Az akarat egy teremtő erő

Már gyermekkorunk óta ismerjük azokat a gondolatokat, hogy az életet egy isteni akarat, egy teremtő erő hozza létre, az, aki a folytonos fejlődésünkről gondoskodik. De milyen hosszú az a folyamat, amíg felismerjük, hogy ebben az isteni akaratban – amelyet néha „sorscsapásként” vagy fájdalmas élményként élünk meg – az isteni szeretet és bölcsesség él. 

Amikor egy „magasabb akarat” határokat szab a saját akaratunknak, amikor az életünkben szembesülünk az elkerülhetetlennel, a megváltoztathatatlannal, azt sokszor „emberi önkénynek” tartjuk, vagy egyszerűen a sorsot vádoljuk, mert nem kegyes hozzánk. És nem vesszük észre, hogy amikor mi valamit sorscsapásként élünk meg, akkor valójában egy magasabb akarat energiái indítják el az elmúlás folyamatait, az elengedését annak, ami már a növekedésünk útjában áll. Így ezek az energiák teszik lehetővé, hogy leomoljanak azok a formák, amelyek már nem időszerűek. 

Mert ahogy az egész emberiség, úgy minden egyes ember is újra és újra megéli azokat az időszakokat, amikor – akárcsak egy erős szélviharban – megváltozik minden, ami régi, ami túl szűk, túl merev vagy elszigetelt. És ilyenkor a saját lelki beállítottságunktól függ, hogy az életnek ezt az érintését „veszélynek”, „fenyegetésnek”, a hatalmi szféránk „beszűkítésének” tekintjük-e, vagy felismerjük benne a segítséget.

De „Isten akaratát” helyesen érteni és értelmezni, nekünk, embereknek, a világ egyik legnehezebb feladata. Ez is az oka annak, hogy létrejöhetett egy teljesen materialista alapokra épített civilizáció, amely minden értéket a látható világban keres, és a fizikai test egészségét, a kényelmet és a birtoklott javakat tekinti az emberi igyekezet egyetlen igazi céljának. 

Már oly hosszú idő óta és oly sok életen keresztül haladunk az evolúciós „ösvényen”, és még mindig két, egymással ellentétes „akarat” él bennünk. Az egyik a haladást és a fejlődést elősegítő kozmikus akaraterő, a másik pedig a saját, az önmagunkat igazoló erő, ami nemegyszer a növekedésünket akadályozó akaraterő lesz. De ezáltal, és a sok összeütközésen keresztül tanuljuk meg helyesen használni „az akaratunk tüzét”, miközben a próbák tüzében acélozzuk a „kardunkat”, azaz a bátorságunkat és a döntési képességünket. 

Egy erős akarat a küzdőszellem impulzusa is. Mert ahol az akaratunkat használjuk, az az a terület, amellyel leginkább azonosulunk, és itt is reagálunk a legérzékenyebben minden kritikára. Mert az AKARAT, amely egyben a legmagasabb isteni jellemző, bennünk is az élet legmagasabb szintű és legerősebb megnyilvánulását jelenti, és mutatja, hová helyezzük az életben az értékeket. Így válik érthetővé, hogy a változás időszaka elsőként azokon a falakon üt rést, ahol a legerősebb életenergiáinkkal tartunk fent valamit, és a veszteségtől való félelem is akkor lesz úrrá rajtunk, amikor a régi „hatalmi zónáink” meginganak. 

Ha ebben az életben még nem ébredtek fel bennünk az akaratunk energiái, akkor ezt a legfontosabb életimpulzust egy „régi félelem” akadályozza, és ezzel együtt egy tudatalatti „vonakodás” az élettől. Mert ha a félelem emléke még a tudatalattinkban él, nem engedi, hogy teret engedjünk a saját akaratunknak, és felelősséget vállaljunk a jelenünkért. 

Az akaratunk „legerősebb” megnyilvánulási formája a becsvágy. Már az ősembert is, amikor igyekezett a táplálékot, a lakhelyet és minden szükséges dolgot önmagának és az övéinek megszerezni, ugyanaz a késztetés vezette, mint a mai modern üzletembert, aki vagyonra vagy hatalomra törekszik. Ezért az emberi akarat sokszor mint eltökéltség nyilvánul meg, mint egy konkretizálódott vágy kifejeződése. De eltökéltségünk rendszerint valamilyen cél elérésére, valamilyen anyagi természetű vágy kielégítésére irányul, és ennek érdekében vetjük be minden képességünket és erőnket.

Viszont ha már sokszor elértük azt, amire az akaratunkkal törekedünk, megszületik bennünk a vágy, hogy „egy magasabb oktávon” is bevethessük az akarati energiáinkat. Ebből alakul ki az a törekvés, hogy „teremtően”, és másokat is segítve használjuk az energiáinkat, és ez lesz a kezdete annak az útnak is, amelyen haladva tudatosan szellemi fejlődésre törekszünk. 

Az elmúlt évezredekben a szellemi fejlődést a „hit” útjain jártuk, tanultuk a hitet szolgálni, és magunkat minden akaratunkkal teljesen átadni a hitnek. Ebből fejlődött ki bennünk a szellem utáni vágy, és a mai kor meg is adja a szabadságot, hogy tovább növekedhessünk. Így tanulunk ma egyre tudatosabban az összpontosított gondolkodás képességére, hogy Isten akaratát jobban megértsük. Így jön létre egy intuícióval átitatott tudás, és így leszünk – egy passzívan, és csak elvárásokban élő hit gyakorlói helyett – alkotó tagjai az újonnan épülő világunknak. 

És ha egyszer felismertük, hogy a teljesség kibontakozásában minden élet összetartozik, akkor „a mi kis emberi akaratunk” is elkezd érzékenyebben reagálni az ÉLET „nagy akaratára”. Ezáltal lépünk kapcsolatba „a sugárzó fénnyel”, amely a szellem energiáinak a csatornája. Ez teszi lehetővé és segíti elő, hogy arra az útra lépjünk, amely a szabadsághoz vezet. Ahhoz a szabadsághoz, ahol az Én-akarat energiáit már nem az újat elutasító és a régit megtartani akaró harcok kötik le, hanem arra használjuk, hogy a már elért erő és a bátorság segítségével a fejlődés változásait támogassuk. 

Mert az igazi belső élet kibontakozása az a folyamat, amikor az emberi élet célja azonos lesz a lelke céljával.

(forrás: Eva Gostoni spirituális tanító és írónő evagostoni.hu)