílik meg előttünk, amikor túl kicsinyes és túl önző
életfelfogásunkból megtisztulva kiemelkedünk.
A szellem
birodalma
Most gondolatban
elérjük a szellem birodalmát, amely olyan tündöklő, olyan földöntúli örömtől
áthatott, hogy csak a jelképiség formanyelvén írható le. Egy nagy látó így írta
le: „Az élő fény tengere, színben és formában a nagyszerűség minden elképzelhető
változatával körülvéve, és az egész minden egyes gondolathullámmal, amelyet az
ember elméjéből kibocsát, változik, és ahogy ezt most ő is felfedezi, valójában
gondolatának kifejeződése a sík anyagában. Nincs olyan szeretetre méltó dolog a
földön, az égben vagy a tengerben, amely ne lenne meg ott teljességében és
intenzitásában, minden képzeletet felülmúlóan, de az élő valóságnak ebből a
ragyogásából minden ember csak annyit lát meg, amennyire képes.”
(Clara M. Codd - Nincs halál)
