A katolikus keresztény világ az üdvözült lelkekre emlékszik Mindenszentek napján. Szokássá vált, hogy ezen a napon az emberek meglátogatják szerettük sírját, rendbe teszik, virágot visznek, gyertyát, mécsest gyújtanak.
Vannak, akik úgy tartják, hogy azért gyújtunk gyertyát a sírokon, hogy az „itt ragadt” lelkek melegedni tudjanak, illetve azért, hogy visszataláljanak a sírjukba és ne zaklassák az élőket.
Mindenszentek ünnepe a keresztény hagyományokból kiindulva boldogságban kéne eltelnie. Hiszen az üdvözült lélek már a mennyországban van, gondtalan és boldog. És mivel szerettük az illetőt, ennek örülnünk kéne. Azonban én még sose láttam boldog embereket ezen a napon, a temetőben mosolyogva, örvendezve, hogy szerettei már békére leltek. Szomorú, néha reményvesztett arcokat látok, könnyeiket törölgetve, csendesen ücsörögve a sírok mellett.
A legtöbb ember egy életen át gyászol, rendszeresen jár temetőbe és siratja az elhunyttal közösen eltöltött éveket.
A gyász nagyon megterhelő testi, lelki folyamat, tudom, már többször átéltem én is. Mégis, mikor zokogó embereket látok sírokra borulva, márványkövet simogatva, nagyon szívesen megkérdezném tőlük:
Ugye tudod, hogy nincs ott? Tényleg azt hiszed, hogy ott van bezárva egy koporsóba vagy urnába, arra várva, hogy meglátogasd? Tényleg azt gondolod, hogy az elhunyt lelkek szomorúak és siratják az életüket?
Persze egyszer sem tettem fel ezt a kérdést senkinek. Az emberek nagy része félreértené, és egy érzéketlen bunkónak tartana! Pedig nem ez a szándék vezérel!
Szeretném, ha az emberek felébrednének, és tudatosak lennének a halálra!
Aki már elvesztette egy szerettét, az tudja, hogy nagyon nehéz elfogadni, hogy már nincs többé, vége, nem létezik. Ezt egyszerűen nem tudjuk feldolgozni, mert annyira életidegen, felfoghatatlan. Ennek ellenére sokan elutasítják annak lehetőségét, hogy elhunyt hozzátartozójuk a testén kívül is tovább létezhet.
Ennek kapcsán szeretném elmesélni nektek, ami velem történt. 11 évvel ezelőtt az akkori párom, Gábor elutazott Egyiptomba búvárkodni. 25 hetes terhes voltam a kislányunkkal. Eltelt pár nap, majd kopogtattak az ajtón és közölték velem a hírt, a víz alatt leállt a szíve, próbálták újra éleszteni, de nem sikerült. Nem igazán tudom szavakkal leírni, amit akkor éreztem. Üvöltöttem! Sírtam! Aztán vége szakadt. Már csak bámultam magam elé, és próbáltam elfogadtatni magammal, hogy soha többé nem jön haza. Minden este sokáig ébren voltam, nem tudtam aludni, végül a kimerültség és a fáradság győzött, elaludtam.
Valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy valaki felfelé jön a lépcsőn.
Ismertem ezeket a lépteket, Ő volt az!
A fejemet a szobaajtó felé fordítottam, vártam, és nem hiába! Felért a lépcsőn, és ott állt az ajtó előtt. Emlékszem az egyetlen gondolatom ez volt:
Tudtam, mindig tudtam, hogy nem halunk meg! Itt van, látom őt!
Gábor a kisfiammal, Márkkal
Nem mertem megmozdulni sem, vagy elfordítani a fejemet, mert féltem, hogy eltűnik! Csak állt ott, nézett rám, és mosolygott! Akkor abban a pillanatban a végtelennek hitt nyugtalanság és fájdalom eltűnt belőlem! Olyan lelki békét éltem át, amit az óta se tudtam újra érezni. Majd megfordult és elindult a fiam szobája felé. A kisfiam azonnal felébredt és elindult hozzám. Gábor ekkor megfordult, a lépcső felé, és eltűnt.
A kisfiam, Márk odabújt hozzám és azt kérdezte:
Gábor hazajött?
Nem kicsim, nem jött haza. –válaszoltam.
Pedig én hallottam, hogy jön fel a lépcsőn.
Magamhoz húztam a fiamat, aki elaludt mellettem. Én viszont nem akartam, újra akartam látni őt, de nem jött többé, vagy legalábbis nem így.
Reggel lementem a nappaliba, ahol az öcsém ébredezett. Leültem mellé az ágyba. Furcsán nézett rám, majd megszólalt:
Lehet, hülye vagyok, de tegnap éjjel láttam Gábort felmenni a lépcsőn az emeletre.
Nem vagy hülye, én is láttam!
Ezek után, ha bárki azt hinné, hogy a megrázkódtatástól hallucináltam, akkor el kell mondanom, hogy ostobaságot beszél! Nem hiszem, hogy egyszerre képzelődtem a testvéremmel. Ezen kívül a fiam akkor még nem is tudta, hogy Gábor meghalt, mert nem volt még erőm elmondani neki.
Ott volt velünk! Haza jött! Itt a bizonyíték, sose halunk meg!
Gábor még számos alkalommal visszatért hozzám, segített, tanácsokat adott az életemmel kapcsolatban, de már csak álmomban. Nagyon szerettem volna ébren is látni őt újra, de sosem történt meg.
Ettől függetlenül jó érzés volt, hogy a síron túl is vigyázott ránk, egészen addig, míg úgy nem döntött, hogy tovább lép a fény felé!
Ezzel a cikkel, nagylányom édesapjára, Fekete Gáborra emlékezünk. Arra a férfira, aki mindennél jobban vágyott egy gyermekre, de sajnos a kislányát már nem tudtam a kezébe adni!
(Holics-Mester Marianna - http://kicsibudoar.hu)
Tetszhalottak és igaziak, akik visszajöttek az életbe - ahol a vég kezdődik; élet a halál után. Mindenszentek és Halottak napja környékén mindenkit egy kicsit jobban foglalkoztat az elmúlás. Nemcsak elhunyt szeretteinkre gondolunk, hanem talán arra is: vajon mi történik velünk halálunk pillanatában? A Magellánban olyan emberek szólaltak meg, akik már átélték egyszer ezt a pillanatot...
Vannak, akik úgy tartják, hogy azért gyújtunk gyertyát a sírokon, hogy az „itt ragadt” lelkek melegedni tudjanak, illetve azért, hogy visszataláljanak a sírjukba és ne zaklassák az élőket.
Mindenszentek ünnepe a keresztény hagyományokból kiindulva boldogságban kéne eltelnie. Hiszen az üdvözült lélek már a mennyországban van, gondtalan és boldog. És mivel szerettük az illetőt, ennek örülnünk kéne. Azonban én még sose láttam boldog embereket ezen a napon, a temetőben mosolyogva, örvendezve, hogy szerettei már békére leltek. Szomorú, néha reményvesztett arcokat látok, könnyeiket törölgetve, csendesen ücsörögve a sírok mellett.
A legtöbb ember egy életen át gyászol, rendszeresen jár temetőbe és siratja az elhunyttal közösen eltöltött éveket.
A gyász nagyon megterhelő testi, lelki folyamat, tudom, már többször átéltem én is. Mégis, mikor zokogó embereket látok sírokra borulva, márványkövet simogatva, nagyon szívesen megkérdezném tőlük:
Ugye tudod, hogy nincs ott? Tényleg azt hiszed, hogy ott van bezárva egy koporsóba vagy urnába, arra várva, hogy meglátogasd? Tényleg azt gondolod, hogy az elhunyt lelkek szomorúak és siratják az életüket?
Persze egyszer sem tettem fel ezt a kérdést senkinek. Az emberek nagy része félreértené, és egy érzéketlen bunkónak tartana! Pedig nem ez a szándék vezérel!
Szeretném, ha az emberek felébrednének, és tudatosak lennének a halálra!
Aki már elvesztette egy szerettét, az tudja, hogy nagyon nehéz elfogadni, hogy már nincs többé, vége, nem létezik. Ezt egyszerűen nem tudjuk feldolgozni, mert annyira életidegen, felfoghatatlan. Ennek ellenére sokan elutasítják annak lehetőségét, hogy elhunyt hozzátartozójuk a testén kívül is tovább létezhet.
Ennek kapcsán szeretném elmesélni nektek, ami velem történt. 11 évvel ezelőtt az akkori párom, Gábor elutazott Egyiptomba búvárkodni. 25 hetes terhes voltam a kislányunkkal. Eltelt pár nap, majd kopogtattak az ajtón és közölték velem a hírt, a víz alatt leállt a szíve, próbálták újra éleszteni, de nem sikerült. Nem igazán tudom szavakkal leírni, amit akkor éreztem. Üvöltöttem! Sírtam! Aztán vége szakadt. Már csak bámultam magam elé, és próbáltam elfogadtatni magammal, hogy soha többé nem jön haza. Minden este sokáig ébren voltam, nem tudtam aludni, végül a kimerültség és a fáradság győzött, elaludtam.
Valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy valaki felfelé jön a lépcsőn.
Ismertem ezeket a lépteket, Ő volt az!
A fejemet a szobaajtó felé fordítottam, vártam, és nem hiába! Felért a lépcsőn, és ott állt az ajtó előtt. Emlékszem az egyetlen gondolatom ez volt:
Tudtam, mindig tudtam, hogy nem halunk meg! Itt van, látom őt!
Nem mertem megmozdulni sem, vagy elfordítani a fejemet, mert féltem, hogy eltűnik! Csak állt ott, nézett rám, és mosolygott! Akkor abban a pillanatban a végtelennek hitt nyugtalanság és fájdalom eltűnt belőlem! Olyan lelki békét éltem át, amit az óta se tudtam újra érezni. Majd megfordult és elindult a fiam szobája felé. A kisfiam azonnal felébredt és elindult hozzám. Gábor ekkor megfordult, a lépcső felé, és eltűnt.
A kisfiam, Márk odabújt hozzám és azt kérdezte:
Gábor hazajött?
Nem kicsim, nem jött haza. –válaszoltam.
Pedig én hallottam, hogy jön fel a lépcsőn.
Magamhoz húztam a fiamat, aki elaludt mellettem. Én viszont nem akartam, újra akartam látni őt, de nem jött többé, vagy legalábbis nem így.
Reggel lementem a nappaliba, ahol az öcsém ébredezett. Leültem mellé az ágyba. Furcsán nézett rám, majd megszólalt:
Lehet, hülye vagyok, de tegnap éjjel láttam Gábort felmenni a lépcsőn az emeletre.
Nem vagy hülye, én is láttam!
Ezek után, ha bárki azt hinné, hogy a megrázkódtatástól hallucináltam, akkor el kell mondanom, hogy ostobaságot beszél! Nem hiszem, hogy egyszerre képzelődtem a testvéremmel. Ezen kívül a fiam akkor még nem is tudta, hogy Gábor meghalt, mert nem volt még erőm elmondani neki.
Ott volt velünk! Haza jött! Itt a bizonyíték, sose halunk meg!
Gábor még számos alkalommal visszatért hozzám, segített, tanácsokat adott az életemmel kapcsolatban, de már csak álmomban. Nagyon szerettem volna ébren is látni őt újra, de sosem történt meg.
Ettől függetlenül jó érzés volt, hogy a síron túl is vigyázott ránk, egészen addig, míg úgy nem döntött, hogy tovább lép a fény felé!
Ezzel a cikkel, nagylányom édesapjára, Fekete Gáborra emlékezünk. Arra a férfira, aki mindennél jobban vágyott egy gyermekre, de sajnos a kislányát már nem tudtam a kezébe adni!
(Holics-Mester Marianna - http://kicsibudoar.hu)
Tetszhalottak és igaziak, akik visszajöttek az életbe - ahol a vég kezdődik; élet a halál után. Mindenszentek és Halottak napja környékén mindenkit egy kicsit jobban foglalkoztat az elmúlás. Nemcsak elhunyt szeretteinkre gondolunk, hanem talán arra is: vajon mi történik velünk halálunk pillanatában? A Magellánban olyan emberek szólaltak meg, akik már átélték egyszer ezt a pillanatot...
