Kissé tamáskodva fogadjuk a természetfeletti jelenségekről és mágikus tettekről szóló beszámolókat. Csak akkor hiszünk el valamit, ha arról a saját szemünkkel is meggyőződhetünk. Nincs ez másképp azzal a jelenséggel sem, amikor emberek vagy tárgyak minden érthető ok nélkül a levegőbe emelkednek és egy ideig a föld fölött lebegnek.
Indiában korábban egészen természetesnek tartották, hogy a meditáció és mágia segítségével a jógik és fakírok „felszállhatnak" és járkálhatnak a levegőben. Nem is olyan régen történt, hogy egy guru arról számolt be, rendelkezik a levitációhoz szükséges erővel, sőt, még tanítványait is képes megtanítani arra, hogy valamennyi ideig, 20-30 centiméternyire a föld fölé emelkedjenek. Ám még Indiában sem lenne könnyű dolog egy jógit egy ilyen mutatvány végrehajtása közben lencsevégre kapni. Pedig létezik egy jelenség, amelyről a helyszínen bárki, bármikor meggyőződhet: van egy hatvankilós nehéz kő, amely minden kétséget kizáróan, valóban a föld fölött lebeg. Amikor tizenegy férfi összegyűlik és kórusban kiáltja egy nyolcszáz évvel ezelőtt elhunyt szent nevét, a kő könnyedén a levegőbe emelkedik - néha egészen két méter magasba - és egy darabig ott marad, anélkül, hogy bárki érintené. És ehhez a teljesítményhez nincs szükség titkos szertartásokra, sem varázsigékre. Akármilyen 11 férfi mozgásba hozhatja a követ.
Fehér jázminok - vörös rózsák
A színhely egy átlagos kelet-indiai falu: Khed. Apró üzletekben füstölő rudacskákat, szárított kókuszdiókat, édességeket és virágokat árulnak. Mindazt, amit a zarándokok Qamar Ali Durvesh sírjánál áldoznak, hogy biztosítsák maguknak a szent jóindulatát. A jázminfüzéreket, rózsacsokrokat és más színpompás virágokat kínáló boltok számából ítélve a virágok a legkedveltebbek. A bazárból kijutva lekoptatott lépcsősorhoz érünk. Itt le kell venni a cipőt, mezítláb megyünk tovább. Talán már a lépcsőn fülünkbe hallatszanak a „Qamar Ali Durvesh" kiáltások, amit egy földre zuhanó nehéz tárgy robaja követ. A tér egyik oldalán nyolc-tíz hosszú fehér szakállú, mohamedán kolduló szerzetes, fakír üldögél. Néhányan kis dobokon vagy egyhúros gitárokon játszanak, mások dalokat énekelnek a szentről. A szent sír, a „Dargah" felé tartva az udvaron egy jókora, ám különben jelentéktelen kőtömb ötlik szemünkbe. Később kiderül, hogy ez az a bizonyos „varázskő". A sír egy kicsiny, eredetileg egyszerű épületben található. Faoszlopokon nyugvó tető, az egyetlen belső tér közepén ott a sírkő, amelyet kerítés vesz körül. Kézzel megmozdítani szinte lehetetlen, de csodák igenis léteznek…
Nőknek tilos a bemenet!
A sírt zarándokok állják körbe. Imára kulcsolják kezüket vagy térden állva, homlokukkal érintik a padlót. Sokan abban a reményben jönnek, hogy teljesüljön valamilyen kívánságuk: ennek jeléül piros vagy fehér szalagocskákat kötnek a sírhely kerítésére. Az egyik sarokban ősrégi kókuszolajlámpa ég, immár nyolcszáz esztendeje. Lángja Qamar Ali óta nem aludhat ki. Khed falut valaha sűrű dzsungel vette körül, és nem volt ritkaság a kígyóharapás sem. Azokat a férfiakat, akiket kobra vagy más mérges kígyó mart meg, a sírhoz hozták. Tekintetüket a lámpa pislákoló fényére függesztették, mindaddig, amíg – több óra vagy akár nap elteltével – meggyógyulva haza nem térhettek. Még manapság is előfordul, hogy kígyócsípéssel a férfiak egészen távoli falvakból is idejönnek. Sok zarándok magával visz egy kevés olajat a szent lámpából. Úgy tartják, mindenféle baj ellen nagyon jó.
Khed falu látogatói többségükben nők, habár nekik tilos a szentélybe lépniük. „Nőknek tilos a bemenet!" - figyelmeztet egy tábla. „Qamar Ali Durvesh szigorú cölibátusban élő szerzetes volt - magyarázza az egyik pap - aki egész életében egy pillantást sem vetett soha egyetlen nőre sem. Szentségtörés lenne az emlékével szemben, ha egy nő a sírjához közeledne." A nők ezért az épületen kívül imádkoznak.
Sem tíz, sem tizenkettő
Ahhoz, hogy a kő mozgásba jöjjön, tizenegy férfira van szükség - nem lehet sem tíz, sem tizenkettő. A zarándokok megpróbálták már kilences, tízes, tizenkettes vagy még nagyobb létszámú csoportokban, de nem történt semmi. Az életkoruk ezzel szemben teljesen lényegtelen. Öregemberek, de akár iskolás fiúk is megfelelnek. Nők számára „természetesen" mindez tabu. Ha véletlenül nem jön össze elegendő zarándok, akkor a kint ülő fakírok egyikét hívják segítségül, hogy a „mágikus szám" kijöjjön. A férfiak körbeveszik a követ, leguggolnak a földre szorosan egymás mellé. Jobb kezük mutatóujját mindannyian a kődarab alá csúsztatják, majd vezényszóra énekelni kezdik a szent nevét, hangosan, elnyújtott hangon: „Qamar Ali Durve-e-e-esh!" Hogy milyen hamar és milyen gyorsan emelkedik a kő a levegőbe, a kórus hangerejétől és összhangjától függ. Most a kő elválik a földtől. A férfiak kiegyenesednek és ujjaikkal követik a kőgolyót, miközben az egyre gyorsabban emelkedik. Még mindig érintik az ujjhegyek... A szent nevének szüntelen kántálása közben a kő elfoglalja helyét a férfiak feje fölött és végre magasabban van, mint ameddig a kinyújtott ujjak érnek. Már csak levegő veszi körül - támasztéknak nyoma sincs: színtiszta levitáció. Abban a pillanatban, amint néhány férfi szünetet tart az éneklésben, hogy levegőt vegyen, a kő hangos dobbanással zuhan vissza a földre.
Kővé vált démon?
A csoda eredetéről különféle legendák keringenek. A legelterjedtebb történet szerint nyolcszáz évvel ezelőtt élt egy démon, aki örökké azon mesterkedett, hogy eltérítse Qamar Alit az imádkozástól és meditálástól. Egy napon aztán a szent elvesztette türelmét: elátkozta a démont, kővé változtatta és elrendelte, hogy a kővé váltat mindennap fel kell emelni és a földre kell dobni. A főpap azonban egy másik változatot ismer: „Ezen a kövön egyáltalán nincs semmi különleges. Nem is démon, nem is varázsló. Egy egészen közönséges kőtömb, amit néhány évvel ezelőtt egy folyóból hoztunk. A mágikus erő, amely a követ rakétaként a magasba röpíti, Qamar Ali Durvesh ereje. Ebben rejlik az erő! Míg élt, emberek ezreit gyógyította ki súlyos betegségekből és sok más csodát tett. Nem sokkal azelőtt, hogy e világnak búcsút mondott volna, követői kértek tőle egy jelet, valamilyen bizonyítékot csodálatos erejéről, amely az eljövendő generációkat meggyőzhetné, hogy élt valaha egy ilyen szent életű ember. Nos, jó - mondta, Qamar Ali Durvesh és egy útszélen heverő nagy kőre mutatott. - Ez a kő repülni fog, ha mindnyájan megérintitek, és a nevemet mondjátok. A tizenegy tanítvány, aki vele volt, körbevette a követ és a mester nevét kiáltotta. És ekkor a kő a fejük fölé emelkedett... Ezért van az, hogy mindig csak tizenegy férfi képes a csodát véghezvinni!"
Új kövek a folyóból
Az eredeti kőnek két „maund" volt a súlya, vagyis körülbelül hetvenöt kilót nyomott. Mivel nagyon gyakran emelték fel és hagyták a földre esni, lassanként széttöredezett. Egy évszázaddal később már csak a fele maradt eredeti nagyságának és nem is működött olyan hatásosan. Az akkori Mujawar pap ezért imájában a szenthez fordult és tanácsot kért tőle. Azt az utasítást kapta, hogy hozzanak egy új követ. A papok hoztak hát egy másik, két maund súlyú kődarabot a folyóból, a Dargah szentelt vizével meghintették - és ugyanúgy lebegett, mint a régi. Ahogy a zarándokhely híre és látogatottsága az évek során növekedett, a kövek egyre gyorsabban koptak el és egyre rövidebb időközönként kellett őket kicserélni. A mostani követ úgy harminc éve emelték ki a folyóból és már tíz kilót vesztett a súlyából. Hét-nyolc éven belül pótolni kell. A kövek cseréje úgy történik, hogy a papok kiválasztanak több kerekre faragott, kb. két maund súlyú kődarabot. Ezeket egy éjszakára imádságok közepette a szentélybe viszik. Reggel a főpap behunyt szemmel a kövekre dob egy marék fehér virágot, amelyek között egyetlen egy piros is van. Az, amelyikre a piros virág hullik, lesz a kiválasztott kő.
Kecske helyett kókuszdió
A több száz látogatóból, akik naponta felkeresik a síremléket, legtöbben mohamedánok, akik messziről zarándokolnak ide. Még távolabbi iszlám országokból is érkeznek látogatók. A lebegő kövön és a sír mellett bemutatott virágáldozatokon kívül más rítusokat is végeznek. Ezek egyike a kecskeáldozat. Mivel a legtöbb hindu elutasítja az állatok megölését, sokan szárított kókuszdiót hoznak a kecskék helyett. A legtöbben kicsit szkeptikus érzéssel jönnek ide, hogy az, amit a kő csodájáról hallottak, nem csak szemfényvesztés vagy manipuláció-e: valamilyen trükk vagy rejtett mechanizmus. Aztán amikor az ember saját szemével látja a követ magasan a levegőben, eloszlik minden kétség, és egynémely ájtatos zarándokot a hihetetlen csoda láttán mélységes alázat fog el.
Senki sem talált eddig „tudományos" magyarázatot a jelenségre. Vannak olyan gyanakvó természetűek, akik azzal a szilárd elhatározással jönnek, hogy leleplezzék a trükköt, de még őket is lefegyverzi a helyzet egyszerűsége, természetessége és nyitottsága. A kő ott hever a földön, bármikor meg lehet nézni, fel lehet emelni, lehet gurítani, mérni, vizsgálgatni. Sem a papok, sem más nem foglalkozik vele. Abszolút semmi titokzatos, semmi misztikus nincs ebben a kődarabban - egészen addig a pillanatig, amíg tizenegy kinyújtott mutatóujjtól irányítva meg nem kezdi megmagyarázhatatlan, fizikailag lehetetlen útját a levegőben...
(forrás: Barsi Timi - noiportal.hu)
Qamar Ali Durvesh - videó
forrás:jaysan sharma
Indiában korábban egészen természetesnek tartották, hogy a meditáció és mágia segítségével a jógik és fakírok „felszállhatnak" és járkálhatnak a levegőben. Nem is olyan régen történt, hogy egy guru arról számolt be, rendelkezik a levitációhoz szükséges erővel, sőt, még tanítványait is képes megtanítani arra, hogy valamennyi ideig, 20-30 centiméternyire a föld fölé emelkedjenek. Ám még Indiában sem lenne könnyű dolog egy jógit egy ilyen mutatvány végrehajtása közben lencsevégre kapni. Pedig létezik egy jelenség, amelyről a helyszínen bárki, bármikor meggyőződhet: van egy hatvankilós nehéz kő, amely minden kétséget kizáróan, valóban a föld fölött lebeg. Amikor tizenegy férfi összegyűlik és kórusban kiáltja egy nyolcszáz évvel ezelőtt elhunyt szent nevét, a kő könnyedén a levegőbe emelkedik - néha egészen két méter magasba - és egy darabig ott marad, anélkül, hogy bárki érintené. És ehhez a teljesítményhez nincs szükség titkos szertartásokra, sem varázsigékre. Akármilyen 11 férfi mozgásba hozhatja a követ.
Fehér jázminok - vörös rózsák
A színhely egy átlagos kelet-indiai falu: Khed. Apró üzletekben füstölő rudacskákat, szárított kókuszdiókat, édességeket és virágokat árulnak. Mindazt, amit a zarándokok Qamar Ali Durvesh sírjánál áldoznak, hogy biztosítsák maguknak a szent jóindulatát. A jázminfüzéreket, rózsacsokrokat és más színpompás virágokat kínáló boltok számából ítélve a virágok a legkedveltebbek. A bazárból kijutva lekoptatott lépcsősorhoz érünk. Itt le kell venni a cipőt, mezítláb megyünk tovább. Talán már a lépcsőn fülünkbe hallatszanak a „Qamar Ali Durvesh" kiáltások, amit egy földre zuhanó nehéz tárgy robaja követ. A tér egyik oldalán nyolc-tíz hosszú fehér szakállú, mohamedán kolduló szerzetes, fakír üldögél. Néhányan kis dobokon vagy egyhúros gitárokon játszanak, mások dalokat énekelnek a szentről. A szent sír, a „Dargah" felé tartva az udvaron egy jókora, ám különben jelentéktelen kőtömb ötlik szemünkbe. Később kiderül, hogy ez az a bizonyos „varázskő". A sír egy kicsiny, eredetileg egyszerű épületben található. Faoszlopokon nyugvó tető, az egyetlen belső tér közepén ott a sírkő, amelyet kerítés vesz körül. Kézzel megmozdítani szinte lehetetlen, de csodák igenis léteznek…
Nőknek tilos a bemenet!
A sírt zarándokok állják körbe. Imára kulcsolják kezüket vagy térden állva, homlokukkal érintik a padlót. Sokan abban a reményben jönnek, hogy teljesüljön valamilyen kívánságuk: ennek jeléül piros vagy fehér szalagocskákat kötnek a sírhely kerítésére. Az egyik sarokban ősrégi kókuszolajlámpa ég, immár nyolcszáz esztendeje. Lángja Qamar Ali óta nem aludhat ki. Khed falut valaha sűrű dzsungel vette körül, és nem volt ritkaság a kígyóharapás sem. Azokat a férfiakat, akiket kobra vagy más mérges kígyó mart meg, a sírhoz hozták. Tekintetüket a lámpa pislákoló fényére függesztették, mindaddig, amíg – több óra vagy akár nap elteltével – meggyógyulva haza nem térhettek. Még manapság is előfordul, hogy kígyócsípéssel a férfiak egészen távoli falvakból is idejönnek. Sok zarándok magával visz egy kevés olajat a szent lámpából. Úgy tartják, mindenféle baj ellen nagyon jó.
Khed falu látogatói többségükben nők, habár nekik tilos a szentélybe lépniük. „Nőknek tilos a bemenet!" - figyelmeztet egy tábla. „Qamar Ali Durvesh szigorú cölibátusban élő szerzetes volt - magyarázza az egyik pap - aki egész életében egy pillantást sem vetett soha egyetlen nőre sem. Szentségtörés lenne az emlékével szemben, ha egy nő a sírjához közeledne." A nők ezért az épületen kívül imádkoznak.
Sem tíz, sem tizenkettő
Ahhoz, hogy a kő mozgásba jöjjön, tizenegy férfira van szükség - nem lehet sem tíz, sem tizenkettő. A zarándokok megpróbálták már kilences, tízes, tizenkettes vagy még nagyobb létszámú csoportokban, de nem történt semmi. Az életkoruk ezzel szemben teljesen lényegtelen. Öregemberek, de akár iskolás fiúk is megfelelnek. Nők számára „természetesen" mindez tabu. Ha véletlenül nem jön össze elegendő zarándok, akkor a kint ülő fakírok egyikét hívják segítségül, hogy a „mágikus szám" kijöjjön. A férfiak körbeveszik a követ, leguggolnak a földre szorosan egymás mellé. Jobb kezük mutatóujját mindannyian a kődarab alá csúsztatják, majd vezényszóra énekelni kezdik a szent nevét, hangosan, elnyújtott hangon: „Qamar Ali Durve-e-e-esh!" Hogy milyen hamar és milyen gyorsan emelkedik a kő a levegőbe, a kórus hangerejétől és összhangjától függ. Most a kő elválik a földtől. A férfiak kiegyenesednek és ujjaikkal követik a kőgolyót, miközben az egyre gyorsabban emelkedik. Még mindig érintik az ujjhegyek... A szent nevének szüntelen kántálása közben a kő elfoglalja helyét a férfiak feje fölött és végre magasabban van, mint ameddig a kinyújtott ujjak érnek. Már csak levegő veszi körül - támasztéknak nyoma sincs: színtiszta levitáció. Abban a pillanatban, amint néhány férfi szünetet tart az éneklésben, hogy levegőt vegyen, a kő hangos dobbanással zuhan vissza a földre.
Kővé vált démon?
A csoda eredetéről különféle legendák keringenek. A legelterjedtebb történet szerint nyolcszáz évvel ezelőtt élt egy démon, aki örökké azon mesterkedett, hogy eltérítse Qamar Alit az imádkozástól és meditálástól. Egy napon aztán a szent elvesztette türelmét: elátkozta a démont, kővé változtatta és elrendelte, hogy a kővé váltat mindennap fel kell emelni és a földre kell dobni. A főpap azonban egy másik változatot ismer: „Ezen a kövön egyáltalán nincs semmi különleges. Nem is démon, nem is varázsló. Egy egészen közönséges kőtömb, amit néhány évvel ezelőtt egy folyóból hoztunk. A mágikus erő, amely a követ rakétaként a magasba röpíti, Qamar Ali Durvesh ereje. Ebben rejlik az erő! Míg élt, emberek ezreit gyógyította ki súlyos betegségekből és sok más csodát tett. Nem sokkal azelőtt, hogy e világnak búcsút mondott volna, követői kértek tőle egy jelet, valamilyen bizonyítékot csodálatos erejéről, amely az eljövendő generációkat meggyőzhetné, hogy élt valaha egy ilyen szent életű ember. Nos, jó - mondta, Qamar Ali Durvesh és egy útszélen heverő nagy kőre mutatott. - Ez a kő repülni fog, ha mindnyájan megérintitek, és a nevemet mondjátok. A tizenegy tanítvány, aki vele volt, körbevette a követ és a mester nevét kiáltotta. És ekkor a kő a fejük fölé emelkedett... Ezért van az, hogy mindig csak tizenegy férfi képes a csodát véghezvinni!"
Új kövek a folyóból
Az eredeti kőnek két „maund" volt a súlya, vagyis körülbelül hetvenöt kilót nyomott. Mivel nagyon gyakran emelték fel és hagyták a földre esni, lassanként széttöredezett. Egy évszázaddal később már csak a fele maradt eredeti nagyságának és nem is működött olyan hatásosan. Az akkori Mujawar pap ezért imájában a szenthez fordult és tanácsot kért tőle. Azt az utasítást kapta, hogy hozzanak egy új követ. A papok hoztak hát egy másik, két maund súlyú kődarabot a folyóból, a Dargah szentelt vizével meghintették - és ugyanúgy lebegett, mint a régi. Ahogy a zarándokhely híre és látogatottsága az évek során növekedett, a kövek egyre gyorsabban koptak el és egyre rövidebb időközönként kellett őket kicserélni. A mostani követ úgy harminc éve emelték ki a folyóból és már tíz kilót vesztett a súlyából. Hét-nyolc éven belül pótolni kell. A kövek cseréje úgy történik, hogy a papok kiválasztanak több kerekre faragott, kb. két maund súlyú kődarabot. Ezeket egy éjszakára imádságok közepette a szentélybe viszik. Reggel a főpap behunyt szemmel a kövekre dob egy marék fehér virágot, amelyek között egyetlen egy piros is van. Az, amelyikre a piros virág hullik, lesz a kiválasztott kő.
Kecske helyett kókuszdió
A több száz látogatóból, akik naponta felkeresik a síremléket, legtöbben mohamedánok, akik messziről zarándokolnak ide. Még távolabbi iszlám országokból is érkeznek látogatók. A lebegő kövön és a sír mellett bemutatott virágáldozatokon kívül más rítusokat is végeznek. Ezek egyike a kecskeáldozat. Mivel a legtöbb hindu elutasítja az állatok megölését, sokan szárított kókuszdiót hoznak a kecskék helyett. A legtöbben kicsit szkeptikus érzéssel jönnek ide, hogy az, amit a kő csodájáról hallottak, nem csak szemfényvesztés vagy manipuláció-e: valamilyen trükk vagy rejtett mechanizmus. Aztán amikor az ember saját szemével látja a követ magasan a levegőben, eloszlik minden kétség, és egynémely ájtatos zarándokot a hihetetlen csoda láttán mélységes alázat fog el.
Senki sem talált eddig „tudományos" magyarázatot a jelenségre. Vannak olyan gyanakvó természetűek, akik azzal a szilárd elhatározással jönnek, hogy leleplezzék a trükköt, de még őket is lefegyverzi a helyzet egyszerűsége, természetessége és nyitottsága. A kő ott hever a földön, bármikor meg lehet nézni, fel lehet emelni, lehet gurítani, mérni, vizsgálgatni. Sem a papok, sem más nem foglalkozik vele. Abszolút semmi titokzatos, semmi misztikus nincs ebben a kődarabban - egészen addig a pillanatig, amíg tizenegy kinyújtott mutatóujjtól irányítva meg nem kezdi megmagyarázhatatlan, fizikailag lehetetlen útját a levegőben...
(forrás: Barsi Timi - noiportal.hu)
Qamar Ali Durvesh - videó
forrás:jaysan sharma
