Hajnóczy Rózsa Germanus Gyula, az orientalista tudós felesége volt, aki
elkísérte a férjét Indiába, ahová maga Rabindranath Tagore, a híres
költő hívta meg az általa alapított szantiniketai egyetem
iszlámtörténeti tanszéke vezetőjének. 1929-től 1931-ig élt itt a
házaspár, ezalatt Rózsa naplót vezetett, amelynek alapján íródott meg ez
a könyv 1943-ban. A mai napig rejtély, hogy vajon teljes egészében az
írónő alkotásáról beszélhetünk, avagy a tudós férj is besegített itt-ott
a feleségének
Rabindranáth Tagore és Germanus Gyula, Santiniketan, India, 1930.
"Hajnóczy Rózsáról nem mondható, hogy spirituális orientációjú lett volna, mégis – férjével ellentétben – nyitott és fogékony volt a spiritualitásnak olyan magas szintű megnyilvánulásaira is, mint amilyent India legkiválóbb szellemiségei képviseltek. Csak így képzelhető el az, hogy amikor európai származású, de a hinduizmus varázsa alatt álló barátnőjét kísérve alkalma volt megismerkedni egy risivel, olyan érzékeny, plasztikus és hiteles képet tudott adni róla, amellyel eloszlatott minden gyanút, hogy az olvasó – mint az a modern pszeudospirituális irodalomban megszokott – csupán egy irodalmi fikcióval áll szemben. Hajnóczy Rózsa leírásán keresztül tehát egy kimagasló szellemiségű hindu bölccsel (risi) avagy jógival találkozhatunk, aki magasrendűségét nem annyira a teste feletti uralom demonstrálásával bizonyítja, mint inkább azzal, ahogyan a hagyományos indiai bölcselet tanítását finom pedagógiai érzékkel és a maga tradicionális képi nyelvezete segítségével kifejti, szépen lassan megsejtetve hindu spiritualitásban képzetlen hallgatóival saját mélyreható szemléletét és emberfeletti tapasztalatát. Bízvást mondhatjuk, hogy Hajnóczy Rózsa e leírását a hasonló típusú távol-keleti útleírás-részletek között szépsége, komolysága és plasztikussága miatt a legelőkelőbb hely illeti meg."
Buji Ferenc
Hajnóczy Rózsa
Találkozás egy risivel
A fakír nem, de a hindu risik, a guruk, a nagy mesterek igazi bölcsek, akik a magányban addig elmélkednek, amíg a világszellem végtelen világossága apró mécsként nem villan fel lelkükben. Ezt a felvillanó fényt követik szívük verésével, agyuk megfeszítésével, testük leigázásával. Hosszú és szenvedéssel teljes az ő útjuk, de ha eljutnak végére, sokszoros az örömük: nemcsak ők válnak látókká, hanem az ájtatos tanítványoknak is átadhatnak egy szemernyi tüzet világosságuk fáklyájából.
Ilyen risi után vágyódik Haimanti. Az ura okos, tanult ember, nem hisz a hinduizmus csodáiban.Európai iskolába járt, s az európai elemző tudomány részekre bontotta gondolkodását. Minden apró részt alaposan ismer, tudja miként tapadnak össze a részek, de az egészet nem tudja átfogni, nem tudja megérteni. Az ő tudása csak anyag, nem élteti lélek. Ezért nem tud hinni a bölcsekben.Haimanti a risi tanításából akar hitet meríteni, hogy ő lehessen urának ihletője. Heroikus feladat, de szerelmes asszonyhoz méltó.
Büszke voltam rá, hogy beavatott titkába. Hittem őszinte barátságában. Milyen gyakran irigyeltem a vallásos hívő lelkeket Európában, még ha tudtam is, hogy hitük hamis, de éreztem,hogy ők igazi boldogok, akik akkor is látják a napot, ha az égboltot sűrű felhők takarják be; akik az éj sötétjében is bátran mennek előre, s nem riasztja őket kétely és félelem. A tudás mindig fél a kételytől, a hit soha. Ezért erősebb a hit a tudásnál.
Haimanti valóságos ostrom alá fogta dr. Duttot, hogy teljesítse ígéretét, s vigye el a risihez. A doktor végre kötélnek állt, másnapra megbeszéltük a kirándulást. Haimanti boldog. Végre teljesül az álma! Találkozhat egy risivel. Amija ugyan a fejét csóválta a terv hallatára, de amikor én is vállalkoztam rá, hogy velük megyek, ártatlan mulatságnak tartotta az egészet, és beleegyezett a kirándulásba.
A teleptől észak felé villák és pázsitos kertek között mentünk dr. Dutt-tal. Útközben elmagyarázta a bengáli orvos, hogy a kocsiút Lebongba, a lóversenytérre s a katonai gyakorlótérre vezet. Lebongot a bennszülöttek „Alibong”-nak hívják, ami annyit jelent: tartsd nyelvedet a szádban. Intelem azoknak, akik sokat szeretnek beszélni. A nyaralók, akik az úton sétálnak, nem tudnak bhutánul, különben sem tartanák ezt az intelmet magukra kötelezőnek. Hangos a tereferétől az egész telep. Az európaiak között bhutia asszonyok sétálnak, vaskos háziszőttes ruhákba burkolva. Lábszárukat többszörösen rácsavart színes rongyok takarják, olyan vastag lesz tőlük a lábuk, akár a combjuk. Saruikat is rongyokba burkolják. Féltik a friss levegőtől. Arcuk piroslik a rákent disznóvértől. Ezeket még nem érintette a nyugati civilizáció. Azaz mégis! Vastag harisnyát kötögetnek télire, s szájukban cigaretta füstölög. Az út mentén gyerekek üldögélnek. A nagyobbak feszült figyelemmel kutatnak férgek után a kisebbek bozontos, fésületlen hajában. Ez az egyetlen tisztálkodásuk. Hajzatuk valóságos dzsungel, jól elbújhat benne az élősdi. Hogy mi van a ruhájukban, azt ők maguk sem sejtik, talán nem is kíváncsiak rá. És ezek között a piszkos bennszülöttek között a legújabb divatú toalettekben csevegnek, csacsognak és sétálnak az angol dámák.
Haimanti könnyedén lépdelt a kavicsos úton. Lapos sarkú cipőt viselt, ennyi engedményt tett a szigorú hindu viselettel szemben, mezítláb mégsem járhatott, a föld hideg ebben a magasságban.Alig mentünk negyedóra hosszat a Csauraszta-klubtól, elmaradoztak a villák. Sűrű bozót, magas,izmos törzsű deodárok övezték a mellékutat, amelyre tértünk. A szél kellemetlen szagot sodort felénk: bhutia faluhoz közeledtünk. A fák még eltakarták a házakat, de a belőlük kiáradó bűz messze előreküldte az üdvözletét. A faluban a megszokott látvány: piszok, rendetlenség,tetveszkedő gyerekek. Néhány kóbor kutya orrfintorítva szaglász meg bennünket. Ezek a mi szagunkat tartják undorítónak.
Ilyen risi után vágyódik Haimanti. Az ura okos, tanult ember, nem hisz a hinduizmus csodáiban.Európai iskolába járt, s az európai elemző tudomány részekre bontotta gondolkodását. Minden apró részt alaposan ismer, tudja miként tapadnak össze a részek, de az egészet nem tudja átfogni, nem tudja megérteni. Az ő tudása csak anyag, nem élteti lélek. Ezért nem tud hinni a bölcsekben.Haimanti a risi tanításából akar hitet meríteni, hogy ő lehessen urának ihletője. Heroikus feladat, de szerelmes asszonyhoz méltó.
Büszke voltam rá, hogy beavatott titkába. Hittem őszinte barátságában. Milyen gyakran irigyeltem a vallásos hívő lelkeket Európában, még ha tudtam is, hogy hitük hamis, de éreztem,hogy ők igazi boldogok, akik akkor is látják a napot, ha az égboltot sűrű felhők takarják be; akik az éj sötétjében is bátran mennek előre, s nem riasztja őket kétely és félelem. A tudás mindig fél a kételytől, a hit soha. Ezért erősebb a hit a tudásnál.
Haimanti valóságos ostrom alá fogta dr. Duttot, hogy teljesítse ígéretét, s vigye el a risihez. A doktor végre kötélnek állt, másnapra megbeszéltük a kirándulást. Haimanti boldog. Végre teljesül az álma! Találkozhat egy risivel. Amija ugyan a fejét csóválta a terv hallatára, de amikor én is vállalkoztam rá, hogy velük megyek, ártatlan mulatságnak tartotta az egészet, és beleegyezett a kirándulásba.
A teleptől észak felé villák és pázsitos kertek között mentünk dr. Dutt-tal. Útközben elmagyarázta a bengáli orvos, hogy a kocsiút Lebongba, a lóversenytérre s a katonai gyakorlótérre vezet. Lebongot a bennszülöttek „Alibong”-nak hívják, ami annyit jelent: tartsd nyelvedet a szádban. Intelem azoknak, akik sokat szeretnek beszélni. A nyaralók, akik az úton sétálnak, nem tudnak bhutánul, különben sem tartanák ezt az intelmet magukra kötelezőnek. Hangos a tereferétől az egész telep. Az európaiak között bhutia asszonyok sétálnak, vaskos háziszőttes ruhákba burkolva. Lábszárukat többszörösen rácsavart színes rongyok takarják, olyan vastag lesz tőlük a lábuk, akár a combjuk. Saruikat is rongyokba burkolják. Féltik a friss levegőtől. Arcuk piroslik a rákent disznóvértől. Ezeket még nem érintette a nyugati civilizáció. Azaz mégis! Vastag harisnyát kötögetnek télire, s szájukban cigaretta füstölög. Az út mentén gyerekek üldögélnek. A nagyobbak feszült figyelemmel kutatnak férgek után a kisebbek bozontos, fésületlen hajában. Ez az egyetlen tisztálkodásuk. Hajzatuk valóságos dzsungel, jól elbújhat benne az élősdi. Hogy mi van a ruhájukban, azt ők maguk sem sejtik, talán nem is kíváncsiak rá. És ezek között a piszkos bennszülöttek között a legújabb divatú toalettekben csevegnek, csacsognak és sétálnak az angol dámák.
Haimanti könnyedén lépdelt a kavicsos úton. Lapos sarkú cipőt viselt, ennyi engedményt tett a szigorú hindu viselettel szemben, mezítláb mégsem járhatott, a föld hideg ebben a magasságban.Alig mentünk negyedóra hosszat a Csauraszta-klubtól, elmaradoztak a villák. Sűrű bozót, magas,izmos törzsű deodárok övezték a mellékutat, amelyre tértünk. A szél kellemetlen szagot sodort felénk: bhutia faluhoz közeledtünk. A fák még eltakarták a házakat, de a belőlük kiáradó bűz messze előreküldte az üdvözletét. A faluban a megszokott látvány: piszok, rendetlenség,tetveszkedő gyerekek. Néhány kóbor kutya orrfintorítva szaglász meg bennünket. Ezek a mi szagunkat tartják undorítónak.
A faluból már látszik a buddhista templom, ahol pihenőt akartunk tartani. A templom kapujának szemöldökgerendáját faragott-festett dísz ékesíti. Gyér szakállú láma állt a kapu előtt, kezében szakadatlanul forgott az imakerék. Azt mondják, ez a láma száz esztendőnél öregebb, s hosszú élete alatt több millió imát pergetett már le. De bizonyára egyetlenegyszer sem fürdött. Behívott bennünket a templomba. Félhomályba merülten álltak bent az ijesztő maszkok, s vicsorították ránk a fogaikat. Ezeket húzzák a lámák fejükre, amikor ünnepi táncukat járják. Ilyenkor megfújják a két méter hosszú kürtöket, hogy a rossz szellemeket elrettentsék. A kapu mellett két méter magas imakerék áll, mellette kuporodik egy láma, és állandóan forgatja. Amikor meglátott, felém nyújtotta tenyerét, és a nemzetközi varázsigét mormolta: baksis. Hogy az istenek meg ne rövidüljenek, ezalatt jobb lábával rúgott egyet-egyet az imakeréken. Az minden fordulónál csengetett egyet. A csengővel ellenőrizték az öreg láma éberségét.
Az ijesztő bálványok és maszkok mögött barna vászonba hengerelt könyveket és kéziratokat láttunk. Ezek őrzik a lámák tudományát nemzedékről nemzedékre. Leültünk a maszkok közé, és a láma sós-vajas teával kínált meg. A teát olyan sötétre főzték, hogy valóságos méreg lett volna vaj nélkül. A sónak, az avas vajnak és a mérges teának egymás hatását kellett lerombolni. Alig tudtam meginni. Közben megszólaltatták az üstdobokat, hogy az undor szellemét elriasszák közelünkből.Hát ez bizony alig sikerült. Csak Haimanti szopogatta kéjes élvezettel a teában úszó vajcsomókat, s elragadtatva nézett maga körül. Elragadtatásának jutalmául megmutatták a kolostor ereklyéit: az emberi koponyából készült dobot s az emberi combcsontból faragott kürtöt. E csontok egykori tulajdonosainak lelke meg tud-e nyugodni a Nirvánában, míg a földön fújják és verik őket?
Hál’ istennek csak rövid ideig tartózkodtunk a kolostorban, dr. Dutt unszolt, hogy siessünk, mert még napnyugta előtt szeretne visszatérni. A kolostortól már nem gyalog, hanem hordszéken folytattuk utunkat. Erőteljes nepálok kapták vállukra a „dandyt”, amin a Himalájában nem ficsúrt,hanem széles, póznákon himbálódzó kosarat kell érteni, amelyben kényelmesen elfér akár két ember is. Két nepáli elől, kettő hátul ügető léptekkel viszi terhét. Az európai utast majdnem álomba ringatják a hintaszerű alkotmányban, s félig eszméletlenségig bódítják átható szagukkal. Ez a szag a körülöttünk pompázó erdőben sem enyhült. Szűzi őserdő szegélyezte a lejtős utat. Sál- és fenyőfák váltakoztak szubtropikus óriási rododendron-bokrokkal. Gyönyörű, színes pillangók rajzottak körülöttünk. Az út állandóan lejtett, néha ijesztő meredeken esett alá. Már elhagytuk Badamtamt, a levegő felmelegedett. Párás kigőzölgés terjengett felénk a mély völgyből. A Rangit és Tiszta patakok összefolyása felé vittek bennünket a kulik. Ha az erdőben néha szétnyílt a zöld függöny, a távolt hegyeket láttuk. Hókoronájuk pillanatra frissítő üdvözletet küldött a fülledt, párás dzsungelbe.A bujazöld pázsit mezei virágok szőnyegével tarkítva mosolygott ránk. Bambusztörzsekből és folyondárindákból mesterien font függőhíd tűnt elénk. A három dandy síri csendben himbálódzott a kulik vállán. Bebugyolált lábuk nesztelenül taposta a füvet. Csak szuszogásuk hallatszott, s csak bűzüket éreztük. Elől dr. Dutt ült kosarában, hátravetett felsőtesttel, mint egy keleti kényúr, utána Haimanti guggolt, a harmadik dandyban ültem én. Gyönyörködtem a vad, festői, egzotikus erdőben,de már nagyon szerettem volna a saját lábamra állni. Végre ez a vágyam is teljesült. A hídon túl sűrű berek elé értünk. A kulik gyengéden leeresztették a kosarakat tartó rudakat vállukról,kiszálltunk a hordágyból. A levegő meleg volt. Ahogy néhány lépést tettünk a berek belsejében, s magunk mögött hagytuk a kulikat, éreztük a magány tisztaságát. Csendes vályogviskók szürkélltek ki a sötétzöld lombok közül. Olyanok voltak, mint a szantiniketáni hindu tanárok házai. Talán még azoknál is egyszerűbbek. A berek közepén facsoporttal körülvett füves réten kicsi gyékényen néhány félmeztelen hindu guggolt, s mereven bámult a középen ülő öreg férfira. Mozdulatlanul ültek. Barna testük a zöld réten inkább élettelen szoborcsoporthoz, mint lélegző emberekhez hasonlított. Meditáltak. Dr. Dutt intett, hogy álljunk meg. Lélegzetfojtva néztük a megragadó képet.A középen ülő Mester ihlettel hatotta át tanítványait. Az ihlet tovább terjengett a levegőben, mert rám, hitetlen lélekre is átszállt. Haimanti ragyogott a boldogságtól: végre láthatott egy eleven risit.
Sokáig álltunk, vártunk, amíg a Mester észreveszi jelenlétünket. Befelé néző szemei végre ránk pillantottak. Dr. Dutt tisztelettel közeledett a tanítványok köre felé. A Mester felállt. Fejét szelíden meghajtotta, kezét namaskárra tette össze. Ilyenek lehettek a szentek, ilyeneknek ábrázolta őket a
világ valamennyi művésze. A Mester után a tanítványok is felemelkedtek helyükről, és üdvözöltek bennünket. Testüket sötét, sárgászöld lepel fedte, amit szemérmesen magukra húztak a hölgyek előtt. Kezükben hosszú gallyat tartottak, akárcsak jelképes íjat, védelmül a gonoszság ellen. Dr.Dutt bengálul beszélt a risivel. Az ugyan elhárította magától a risi címet, mert az csak az őseredeti hét bölcset illeti meg, évezredek múltán azonban a nép az igazságkeresőkre is alkalmazza. A tanítványok szemlesütve álltak körülötte. Az indiai nyelv, prófétai hangjaival, csak kimélyítette azt a szent áhítatot, amely ezt a berket betöltötte. A mangófák, a rododendron-bokrok és a hatalmas aloék egészen földön túli hangulatot varázsoltak körénk, ahogy zöld kárpitjukból előtűntek a sovány, varázsló szemű aszkéták. Ezek az emberek csak testileg éltek a földön, inkább fáknak,virágoknak hatottak, mint embereknek, annyira összeforrtak a környezettel; csak mélyen árnyékolt,csillogó szemük tette őket másokká, mint Isten többi teremtményét. Ezek a szemek befelé és a láthatáron túlra néztek. Inkább élő ékszerhez, mint optikai műszerhez vagy emberi szervhez hasonlítottak. Sohasem láttam még ilyen átható és mégis szelíd tekinteteket.
A risi, vagy ahogy tanítványai tisztelettel nevezték, a Guru, a Mester volt az egyetlen, aki szakállt és hosszú hajat viselt. Amikor felénk közeledett, ő is szorosabban húzta magára sötétzöld leplét. Baljában, mint a többiek, hosszú, görbe faágat tartott. Barna arcbőréből sötéten parázslottak szemei. Olyan volt, mint a reneszánsz festők Krisztus-képei: szelíd, jóságos és mégis lenyűgözően hatalmas. Nem, ez az ember nem a mi földünkről való. Itt az őserdőben, ahova a világi élet zaja nem jut el, az örökkévalóságról elmélkedik, s lelke talán már meg is fejtette az örökkévalóság titkát.Szinte megdöbbentett, hogy ez a földöntúli jelenség mégis emberi nyelven szólal meg. Úgy nézett ránk, olyan elfogulatlanul állt meg előttünk, mintha mindennap meglátogatnák fehér bőrű asszonyok, pedig bizonyára mi ketten, Haimanti és én voltunk az egyetlen és első európai nők,akiket valaha látott.
–Namaszté – mondta szelíden –, üdvözöllek, találjatok nyugodalmat szent berkemben.
Haimanti lehajolt a földre, mintha letérdelne, és jobb kezével gyengéden megérintette a risi lábát,majd ujjait homlokához emelte. Mintha a föld porát, amely szentesült a bölcs lábnyomától, akarta volna fejéhez közelíteni. Én namaskárral üdvözöltem. Különös érzés hatott át. Két idegen nő álltunk itt egyedül a Himalája rengetegében, ismeretlen férfiak között, és nem éreztünk félelmet. Inkább azt éreztük, hogyha bárhol üldözne veszély, ide menekülhetnénk. Ahogy a Mester sovány, finom,hosszúkás kezét néztem, valami belső ösztön hajtott, hogy megsimogassam. Vibráló remegés futott át testemen. A szent bűvereje hatott rám. önkéntelenül levettem a fejemről a tropikus sisakot.
A tanítványok gallyakból kis zsámolyt raktak össze, dr. Dutt és én arra ültünk. Haimanti apró gyékényen a földre kuporodott. A risi velünk szemben ereszkedett le lassan, méltóságteljesen a földre. A tanítványok mögötte félkörben helyezkedtek el. Kellemes, kissé éneklő hanglejtéssel angolul kezdett beszélni a Mester. Angol tudása meglepett. Kérdésére dr. Dutt előadta, hogy mi Dardzsilingben töltjük a nyarat, mert nagyon szenvedtünk a bengáli síkság forróságától. Haimanti meg akarja ismerni a hinduizmus lényegét, mert hindu ura van, s hogy én is megértéssel közeledtem az indiai lélek titka felé. A risi jóságosán mosolygott ránk, majd lassan, halk hangon beszélni kezdett:
–Az istenek a hegyeken lakoznak. A világ közepén emelkedik a hatalmas Meru-hegység,körülötte forog a nap, a hold és a csillagok. Tőle délre van a hó birodalma, a mi Himalájánk, az indiai Himaván, Siva feleségének Párvatínak atyja. Réges-régen a Vindhja-hegyek haragra gyulladtak, hogy a nap és a hold nem őket tisztelik meg körforgásukkal, s túl akartak tornyosulni a Himaláján. Az istenek elküldték az egyik risit, az ősz Agasztját délre, hogy nyugtassa meg és fékezze meg az ágaskodó hegyet. Kérte a dagadó bérceket, ormokat, hogy engedjenek utat neki délfelé, hajoljanak le, amíg visszatér. A hegyek engedelmeskedtek, és ő átkelt rajtuk, de sohasem tért vissza. Azóta a Himalája egyedül büszkélkedik fenn az elérhetetlen magasban.
–Eleinte, réges-régen – folytatta csendesen –, a hegyeknek szárnyaik voltak. Ide-oda repültek,ott ereszkedtek le, ahol akartak. De a föld így jobra-balra ingott, nem tudott megnyugodni. Indra isten erre levágta a hegyek szárnyát, megrögzítette a földet. A szárnyakból viharfelhők lettek,melyek mindig vágyódnak vissza a hegyekhez, azért ülnek állandóan a meredek gerinceken.
Az ijesztő bálványok és maszkok mögött barna vászonba hengerelt könyveket és kéziratokat láttunk. Ezek őrzik a lámák tudományát nemzedékről nemzedékre. Leültünk a maszkok közé, és a láma sós-vajas teával kínált meg. A teát olyan sötétre főzték, hogy valóságos méreg lett volna vaj nélkül. A sónak, az avas vajnak és a mérges teának egymás hatását kellett lerombolni. Alig tudtam meginni. Közben megszólaltatták az üstdobokat, hogy az undor szellemét elriasszák közelünkből.Hát ez bizony alig sikerült. Csak Haimanti szopogatta kéjes élvezettel a teában úszó vajcsomókat, s elragadtatva nézett maga körül. Elragadtatásának jutalmául megmutatták a kolostor ereklyéit: az emberi koponyából készült dobot s az emberi combcsontból faragott kürtöt. E csontok egykori tulajdonosainak lelke meg tud-e nyugodni a Nirvánában, míg a földön fújják és verik őket?
Hál’ istennek csak rövid ideig tartózkodtunk a kolostorban, dr. Dutt unszolt, hogy siessünk, mert még napnyugta előtt szeretne visszatérni. A kolostortól már nem gyalog, hanem hordszéken folytattuk utunkat. Erőteljes nepálok kapták vállukra a „dandyt”, amin a Himalájában nem ficsúrt,hanem széles, póznákon himbálódzó kosarat kell érteni, amelyben kényelmesen elfér akár két ember is. Két nepáli elől, kettő hátul ügető léptekkel viszi terhét. Az európai utast majdnem álomba ringatják a hintaszerű alkotmányban, s félig eszméletlenségig bódítják átható szagukkal. Ez a szag a körülöttünk pompázó erdőben sem enyhült. Szűzi őserdő szegélyezte a lejtős utat. Sál- és fenyőfák váltakoztak szubtropikus óriási rododendron-bokrokkal. Gyönyörű, színes pillangók rajzottak körülöttünk. Az út állandóan lejtett, néha ijesztő meredeken esett alá. Már elhagytuk Badamtamt, a levegő felmelegedett. Párás kigőzölgés terjengett felénk a mély völgyből. A Rangit és Tiszta patakok összefolyása felé vittek bennünket a kulik. Ha az erdőben néha szétnyílt a zöld függöny, a távolt hegyeket láttuk. Hókoronájuk pillanatra frissítő üdvözletet küldött a fülledt, párás dzsungelbe.A bujazöld pázsit mezei virágok szőnyegével tarkítva mosolygott ránk. Bambusztörzsekből és folyondárindákból mesterien font függőhíd tűnt elénk. A három dandy síri csendben himbálódzott a kulik vállán. Bebugyolált lábuk nesztelenül taposta a füvet. Csak szuszogásuk hallatszott, s csak bűzüket éreztük. Elől dr. Dutt ült kosarában, hátravetett felsőtesttel, mint egy keleti kényúr, utána Haimanti guggolt, a harmadik dandyban ültem én. Gyönyörködtem a vad, festői, egzotikus erdőben,de már nagyon szerettem volna a saját lábamra állni. Végre ez a vágyam is teljesült. A hídon túl sűrű berek elé értünk. A kulik gyengéden leeresztették a kosarakat tartó rudakat vállukról,kiszálltunk a hordágyból. A levegő meleg volt. Ahogy néhány lépést tettünk a berek belsejében, s magunk mögött hagytuk a kulikat, éreztük a magány tisztaságát. Csendes vályogviskók szürkélltek ki a sötétzöld lombok közül. Olyanok voltak, mint a szantiniketáni hindu tanárok házai. Talán még azoknál is egyszerűbbek. A berek közepén facsoporttal körülvett füves réten kicsi gyékényen néhány félmeztelen hindu guggolt, s mereven bámult a középen ülő öreg férfira. Mozdulatlanul ültek. Barna testük a zöld réten inkább élettelen szoborcsoporthoz, mint lélegző emberekhez hasonlított. Meditáltak. Dr. Dutt intett, hogy álljunk meg. Lélegzetfojtva néztük a megragadó képet.A középen ülő Mester ihlettel hatotta át tanítványait. Az ihlet tovább terjengett a levegőben, mert rám, hitetlen lélekre is átszállt. Haimanti ragyogott a boldogságtól: végre láthatott egy eleven risit.
Sokáig álltunk, vártunk, amíg a Mester észreveszi jelenlétünket. Befelé néző szemei végre ránk pillantottak. Dr. Dutt tisztelettel közeledett a tanítványok köre felé. A Mester felállt. Fejét szelíden meghajtotta, kezét namaskárra tette össze. Ilyenek lehettek a szentek, ilyeneknek ábrázolta őket a
világ valamennyi művésze. A Mester után a tanítványok is felemelkedtek helyükről, és üdvözöltek bennünket. Testüket sötét, sárgászöld lepel fedte, amit szemérmesen magukra húztak a hölgyek előtt. Kezükben hosszú gallyat tartottak, akárcsak jelképes íjat, védelmül a gonoszság ellen. Dr.Dutt bengálul beszélt a risivel. Az ugyan elhárította magától a risi címet, mert az csak az őseredeti hét bölcset illeti meg, évezredek múltán azonban a nép az igazságkeresőkre is alkalmazza. A tanítványok szemlesütve álltak körülötte. Az indiai nyelv, prófétai hangjaival, csak kimélyítette azt a szent áhítatot, amely ezt a berket betöltötte. A mangófák, a rododendron-bokrok és a hatalmas aloék egészen földön túli hangulatot varázsoltak körénk, ahogy zöld kárpitjukból előtűntek a sovány, varázsló szemű aszkéták. Ezek az emberek csak testileg éltek a földön, inkább fáknak,virágoknak hatottak, mint embereknek, annyira összeforrtak a környezettel; csak mélyen árnyékolt,csillogó szemük tette őket másokká, mint Isten többi teremtményét. Ezek a szemek befelé és a láthatáron túlra néztek. Inkább élő ékszerhez, mint optikai műszerhez vagy emberi szervhez hasonlítottak. Sohasem láttam még ilyen átható és mégis szelíd tekinteteket.
A risi, vagy ahogy tanítványai tisztelettel nevezték, a Guru, a Mester volt az egyetlen, aki szakállt és hosszú hajat viselt. Amikor felénk közeledett, ő is szorosabban húzta magára sötétzöld leplét. Baljában, mint a többiek, hosszú, görbe faágat tartott. Barna arcbőréből sötéten parázslottak szemei. Olyan volt, mint a reneszánsz festők Krisztus-képei: szelíd, jóságos és mégis lenyűgözően hatalmas. Nem, ez az ember nem a mi földünkről való. Itt az őserdőben, ahova a világi élet zaja nem jut el, az örökkévalóságról elmélkedik, s lelke talán már meg is fejtette az örökkévalóság titkát.Szinte megdöbbentett, hogy ez a földöntúli jelenség mégis emberi nyelven szólal meg. Úgy nézett ránk, olyan elfogulatlanul állt meg előttünk, mintha mindennap meglátogatnák fehér bőrű asszonyok, pedig bizonyára mi ketten, Haimanti és én voltunk az egyetlen és első európai nők,akiket valaha látott.
–Namaszté – mondta szelíden –, üdvözöllek, találjatok nyugodalmat szent berkemben.
Haimanti lehajolt a földre, mintha letérdelne, és jobb kezével gyengéden megérintette a risi lábát,majd ujjait homlokához emelte. Mintha a föld porát, amely szentesült a bölcs lábnyomától, akarta volna fejéhez közelíteni. Én namaskárral üdvözöltem. Különös érzés hatott át. Két idegen nő álltunk itt egyedül a Himalája rengetegében, ismeretlen férfiak között, és nem éreztünk félelmet. Inkább azt éreztük, hogyha bárhol üldözne veszély, ide menekülhetnénk. Ahogy a Mester sovány, finom,hosszúkás kezét néztem, valami belső ösztön hajtott, hogy megsimogassam. Vibráló remegés futott át testemen. A szent bűvereje hatott rám. önkéntelenül levettem a fejemről a tropikus sisakot.
A tanítványok gallyakból kis zsámolyt raktak össze, dr. Dutt és én arra ültünk. Haimanti apró gyékényen a földre kuporodott. A risi velünk szemben ereszkedett le lassan, méltóságteljesen a földre. A tanítványok mögötte félkörben helyezkedtek el. Kellemes, kissé éneklő hanglejtéssel angolul kezdett beszélni a Mester. Angol tudása meglepett. Kérdésére dr. Dutt előadta, hogy mi Dardzsilingben töltjük a nyarat, mert nagyon szenvedtünk a bengáli síkság forróságától. Haimanti meg akarja ismerni a hinduizmus lényegét, mert hindu ura van, s hogy én is megértéssel közeledtem az indiai lélek titka felé. A risi jóságosán mosolygott ránk, majd lassan, halk hangon beszélni kezdett:
–Az istenek a hegyeken lakoznak. A világ közepén emelkedik a hatalmas Meru-hegység,körülötte forog a nap, a hold és a csillagok. Tőle délre van a hó birodalma, a mi Himalájánk, az indiai Himaván, Siva feleségének Párvatínak atyja. Réges-régen a Vindhja-hegyek haragra gyulladtak, hogy a nap és a hold nem őket tisztelik meg körforgásukkal, s túl akartak tornyosulni a Himaláján. Az istenek elküldték az egyik risit, az ősz Agasztját délre, hogy nyugtassa meg és fékezze meg az ágaskodó hegyet. Kérte a dagadó bérceket, ormokat, hogy engedjenek utat neki délfelé, hajoljanak le, amíg visszatér. A hegyek engedelmeskedtek, és ő átkelt rajtuk, de sohasem tért vissza. Azóta a Himalája egyedül büszkélkedik fenn az elérhetetlen magasban.
–Eleinte, réges-régen – folytatta csendesen –, a hegyeknek szárnyaik voltak. Ide-oda repültek,ott ereszkedtek le, ahol akartak. De a föld így jobra-balra ingott, nem tudott megnyugodni. Indra isten erre levágta a hegyek szárnyát, megrögzítette a földet. A szárnyakból viharfelhők lettek,melyek mindig vágyódnak vissza a hegyekhez, azért ülnek állandóan a meredek gerinceken.
Dr. Dutt felénk fordult, és magyarázgatva mondta, hogy India földje tele van ilyen szépmesékkel. A természet törvényeit mesékkel tarkítják. A mese a szimbólum, amely mögött az igazság rejtőzik.
Most Haimanti szólalt meg halkan:
–Bölcs risi, én új világba vágyom, ahol boldogan élhetnék.
A risi szelíden nézett rá:
–Az élnivágyás, a boldogság keresése hiú ábránd. Az „én” nem állandó. Azt hisszük, hogy vagyunk, hogy bensőnk sohasem változik, pedig nézzük csak külső testünk örök mozgását. Apró gyermekből felnőtt emberekké válunk, megöregszünk, elhagyjuk földi porhüvelyünket. Amit saját magunknak hiszünk, ami legsajátosabb énünk, szintén változik. Olyan a mi énünk, mint a gyertyaláng, amely egyformának látszik, s mégis minden pillanatban más. A szomjúság az élet iránt, az érzéki dolgokhoz való ragaszkodás ennek a lángnak mindig újabb táperőt ad. Ha egy földi test elvégezte pályafutását, új alakba száll, amelynek formáját, sajátságát a tettek és azok eredménye jutalmazza meg. A forma mindig más, s hosszú láncolat fűzi össze új és új megjelenésével. Semmi sincs, ami előzmény nélkül volna, és semmi sincs, aminek ne volna hatása, következménye, így változik az anyag véges-végtelenül az okság törvényén át. Ha az ember ezt a törvényt felismerte, s nem ragaszkodik többé a külső, látható formához, szenvedésteli vándorlása véget ér. Az „én” akkor szabadul fel a változás béklyójából, és eléri a boldogságot. Minden, vágy új vágyat szül, s új változást idéz elő. A boldogság a földi vágyaknak, a boldogság utáni vágynak a leküzdésével érhető csak el.
–Ilyen tökéletes csak maga Isten lehet – sóhajtotta Haimanti. – Van-e halandó ember számára is megváltás a félelem, a kételkedés, a szenvedés elől?
A risi percekig maga elé nézett, aztán lehunyta sötét szemét, s halkan, mintha nem is hozzánk,hanem magához beszélne, folytatta:
–Az istenekről azt hiszik, hogy halhatatlanok, azaz nem végzik be életüket természetes vagy erőszakos halállal. De ők sem örökkévalók, mert a világ kezdete után keletkeztek, s a világ pusztulásával eltűnnek. Ők is alá vannak vetve az okság törvényeinek. A népies hit szerint az istenek nem öregednek. Mindig huszonöt évesek maradnak, szépek és sokszínűek, némelyik aranyos, kék, fekete, zöld, vörös. Végtagjuk van, mint az embereknek, négy-tízkarúak, öt vagy ezer fejük is van, alakjukat tetszés szerint változtathatják. Leszállhatnak a földre a halandó emberek közé, a hőség nem bántja őket, nem izzadnak, testük, ruhájuk sohasem lesz poros, árnyékot nem vetnek, s a virágok a hajukban sosem hervadnak el.
–Olyannak képzelik el őket – szólt közbe dr. Dutt –, mint a gyermekek a felnőtteket.
A risi bólintott fejével:
–Az ember csak a saját szemével lát, a saját eszével gondolkodik. Ami kívül esik érzékeinek világán, azt saját formájára alakítja át, és feldíszíti képzeletének színeivel. Minden ember a maga képmására teremti istenét.
Haimanti feszült figyelemmel hallgatta a risi szavait. Ha valamit első pillanatra nem értett meg,előrehajolt, összeráncolta homlokát, szemével szinte könyörgött a risinek, hogy jobban magyarázza meg, amit mondott. A risi figyelmét nem kerülte el semmi, ami hallgatósága lelkében végbement.Mintha szavai láthatatlan húrokon vibráltak volna át hallgatói és tanítványai agyába, ott vagy gyökeret vertek, és tovább bimbóztak, vagy elsuhantak, mint sivatag fölött a széltől kergetett felhő.Ha szükségét látta, újabb hasonlatokkal támasztotta alá érveit.
–Az isteneknek – kezdett újra beszélni – tökéletesebbeknek kell lenniük az embereknél, de nem mentesek teljesen az emberi gyarlóságtól. Az emberi képzelet nem teljesen szabad, hanem a tapasztalatok valóságához tapad. Az istenekről is azt hiszik, hogy hazudnak, gyilkolnak,szerelmesek és hűtlenek. Bűntudatuk is van, és sanyargatják a testüket. Félnek a démonoktól és a varázsló jógiktól. Ilyen az ember képzelete, amely ilyen emberi istenekkel népesítette be a világot.Az ember atyja a gyermek, abból nő fel férfivá, és mindvégig magában hordja serdületlenségének képeit, terheit, béklyóit. Nagyon nehéz az embernek elszakadni előéletétől, a férfinak gyermeki énjétől, nagyon lassan érik a virág illatából a duzzadó gyümölcs. A virág is, a gyümölcs is a
gondozó kertész kezét keresi, fél leszakadni az ágról. Az ember is kapaszkodik elődei hiedelméhez,tanításához, s fél a világosságtól, mely kápráztatja a szemét.
A költői hasonlatok megragadtak. Még a szkeptikus dr. Dutt is megértéssel fogadta a risi magyarázatát. Mint orvos, helyeslőleg bólintott, amikor a hindu bölcs az okság viszonyáról beszélt,s az egész világegyetem uralkodó törvényének nyilvánította azt. Megelégedéssel pillantott rám,mintha az európai ateizmust látta volna igazolva a risi fejtegetésében. Szóvá is tette a keresztény istenhitet, és azt kérdezte a Mestertől, hogyan vélekedik felőle, bizonyára magasabbra tartja a hindu filozófiát az egy Isten imádatánál.
–A bölcsek több rendszerben gondolkoznak – válaszolta a kérdésre –, a folyók is több irányban szaladnak a tenger felé. Útjuk nem egyenes, sok akadályon vergődtek át. Útközben rengeteg vízmennyiséget vesztenek, felszívja a talaj, elpárologtatja a nap heve. Ami víz eléri a tengert, már nem folyó többé, hanem vízcseppek milliói, amelyek keserű sóssá válnak, ahogyan elvegyülnek a sötétkék tengerben. Egyes filozófusok, akik rendszert alkottak, nem hisznek világot kormányzó istenben. Isten nem teremthette a világot érdekből, s nem teremthette jóságból. Istenről nem tételezhető fel érdek, hiszen minden vágya természetszerűleg kielégül. A jóság indoka is elesik,mert a teremtés előtt a lelkek nem szenvedhettek fájdalmat, nem voltak érzékek és testek. Mitől kívánta tehát Isten jósága megszabadítani a lelkeket? Ha azt tételezzük fel, hogy Isten a teremtés után látta teremtményeinek szenvedéseit, akkor hogyan magyarázzuk a jóságot, hiszen Isten jósággal csak örömteljes teremtményeket alkothatott volna, így nem marad más hátra, mint a„karmá”-ból magyarázni az örömet és fájdalmat, az egyes ember tetteinek következményeiből,amelyek kérlelhetetlenül osztogatnak igazságot. Ebben az igazságosztásban nem lehet szerepe részrehajló, jóságos vagy büntető istennek.
Dr. Dutt ismét rám nézett nagyon elégedetten. Tekintetében valami diadalérzés csillogott.Szótlanul ültem helyemen. Járatlan vagyok a teológiában és a filozófiában. Éreztem, hogy gyermekkorom a szülőatyja szellemi énemnek, amikor istenhitre tanítottak, később pedig szívemmel hittem Istenben. Most is ehhez az Istenhez menekültem a logika kérlelhetetlen következtetései elől. A risi olyan szelíden nézett rám és az ujjongó szemű indus orvosra, hogy bíztam benne, Isten nem fog cserbenhagyni abban, amit megdönthetetlen igazságnak tudtam. A risi lelki szemeivel látta, hogy dr. Dutt természettudománya perbe szállt az én keresztény hitemmel. Ő orvosi tudással volt vértezve, én védtelenül álltam vele szemben.
Megingathatatlan nyugalommal folytatta a risi:
–Elképzelhetetlen, hogy ok nélkül okozat jöhessen létre. Az anyag különböző formát vesz fel,ahogyan a fazekas korongját forgatja. A világ oly tökéletes és bonyolult, hogy a legélesebb eszű tudós sem tudja felfogni. Ennek a hatalmas műnek okvetlenül kell, hogy szellemi alkotója legyen.Ez a szellemi alkotó az erkölcsi törvény őre, aki a jót jutalmazza, a rosszat bünteti. Ő állapította meg, hogy mi a jó és mi a rossz, és ez az erkölcsi törvény nem a tapasztalat eredménye, hiszen ez ellentmondó lehetne, hanem ősidőktől ősidőkig létező isteni rendelkezés. Ezt a rendelkezést a hinduk nagy része a Védák földöntúli ihletében találja meg. Azt tanítják, hogy az öröklétű Védák Isten lénye maga: nem teremtett, hanem múlhatatlan, önmagában létező végtelen, mindent tudó,mindenható tökéletesség. Ezt tanítja és vallja a hinduk nagy része, de nem valamennyi. Isten egy és oszthatatlan, de a felekezetek ezt az egy Istent külön-külön a magukénak vallják. A sivaiták Sivát, a visnuiták Visnut tartják ennek az egyetlen Istennek. Hitük őszinte, s ezért számukra igaz, mint a gyermek hite, aki saját szüleit tartja a legjobb embereknek, s a legigazibb, legegyetlenebb szülőknek. De minden gyermeknek vannak szülei, s ők mind a legjobbak, s mind az egyetlen szülők. Ha Istent némely filozófiai rendszer az anyagtól és a lelkektől teljesen különbözőnek tartja is, mégsem trónol fölöttük elszigetelten a magasban, hanem velük állandóan, szétbonthatatlanul egybe van kapcsolva. Mint mindenben jelenlevő benső irányító erő, áthat minden lényt, s nélküle egy fűszál sem remeghet. Az egyéni lelkek és az anyag Isten függvénye.
Dr. Dutt felhúzta sötét szemöldökét, Haimanti még erősebben előrehajolt, úgy szívta magába a szelíd bölcs szavait. A súlyos érvek és a bonyolult okfejtés kristálytisztán csillogtak mindhármunk
előtt. Még sohasem hallottam, hogy valaki a végső dolgokról ilyen könnyen, érthetően tudjon beszélni.
A risi rövid szünet után folytatta:
–A világ semmi esetre sem Isten által teremtett gépezet, amelyet egyszer mozgásba hozott, s azután magára hagyta, hogy tehetetlenül dolgozzék tovább. Isten és a világ szorosan egybeforrott. A világ nem mechanika, bár a mechanika törvényeit belőle ismertük meg. Isten szelleme honol minden atomban, ő az élet a csírában, az erő a mozgásban, az illat a virágban, a ragyogás a fényben,az igazság a törvényben.
Haimanti elhaló hangon, félénken megszólalt:
–Hogyan juthatok közelebb az igazsághoz, hogyan láthatom meg az igazi utat, amely a sok elágazásban kivezet a tévedések rengetegéből? Ó, bölcs risi, van-e mód arra, hogy gyenge asszony réveteg szeme látóvá váljék, hogy vakságában ne kövessen el olyant, ami szerencsétlenséget hoz urára, családjára, önmagára?
A risi szeretettel nézett rá:
–A mi érzékeink csak egy falig hatolnak. Csak színfalat látunk, nem tudjuk, mi van mögötte. A fülünk is csak bizonyos távolságig hall, de a hang betölti az egész űrt. Az ujjunk csak azt tapinthatja, amihez hozzáér, de mindezeken a tárgyakon kívül egy egész világ van, amiről nincs tudomásunk. Az idegen nyelvnek csak szavait halljuk, de értelmét nem ismerjük. S mégsem tagadhatjuk, hogy van értelmük.
Dr. Dutt helyeslőleg bólintott. Elgondolkodott. Talán skótországi diákévei jutottak most eszébe,amikor orvosi tankönyvek fölé hajolva emlékezetébe véste a sejtek rendszerét, az emberi test anatómiáját, amikor hullát boncolt, hogy megtanulja, hogyan kell az élő ember betegségét gyógyítani. A hulla engedelmesen feküdt a műtőasztalon, tökéletes ember volt, csak maga az ember, az élet hiányzott belőle. Vajon tagadhatta-e ott a hulla előtt, hogy van élete az embernek?
A risi újra Haimanti felé fordult:
–Sankarácsárja, a nagy mester fogta kezemet – mondta kegyelettel –, ő irányította bukdácsoló lépteimet. A mi világunk, amit mi látunk, hallunk, érzünk, nem azonos a Világgal. Minket az idő és a tér korlátokba zár, azokon túl nem láthatunk. Pedig az igazi, létező Világ ott túl van. A mi kis világunk látszat, csalóka lidércfény. Az igazi valóság megismerhetetlen, mint ahogy a vak nem láthatja a színeket, de színek mégis vannak. A vaknak egyetlen vágya, hogy színeket lásson, az ember egyetlen vágya, hogy megismerje Istent, mert ő az egyetlen létező valóság. Érzékeink illúzióia Májában vergődnek. Istent, a felfoghatatlan valóságot kell keresnünk mindenütt és mindenben. Ne bátortalanítson el a tévedés, ne állítson meg a kudarc, ne tegyen elbizakodottá a látszólagos siker.Mert minden siker csak látszólagos és a keresés az örök Valóság után örök. Mostani életünk előtt más formában kerestük, jövendő életünkben tovább fogjuk keresni. Lábunkat felsebzi a göröngy,szemünket eltompítja a fény, testünket elsorvasztja a fáradtság, de minden szenvedés és öröm csak múló pillanat, tovább kell keresnünk. Utunkban sok-sok csillogó követ fogunk találni, boldogan szedjük fel, azt hisszük, drágakő. Nemsokára érdes kavicsnak fogjuk látni, melyen megtörik a napsugara. Ne vessük meg miatta, kutassunk tovább. A sok-sok hamis kő mind gazdagítja értelmünket,élesíti szemünket, hogy e látszat életben megkülönböztessük a dolgokat. Rengeteg tudás anyagot gyűjtünk. Érzékeink a megfigyelés által mind több és több tévedést küszöbölnek ki, látókörünk a végtelenségig tágul, mert az illúzió, a Mája határai végtelenek. De ebben az illuzórikus látszatvilágban elménk mégis tökéletes rendet tud teremteni. Csak azt fogadja el, amit ebbe az értelmi rendbe bele tud illeszteni. Ami ezen a látszatéleten túl van, az idegen és ismeretlen számára.Hinnünk kell, hogy ez a mi értelmi rendszerbe foglalt látszatvilágunk az igazi Valóság árnyképe,vetülete. Ha a látszatvilág béklyóiba kötött érzékeinket kikapcsolhatjuk, ha megakaszthatjuk azoknak a földi rendbe illesztett működését, akkor felszabadulhatunk az anyagból és felröppenünk a valóság fényébe. Akkor végre lehull előttünk az a lepel, amely a látás, a hallás, a tapintás és a gondolkodás által keletkezett világot festi elénk s belemerülünk a Végtelenbe, az Örökbe, a Valóságba. Lehullnak a bilincsek, amelyeket természeti törvényeknek kellett elismerni, nem maradunk az érzékeink és tapasztalataink rabjai, hanem szabadon uralkodunk a látszat-én, a látszat-környezet és a látszat-világ fölött.
Feszült figyelemmel igyekeztem szavait megérteni. Haimantira néztem. Ő sápadt arccal,mozdulatlanul ült. Dr. Dutt kételkedőén rázta a fejét. Hindu volt, az ő szelleme még európai orvosi képesítése ellenére is sokkal közelebb állt az indiai metafizikához, mint mi, a tér és idő korlátozóvilágában nevelkedett európaiak. Félve szólaltam meg, és tisztelettel kérdeztem a risit:
–Mi, akik nem tudjuk követni azt a magas szárnyalást, akik úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk levetni magunkról az érzékeink által parancsolt és eszünkkel rendszerbe szedett világképet, mit higgyünk, mi legyen a vezetőnk?
A risi arca felderült. Az imént még félig lehunyt, homályos, befelé tekintő szeme a szeretet fényében gyulladt ki. Mikor ajka szólásra nyílt, szinte rímes ütemben hangzottak szavai:
–Isten, Brahma, Isvara, Krisna, Siva, Allah, Jézus, a magasztos, a mindenható, feléje fordul a mindenség arca, érte dobog az élők szíve, ő az a fény, amely az embernek a felismerhetetlenség ködén át ragyog. Öt kell imádni, abban a formában, amelyben nekünk, gyarló embereknek feltűnik.Ó, te Valóság, a gyenge szemnek láthatatlan sugaradat leküldted hozzánk! Sok alakban tűnsz fel nekünk, sok névvel illetünk téged. Birmában Phara-nak hívnak ugyan, nyugaton Isten a neved.Fiadat, Krisztust megváltónak küldted. Allah vagy a muszlimoknak, a hinduk Sakti-erőt látnak benned. Soknak a nap a te képed. A tanult szellemek kincseidet látják, a művészek leheletedet szívják magukba. Mindegy, hogy mi a neved, te vagy az egyetlen Valóság, érzünk csupán, de gyarló értelmünk nem fog fel.
Dr. Dutt tekintetében most gúnyos kétely látszott. Mintha azt akarta volna mondani, hogy a risi sem tud túljutni azon a ködfátyolon, amit az emberi érzékek vontak a világ és a valóság közé. A risis csak vergődik a gondolat hínárjában és a vallások tanításába kell fogódznia, hogy el ne merüljön.
A risi is észrevette ezt a kételyt, látta az orvos gúnyos tekintetét. De ez nem hozta ki nyugalmából.
–Aki érzékeit eltompítja, kikapcsolja, az kiemelkedik ebből a látszat életből. Számára az élet és halál csupán akaratának a játéka. Megállítja a szívét, felfüggeszti lélegzetét. Ezer évvel ezelőtt élt és ezer évre előredobja a létét. Teste eltűnik, összezsugorodik, vagy óriásivá nő. Minden létezés urává lesz, hasonló az istenekhez.
Dr. Dutt felpattant a rőzsezsámolyról.
–Bölcs risi, nagy a te tudásod – mondta erélyes hangon –, de én orvos vagyok, aki már száz és száz halált láttam. Boncoltam és életet mentettem meg. Ismerem a természet határát. Tisztelettel hajlok meg nagy tudásod előtt, hódolok szentségednek, de azt, amit most mondtál, nem hiszem.
A risi ránk nézett, mintha állításának néma tanújául szólított volna fel bennünket. A tanítványok a Mester felé fordultak. Ülő helyzetükben lábukat magasra felhúzták hasuk alá, befelé csavarták,mintha gumiból lenne, s mélyen meggörnyedtek. Csontjaik nem ropogtak. Testük nesztelenül engedelmeskedett akaratuknak. Ahogy fejük mind mélyebbre csuklott lefelé ölükben, gerincük szűk ívben görbült meg, s minden csigolyájuk élesen kirajzolódott megfeszült leplükön. Síri csend állt be. Visszafojtott lélegzettel néztük, hogyan lesz úrrá az akarat a test, az anyag felett. Mintha a fák, a lombok is az élettelenségbe bámultak volna, olyan nyugalom fogta el a berket. A nagy csendben szívem dobogását hallottam. Ijedten néztem Haimantira. Az ő szíve is hangosan verhetett.
A risi mozdulatlanul ült helyén. Szemét lehunyta, keze hanyagul az ölében hevert. Arca elvesztette barnás színét, egészen sápadtnak látszott. Feje lassan ereszkedett a mellére. Talán elaludt vagy elalélt. A tanítványokra néztem. Azok meg sem moccantak. A risi háta meggörnyedt, feje egészen az ölébe hanyatlott. Gombolyaggá csukódott össze a teste. Egy pillanatig még láttam, aztán élettelenül terült el a földön. Haimanti és én felsikoltottunk. A risi meghalt! Remegtem egész testemben, homlokomon gyöngyözött a veríték. Dr. Dutt is megrémült, de ő orvos volt, a risihez sietett. Megfogta csuklóját, ütőerét tapogatta. Hang nem jött ki torkomon, csak a szememmel kérdeztem az orvost: mi történt?
Dr. Dutt térdelt a földön, aggodalmasan szorította a risi csuklóját, majd fülét a szíve tájékára fektette. Percek múlhattak el ebben az izgalmas, megrendítő csendben. A tanítványok mozdulatlanul, kővé meredve guggoltak a földön. Végre megszólalt az orvos. Tompa, színtelen volt a hangja, mégis döbbenetes erővel hatott:
Meghalt… A lélegzete elállt… szíve nem ver…
Elhallgatott. Végtelenségnek látszó szünet után az ijedtségtől rekedt hangon újból megszólalt:
–Már percek óta halott… Ha egy koffein-injekciót adhatnék… vagy mesterséges légzést alkalmazhatnék… Megpróbálom!
A risi válla felé nyúlt. Az egyik tanítvány kiegyenesedett, szinte felháborítóan nyugodt,közönyös hangon rászólt dr. Duttra, hogy hagyja békén pihenni a Mestert. Dr. Dutt visszahúzta kezét, gépiesen engedelmeskedett a parancsnak. Tétován nézett maga körül. Mint orvos befejezte feladatát. Nem tehet semmit. A holttest nem az övé, azt a tanítványoknak kell gondjukba venni, és szertartásuk szerint átadni az enyészetnek vagy az öröklétnek. Az orvos lassú léptekkel hozzánk jött:
–Távozzunk – súgta.
Mentegetőzött, nem láthatta előre, hogy látogatásunk ilyen tragikus fordulattal fog végződni.Halálsápadtak voltunk. Alig tudtam feltápászkodni. Az orvos segített fel. Szomorúan vetettem egy pillantást a halott risire.
Most a tanítványok, mintha hirtelen magukhoz tértek volna kábulatukból. kiegyenesedtek, már megszokott ülésükben néztek maguk elé. Megrendítő, hogy a Mester halálát milyen egykedvűen fogadták. A halál csak egy állomás az örök vándorlásban, röpke pillanat az idő végtelenségében.
Nem tudtuk, hogyan búcsúzzunk el tőlük. Míg tétovázva egymásra bámultunk, a tanítványok halkan varázsigéket kezdtek dúdolni. Olyan volt ez, mint valami csendes halotti ének. A nap már lefelé fordította korongját az égbolton, késő délutánra járt az idő. Mennünk kell. A tanítványok éneke egyhangú dúdolásba merült, vontatott, panaszos dalban keringett és úszott a levegőben. Néha emelkedett, néha gyorsabb ütembe lendült, aztán megint elhalkult. Közben tekintetüket mereven ölükbe szegezték. Dr. Dutt hirtelen megállt. Figyelni kezdett. Hol a mozdulatlanul guggoló tanítványokat, hol az élettelen risit nézte. Megragadta karomat. Lábunk gyökeret vert az ijedtségtől.A holttest mintha megmozdult volna!… Az orvos odaszaladt a halott risihez, gyorsan letérdelt melléje, fülét a mellére tapasztotta. Csak néhány másodpercig tartott a kínos szünet, Dr. Dutt felkiáltott:
–Él! Lélegzik! Újra él!
Megragadta a risi csuklóját, és a csodálat hangján szinte ordított:
–Él! A szíve lassan, egyenletesen verni kezd! Visszatért az elmúlásból! Csoda történt!
A tanítványok tovább dúdolták egyhangú éneküket. Ők nem láttak csodát a risi feltámadásában.De mi csodát láttunk. Ahogy az orvos mind izgatottabban szorította csuklóját, a risi szíve mind egyenletesebben vert, vére megkezdte csendes futását az ereken át. A megmerevedett testbe visszaköltözött az élet.
Haimanti sírva fakadt. Engem is fojtogatott a zokogás. A halottaiból feltámadt risi pedig ügyet sem vetett arra, ami körülötte lejátszódott. Lassan feltápászkodott, lábaira ült, végigsimította sápadt arcát, amibe láthatólag visszatért vékony bőre alá a vér. Szeme lassan visszanyerte csillogását, ismét sötéten parázslott. Nyugodtan körüljártatta tekintetét a tanítványain, aztán megfogta a görbe faágat,lassan felemelkedett, néhány lépést közeledett felénk, megállt előttünk, és szelíd fejbiccentéssel namaskárra tapasztotta össze kezeit.
A tanítványok követték példáját.Kábultan hagytuk el a berket. A dandy-kulik, akik a berken túl vártak ránk, hangosan rázták a kockát a rézpohárban, teljesen elmerültek a játékban. Civakodtak, s mint rendesen, hajba kaptak. A csúnya, hétköznapi zaj visszazökkentett bennünket a földi életbe. Mintha a fellegekből zuhantunk volna alá.
Haimanti kipirult arccal szállt be a hordágyba. Én még akkor is remegtem, amikor a rossz szagú kulik már messze vittek a titokzatos berektől. Az út emelkedett, a levegő a lebukó nap késői sugaraiban megritkulva, hűvösen simogatta felhevült arcunkat. Ha nem láttam volna dr. Dutt komor ábrázatát, álomnak tartottam volna mindazt, ami délután történt.
A Mount Everest-ben már türelmetlenül vártak bennünket. Amija szeretettel emelte ki feleségét a dandyből. Mosolyogva kérdezte:
–Nos? Hogyan tetszett a bűvészmutatvány?
Dr. Dutt válaszolt neki:
–Kedves barátom, tudja, én nem vagyok babonás, de amit délután láttam, az meghaladja értelmemet. Túlhaladja a tudomány határait. Szkeptikus ember vagyok, az orvos természetszerűleg az minden csodával szemben, de ami ma történt velem, az csoda, amit magyarázni lehetetlen. Ha meg tudnám magyarázni, már nem volna csoda. Egy felsőbbrangú ember bűvkörébe kerültünk, aki közeljárt az örökléthez.
Amija értelmetlenül nézett barátjára:
–Doktor, miket beszél össze?
Az orvos szinte kiabálva folytatta:
–Meghalt és feltámadott!
Aztán megcsuklott a hangja, már csendesebben folytatta:
–Nekünk, bukdácsoló embereknek a földi tudáson túl kell vigaszt találni és imádni a valóság földi megtestesülését. Mindenki a maga képességei szerint: Sivát, Visnut, Krisztust vagy Mohamedet, valakit imádni kell.
Két öklét a mellére szorította, és szinte átszellemülve jelentette ki:
–Én ismét hivő lettem!
Így, két öklével a mellén, elfordult tőlünk, nem is köszönt, elrohant a hotel elől, szinte boldogan és ujjongva, hogy újra megtalálta Istent.
Amija Haimantihoz fordult:
–Mi történt veletek?
Haimanti nem válaszolt. Megfogta férje kezét és csaknem erőszakkal húzta be a kapun. Én is befordultam a szobámba. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Nem vacsoráztam, mégsem éreztem éhséget. És nem éreztem fáradtságot, pedig nagyon ki lehettem merülve. A hotel táncterméből a nyitott ablakon át beszűrődött a muzsika, a táncolok, a mulatozás zaja. Milyen léhának, oktalannak,üresnek tűnt fel most ez az élet, amely a pillanatnyi örömök után fut, s nem veszi észre a nagy,fenséges örömet, a lélek felszabadulását a földi vágyak alól. Most igazat adtam Haimantinak,amikor India bölcsességében, hitében keres menedéket. Ridegnek, száraznak, egyoldalúnak találtam az európai tudományt, amely tehetetlenül áll szemben az örök titokkal. Sarkigazságait éppen olyan kevéssé lehet bizonyítani, mint a vallás dogmáit. Hinni kell! Mindegy, hogy miben, hiszen gyarló emberek vagyunk, az igazságot úgysem látjuk. Higgyünk a jóban, a szépségben, s talán minden jóvá és széppé válik, ha őszinte szívvel hiszünk benne.
Hajnal felé nyugodt, mély álomba merültem.
Másnap és a következő napokon mintha szebben sütött volna felettem a nap. Haimanti sugárzott a boldogságtól. Lelkesen magyarázta, hogy úgy érzi, megtalálta teljes egészében az élet értelmét.Hittel áthatott, bensőséges életet fog élni. Ez lesz az az erő, amely elzárja a csábítást és Amija szerelmét megőrzi neki időtlen időkig.
Haimanti megnyugodott.
Most Haimanti szólalt meg halkan:
–Bölcs risi, én új világba vágyom, ahol boldogan élhetnék.
A risi szelíden nézett rá:
–Az élnivágyás, a boldogság keresése hiú ábránd. Az „én” nem állandó. Azt hisszük, hogy vagyunk, hogy bensőnk sohasem változik, pedig nézzük csak külső testünk örök mozgását. Apró gyermekből felnőtt emberekké válunk, megöregszünk, elhagyjuk földi porhüvelyünket. Amit saját magunknak hiszünk, ami legsajátosabb énünk, szintén változik. Olyan a mi énünk, mint a gyertyaláng, amely egyformának látszik, s mégis minden pillanatban más. A szomjúság az élet iránt, az érzéki dolgokhoz való ragaszkodás ennek a lángnak mindig újabb táperőt ad. Ha egy földi test elvégezte pályafutását, új alakba száll, amelynek formáját, sajátságát a tettek és azok eredménye jutalmazza meg. A forma mindig más, s hosszú láncolat fűzi össze új és új megjelenésével. Semmi sincs, ami előzmény nélkül volna, és semmi sincs, aminek ne volna hatása, következménye, így változik az anyag véges-végtelenül az okság törvényén át. Ha az ember ezt a törvényt felismerte, s nem ragaszkodik többé a külső, látható formához, szenvedésteli vándorlása véget ér. Az „én” akkor szabadul fel a változás béklyójából, és eléri a boldogságot. Minden, vágy új vágyat szül, s új változást idéz elő. A boldogság a földi vágyaknak, a boldogság utáni vágynak a leküzdésével érhető csak el.
–Ilyen tökéletes csak maga Isten lehet – sóhajtotta Haimanti. – Van-e halandó ember számára is megváltás a félelem, a kételkedés, a szenvedés elől?
A risi percekig maga elé nézett, aztán lehunyta sötét szemét, s halkan, mintha nem is hozzánk,hanem magához beszélne, folytatta:
–Az istenekről azt hiszik, hogy halhatatlanok, azaz nem végzik be életüket természetes vagy erőszakos halállal. De ők sem örökkévalók, mert a világ kezdete után keletkeztek, s a világ pusztulásával eltűnnek. Ők is alá vannak vetve az okság törvényeinek. A népies hit szerint az istenek nem öregednek. Mindig huszonöt évesek maradnak, szépek és sokszínűek, némelyik aranyos, kék, fekete, zöld, vörös. Végtagjuk van, mint az embereknek, négy-tízkarúak, öt vagy ezer fejük is van, alakjukat tetszés szerint változtathatják. Leszállhatnak a földre a halandó emberek közé, a hőség nem bántja őket, nem izzadnak, testük, ruhájuk sohasem lesz poros, árnyékot nem vetnek, s a virágok a hajukban sosem hervadnak el.
–Olyannak képzelik el őket – szólt közbe dr. Dutt –, mint a gyermekek a felnőtteket.
A risi bólintott fejével:
–Az ember csak a saját szemével lát, a saját eszével gondolkodik. Ami kívül esik érzékeinek világán, azt saját formájára alakítja át, és feldíszíti képzeletének színeivel. Minden ember a maga képmására teremti istenét.
Haimanti feszült figyelemmel hallgatta a risi szavait. Ha valamit első pillanatra nem értett meg,előrehajolt, összeráncolta homlokát, szemével szinte könyörgött a risinek, hogy jobban magyarázza meg, amit mondott. A risi figyelmét nem kerülte el semmi, ami hallgatósága lelkében végbement.Mintha szavai láthatatlan húrokon vibráltak volna át hallgatói és tanítványai agyába, ott vagy gyökeret vertek, és tovább bimbóztak, vagy elsuhantak, mint sivatag fölött a széltől kergetett felhő.Ha szükségét látta, újabb hasonlatokkal támasztotta alá érveit.
–Az isteneknek – kezdett újra beszélni – tökéletesebbeknek kell lenniük az embereknél, de nem mentesek teljesen az emberi gyarlóságtól. Az emberi képzelet nem teljesen szabad, hanem a tapasztalatok valóságához tapad. Az istenekről is azt hiszik, hogy hazudnak, gyilkolnak,szerelmesek és hűtlenek. Bűntudatuk is van, és sanyargatják a testüket. Félnek a démonoktól és a varázsló jógiktól. Ilyen az ember képzelete, amely ilyen emberi istenekkel népesítette be a világot.Az ember atyja a gyermek, abból nő fel férfivá, és mindvégig magában hordja serdületlenségének képeit, terheit, béklyóit. Nagyon nehéz az embernek elszakadni előéletétől, a férfinak gyermeki énjétől, nagyon lassan érik a virág illatából a duzzadó gyümölcs. A virág is, a gyümölcs is a
gondozó kertész kezét keresi, fél leszakadni az ágról. Az ember is kapaszkodik elődei hiedelméhez,tanításához, s fél a világosságtól, mely kápráztatja a szemét.
A költői hasonlatok megragadtak. Még a szkeptikus dr. Dutt is megértéssel fogadta a risi magyarázatát. Mint orvos, helyeslőleg bólintott, amikor a hindu bölcs az okság viszonyáról beszélt,s az egész világegyetem uralkodó törvényének nyilvánította azt. Megelégedéssel pillantott rám,mintha az európai ateizmust látta volna igazolva a risi fejtegetésében. Szóvá is tette a keresztény istenhitet, és azt kérdezte a Mestertől, hogyan vélekedik felőle, bizonyára magasabbra tartja a hindu filozófiát az egy Isten imádatánál.
–A bölcsek több rendszerben gondolkoznak – válaszolta a kérdésre –, a folyók is több irányban szaladnak a tenger felé. Útjuk nem egyenes, sok akadályon vergődtek át. Útközben rengeteg vízmennyiséget vesztenek, felszívja a talaj, elpárologtatja a nap heve. Ami víz eléri a tengert, már nem folyó többé, hanem vízcseppek milliói, amelyek keserű sóssá válnak, ahogyan elvegyülnek a sötétkék tengerben. Egyes filozófusok, akik rendszert alkottak, nem hisznek világot kormányzó istenben. Isten nem teremthette a világot érdekből, s nem teremthette jóságból. Istenről nem tételezhető fel érdek, hiszen minden vágya természetszerűleg kielégül. A jóság indoka is elesik,mert a teremtés előtt a lelkek nem szenvedhettek fájdalmat, nem voltak érzékek és testek. Mitől kívánta tehát Isten jósága megszabadítani a lelkeket? Ha azt tételezzük fel, hogy Isten a teremtés után látta teremtményeinek szenvedéseit, akkor hogyan magyarázzuk a jóságot, hiszen Isten jósággal csak örömteljes teremtményeket alkothatott volna, így nem marad más hátra, mint a„karmá”-ból magyarázni az örömet és fájdalmat, az egyes ember tetteinek következményeiből,amelyek kérlelhetetlenül osztogatnak igazságot. Ebben az igazságosztásban nem lehet szerepe részrehajló, jóságos vagy büntető istennek.
Dr. Dutt ismét rám nézett nagyon elégedetten. Tekintetében valami diadalérzés csillogott.Szótlanul ültem helyemen. Járatlan vagyok a teológiában és a filozófiában. Éreztem, hogy gyermekkorom a szülőatyja szellemi énemnek, amikor istenhitre tanítottak, később pedig szívemmel hittem Istenben. Most is ehhez az Istenhez menekültem a logika kérlelhetetlen következtetései elől. A risi olyan szelíden nézett rám és az ujjongó szemű indus orvosra, hogy bíztam benne, Isten nem fog cserbenhagyni abban, amit megdönthetetlen igazságnak tudtam. A risi lelki szemeivel látta, hogy dr. Dutt természettudománya perbe szállt az én keresztény hitemmel. Ő orvosi tudással volt vértezve, én védtelenül álltam vele szemben.
Megingathatatlan nyugalommal folytatta a risi:
–Elképzelhetetlen, hogy ok nélkül okozat jöhessen létre. Az anyag különböző formát vesz fel,ahogyan a fazekas korongját forgatja. A világ oly tökéletes és bonyolult, hogy a legélesebb eszű tudós sem tudja felfogni. Ennek a hatalmas műnek okvetlenül kell, hogy szellemi alkotója legyen.Ez a szellemi alkotó az erkölcsi törvény őre, aki a jót jutalmazza, a rosszat bünteti. Ő állapította meg, hogy mi a jó és mi a rossz, és ez az erkölcsi törvény nem a tapasztalat eredménye, hiszen ez ellentmondó lehetne, hanem ősidőktől ősidőkig létező isteni rendelkezés. Ezt a rendelkezést a hinduk nagy része a Védák földöntúli ihletében találja meg. Azt tanítják, hogy az öröklétű Védák Isten lénye maga: nem teremtett, hanem múlhatatlan, önmagában létező végtelen, mindent tudó,mindenható tökéletesség. Ezt tanítja és vallja a hinduk nagy része, de nem valamennyi. Isten egy és oszthatatlan, de a felekezetek ezt az egy Istent külön-külön a magukénak vallják. A sivaiták Sivát, a visnuiták Visnut tartják ennek az egyetlen Istennek. Hitük őszinte, s ezért számukra igaz, mint a gyermek hite, aki saját szüleit tartja a legjobb embereknek, s a legigazibb, legegyetlenebb szülőknek. De minden gyermeknek vannak szülei, s ők mind a legjobbak, s mind az egyetlen szülők. Ha Istent némely filozófiai rendszer az anyagtól és a lelkektől teljesen különbözőnek tartja is, mégsem trónol fölöttük elszigetelten a magasban, hanem velük állandóan, szétbonthatatlanul egybe van kapcsolva. Mint mindenben jelenlevő benső irányító erő, áthat minden lényt, s nélküle egy fűszál sem remeghet. Az egyéni lelkek és az anyag Isten függvénye.
Dr. Dutt felhúzta sötét szemöldökét, Haimanti még erősebben előrehajolt, úgy szívta magába a szelíd bölcs szavait. A súlyos érvek és a bonyolult okfejtés kristálytisztán csillogtak mindhármunk
előtt. Még sohasem hallottam, hogy valaki a végső dolgokról ilyen könnyen, érthetően tudjon beszélni.
A risi rövid szünet után folytatta:
–A világ semmi esetre sem Isten által teremtett gépezet, amelyet egyszer mozgásba hozott, s azután magára hagyta, hogy tehetetlenül dolgozzék tovább. Isten és a világ szorosan egybeforrott. A világ nem mechanika, bár a mechanika törvényeit belőle ismertük meg. Isten szelleme honol minden atomban, ő az élet a csírában, az erő a mozgásban, az illat a virágban, a ragyogás a fényben,az igazság a törvényben.
Haimanti elhaló hangon, félénken megszólalt:
–Hogyan juthatok közelebb az igazsághoz, hogyan láthatom meg az igazi utat, amely a sok elágazásban kivezet a tévedések rengetegéből? Ó, bölcs risi, van-e mód arra, hogy gyenge asszony réveteg szeme látóvá váljék, hogy vakságában ne kövessen el olyant, ami szerencsétlenséget hoz urára, családjára, önmagára?
A risi szeretettel nézett rá:
–A mi érzékeink csak egy falig hatolnak. Csak színfalat látunk, nem tudjuk, mi van mögötte. A fülünk is csak bizonyos távolságig hall, de a hang betölti az egész űrt. Az ujjunk csak azt tapinthatja, amihez hozzáér, de mindezeken a tárgyakon kívül egy egész világ van, amiről nincs tudomásunk. Az idegen nyelvnek csak szavait halljuk, de értelmét nem ismerjük. S mégsem tagadhatjuk, hogy van értelmük.
Dr. Dutt helyeslőleg bólintott. Elgondolkodott. Talán skótországi diákévei jutottak most eszébe,amikor orvosi tankönyvek fölé hajolva emlékezetébe véste a sejtek rendszerét, az emberi test anatómiáját, amikor hullát boncolt, hogy megtanulja, hogyan kell az élő ember betegségét gyógyítani. A hulla engedelmesen feküdt a műtőasztalon, tökéletes ember volt, csak maga az ember, az élet hiányzott belőle. Vajon tagadhatta-e ott a hulla előtt, hogy van élete az embernek?
A risi újra Haimanti felé fordult:
–Sankarácsárja, a nagy mester fogta kezemet – mondta kegyelettel –, ő irányította bukdácsoló lépteimet. A mi világunk, amit mi látunk, hallunk, érzünk, nem azonos a Világgal. Minket az idő és a tér korlátokba zár, azokon túl nem láthatunk. Pedig az igazi, létező Világ ott túl van. A mi kis világunk látszat, csalóka lidércfény. Az igazi valóság megismerhetetlen, mint ahogy a vak nem láthatja a színeket, de színek mégis vannak. A vaknak egyetlen vágya, hogy színeket lásson, az ember egyetlen vágya, hogy megismerje Istent, mert ő az egyetlen létező valóság. Érzékeink illúzióia Májában vergődnek. Istent, a felfoghatatlan valóságot kell keresnünk mindenütt és mindenben. Ne bátortalanítson el a tévedés, ne állítson meg a kudarc, ne tegyen elbizakodottá a látszólagos siker.Mert minden siker csak látszólagos és a keresés az örök Valóság után örök. Mostani életünk előtt más formában kerestük, jövendő életünkben tovább fogjuk keresni. Lábunkat felsebzi a göröngy,szemünket eltompítja a fény, testünket elsorvasztja a fáradtság, de minden szenvedés és öröm csak múló pillanat, tovább kell keresnünk. Utunkban sok-sok csillogó követ fogunk találni, boldogan szedjük fel, azt hisszük, drágakő. Nemsokára érdes kavicsnak fogjuk látni, melyen megtörik a napsugara. Ne vessük meg miatta, kutassunk tovább. A sok-sok hamis kő mind gazdagítja értelmünket,élesíti szemünket, hogy e látszat életben megkülönböztessük a dolgokat. Rengeteg tudás anyagot gyűjtünk. Érzékeink a megfigyelés által mind több és több tévedést küszöbölnek ki, látókörünk a végtelenségig tágul, mert az illúzió, a Mája határai végtelenek. De ebben az illuzórikus látszatvilágban elménk mégis tökéletes rendet tud teremteni. Csak azt fogadja el, amit ebbe az értelmi rendbe bele tud illeszteni. Ami ezen a látszatéleten túl van, az idegen és ismeretlen számára.Hinnünk kell, hogy ez a mi értelmi rendszerbe foglalt látszatvilágunk az igazi Valóság árnyképe,vetülete. Ha a látszatvilág béklyóiba kötött érzékeinket kikapcsolhatjuk, ha megakaszthatjuk azoknak a földi rendbe illesztett működését, akkor felszabadulhatunk az anyagból és felröppenünk a valóság fényébe. Akkor végre lehull előttünk az a lepel, amely a látás, a hallás, a tapintás és a gondolkodás által keletkezett világot festi elénk s belemerülünk a Végtelenbe, az Örökbe, a Valóságba. Lehullnak a bilincsek, amelyeket természeti törvényeknek kellett elismerni, nem maradunk az érzékeink és tapasztalataink rabjai, hanem szabadon uralkodunk a látszat-én, a látszat-környezet és a látszat-világ fölött.
Feszült figyelemmel igyekeztem szavait megérteni. Haimantira néztem. Ő sápadt arccal,mozdulatlanul ült. Dr. Dutt kételkedőén rázta a fejét. Hindu volt, az ő szelleme még európai orvosi képesítése ellenére is sokkal közelebb állt az indiai metafizikához, mint mi, a tér és idő korlátozóvilágában nevelkedett európaiak. Félve szólaltam meg, és tisztelettel kérdeztem a risit:
–Mi, akik nem tudjuk követni azt a magas szárnyalást, akik úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk levetni magunkról az érzékeink által parancsolt és eszünkkel rendszerbe szedett világképet, mit higgyünk, mi legyen a vezetőnk?
A risi arca felderült. Az imént még félig lehunyt, homályos, befelé tekintő szeme a szeretet fényében gyulladt ki. Mikor ajka szólásra nyílt, szinte rímes ütemben hangzottak szavai:
–Isten, Brahma, Isvara, Krisna, Siva, Allah, Jézus, a magasztos, a mindenható, feléje fordul a mindenség arca, érte dobog az élők szíve, ő az a fény, amely az embernek a felismerhetetlenség ködén át ragyog. Öt kell imádni, abban a formában, amelyben nekünk, gyarló embereknek feltűnik.Ó, te Valóság, a gyenge szemnek láthatatlan sugaradat leküldted hozzánk! Sok alakban tűnsz fel nekünk, sok névvel illetünk téged. Birmában Phara-nak hívnak ugyan, nyugaton Isten a neved.Fiadat, Krisztust megváltónak küldted. Allah vagy a muszlimoknak, a hinduk Sakti-erőt látnak benned. Soknak a nap a te képed. A tanult szellemek kincseidet látják, a művészek leheletedet szívják magukba. Mindegy, hogy mi a neved, te vagy az egyetlen Valóság, érzünk csupán, de gyarló értelmünk nem fog fel.
Dr. Dutt tekintetében most gúnyos kétely látszott. Mintha azt akarta volna mondani, hogy a risi sem tud túljutni azon a ködfátyolon, amit az emberi érzékek vontak a világ és a valóság közé. A risis csak vergődik a gondolat hínárjában és a vallások tanításába kell fogódznia, hogy el ne merüljön.
A risi is észrevette ezt a kételyt, látta az orvos gúnyos tekintetét. De ez nem hozta ki nyugalmából.
–Aki érzékeit eltompítja, kikapcsolja, az kiemelkedik ebből a látszat életből. Számára az élet és halál csupán akaratának a játéka. Megállítja a szívét, felfüggeszti lélegzetét. Ezer évvel ezelőtt élt és ezer évre előredobja a létét. Teste eltűnik, összezsugorodik, vagy óriásivá nő. Minden létezés urává lesz, hasonló az istenekhez.
Dr. Dutt felpattant a rőzsezsámolyról.
–Bölcs risi, nagy a te tudásod – mondta erélyes hangon –, de én orvos vagyok, aki már száz és száz halált láttam. Boncoltam és életet mentettem meg. Ismerem a természet határát. Tisztelettel hajlok meg nagy tudásod előtt, hódolok szentségednek, de azt, amit most mondtál, nem hiszem.
A risi ránk nézett, mintha állításának néma tanújául szólított volna fel bennünket. A tanítványok a Mester felé fordultak. Ülő helyzetükben lábukat magasra felhúzták hasuk alá, befelé csavarták,mintha gumiból lenne, s mélyen meggörnyedtek. Csontjaik nem ropogtak. Testük nesztelenül engedelmeskedett akaratuknak. Ahogy fejük mind mélyebbre csuklott lefelé ölükben, gerincük szűk ívben görbült meg, s minden csigolyájuk élesen kirajzolódott megfeszült leplükön. Síri csend állt be. Visszafojtott lélegzettel néztük, hogyan lesz úrrá az akarat a test, az anyag felett. Mintha a fák, a lombok is az élettelenségbe bámultak volna, olyan nyugalom fogta el a berket. A nagy csendben szívem dobogását hallottam. Ijedten néztem Haimantira. Az ő szíve is hangosan verhetett.
A risi mozdulatlanul ült helyén. Szemét lehunyta, keze hanyagul az ölében hevert. Arca elvesztette barnás színét, egészen sápadtnak látszott. Feje lassan ereszkedett a mellére. Talán elaludt vagy elalélt. A tanítványokra néztem. Azok meg sem moccantak. A risi háta meggörnyedt, feje egészen az ölébe hanyatlott. Gombolyaggá csukódott össze a teste. Egy pillanatig még láttam, aztán élettelenül terült el a földön. Haimanti és én felsikoltottunk. A risi meghalt! Remegtem egész testemben, homlokomon gyöngyözött a veríték. Dr. Dutt is megrémült, de ő orvos volt, a risihez sietett. Megfogta csuklóját, ütőerét tapogatta. Hang nem jött ki torkomon, csak a szememmel kérdeztem az orvost: mi történt?
Dr. Dutt térdelt a földön, aggodalmasan szorította a risi csuklóját, majd fülét a szíve tájékára fektette. Percek múlhattak el ebben az izgalmas, megrendítő csendben. A tanítványok mozdulatlanul, kővé meredve guggoltak a földön. Végre megszólalt az orvos. Tompa, színtelen volt a hangja, mégis döbbenetes erővel hatott:
Meghalt… A lélegzete elállt… szíve nem ver…
Elhallgatott. Végtelenségnek látszó szünet után az ijedtségtől rekedt hangon újból megszólalt:
–Már percek óta halott… Ha egy koffein-injekciót adhatnék… vagy mesterséges légzést alkalmazhatnék… Megpróbálom!
A risi válla felé nyúlt. Az egyik tanítvány kiegyenesedett, szinte felháborítóan nyugodt,közönyös hangon rászólt dr. Duttra, hogy hagyja békén pihenni a Mestert. Dr. Dutt visszahúzta kezét, gépiesen engedelmeskedett a parancsnak. Tétován nézett maga körül. Mint orvos befejezte feladatát. Nem tehet semmit. A holttest nem az övé, azt a tanítványoknak kell gondjukba venni, és szertartásuk szerint átadni az enyészetnek vagy az öröklétnek. Az orvos lassú léptekkel hozzánk jött:
–Távozzunk – súgta.
Mentegetőzött, nem láthatta előre, hogy látogatásunk ilyen tragikus fordulattal fog végződni.Halálsápadtak voltunk. Alig tudtam feltápászkodni. Az orvos segített fel. Szomorúan vetettem egy pillantást a halott risire.
Most a tanítványok, mintha hirtelen magukhoz tértek volna kábulatukból. kiegyenesedtek, már megszokott ülésükben néztek maguk elé. Megrendítő, hogy a Mester halálát milyen egykedvűen fogadták. A halál csak egy állomás az örök vándorlásban, röpke pillanat az idő végtelenségében.
Nem tudtuk, hogyan búcsúzzunk el tőlük. Míg tétovázva egymásra bámultunk, a tanítványok halkan varázsigéket kezdtek dúdolni. Olyan volt ez, mint valami csendes halotti ének. A nap már lefelé fordította korongját az égbolton, késő délutánra járt az idő. Mennünk kell. A tanítványok éneke egyhangú dúdolásba merült, vontatott, panaszos dalban keringett és úszott a levegőben. Néha emelkedett, néha gyorsabb ütembe lendült, aztán megint elhalkult. Közben tekintetüket mereven ölükbe szegezték. Dr. Dutt hirtelen megállt. Figyelni kezdett. Hol a mozdulatlanul guggoló tanítványokat, hol az élettelen risit nézte. Megragadta karomat. Lábunk gyökeret vert az ijedtségtől.A holttest mintha megmozdult volna!… Az orvos odaszaladt a halott risihez, gyorsan letérdelt melléje, fülét a mellére tapasztotta. Csak néhány másodpercig tartott a kínos szünet, Dr. Dutt felkiáltott:
–Él! Lélegzik! Újra él!
Megragadta a risi csuklóját, és a csodálat hangján szinte ordított:
–Él! A szíve lassan, egyenletesen verni kezd! Visszatért az elmúlásból! Csoda történt!
A tanítványok tovább dúdolták egyhangú éneküket. Ők nem láttak csodát a risi feltámadásában.De mi csodát láttunk. Ahogy az orvos mind izgatottabban szorította csuklóját, a risi szíve mind egyenletesebben vert, vére megkezdte csendes futását az ereken át. A megmerevedett testbe visszaköltözött az élet.
Haimanti sírva fakadt. Engem is fojtogatott a zokogás. A halottaiból feltámadt risi pedig ügyet sem vetett arra, ami körülötte lejátszódott. Lassan feltápászkodott, lábaira ült, végigsimította sápadt arcát, amibe láthatólag visszatért vékony bőre alá a vér. Szeme lassan visszanyerte csillogását, ismét sötéten parázslott. Nyugodtan körüljártatta tekintetét a tanítványain, aztán megfogta a görbe faágat,lassan felemelkedett, néhány lépést közeledett felénk, megállt előttünk, és szelíd fejbiccentéssel namaskárra tapasztotta össze kezeit.
A tanítványok követték példáját.Kábultan hagytuk el a berket. A dandy-kulik, akik a berken túl vártak ránk, hangosan rázták a kockát a rézpohárban, teljesen elmerültek a játékban. Civakodtak, s mint rendesen, hajba kaptak. A csúnya, hétköznapi zaj visszazökkentett bennünket a földi életbe. Mintha a fellegekből zuhantunk volna alá.
Haimanti kipirult arccal szállt be a hordágyba. Én még akkor is remegtem, amikor a rossz szagú kulik már messze vittek a titokzatos berektől. Az út emelkedett, a levegő a lebukó nap késői sugaraiban megritkulva, hűvösen simogatta felhevült arcunkat. Ha nem láttam volna dr. Dutt komor ábrázatát, álomnak tartottam volna mindazt, ami délután történt.
A Mount Everest-ben már türelmetlenül vártak bennünket. Amija szeretettel emelte ki feleségét a dandyből. Mosolyogva kérdezte:
–Nos? Hogyan tetszett a bűvészmutatvány?
Dr. Dutt válaszolt neki:
–Kedves barátom, tudja, én nem vagyok babonás, de amit délután láttam, az meghaladja értelmemet. Túlhaladja a tudomány határait. Szkeptikus ember vagyok, az orvos természetszerűleg az minden csodával szemben, de ami ma történt velem, az csoda, amit magyarázni lehetetlen. Ha meg tudnám magyarázni, már nem volna csoda. Egy felsőbbrangú ember bűvkörébe kerültünk, aki közeljárt az örökléthez.
Amija értelmetlenül nézett barátjára:
–Doktor, miket beszél össze?
Az orvos szinte kiabálva folytatta:
–Meghalt és feltámadott!
Aztán megcsuklott a hangja, már csendesebben folytatta:
–Nekünk, bukdácsoló embereknek a földi tudáson túl kell vigaszt találni és imádni a valóság földi megtestesülését. Mindenki a maga képességei szerint: Sivát, Visnut, Krisztust vagy Mohamedet, valakit imádni kell.
Két öklét a mellére szorította, és szinte átszellemülve jelentette ki:
–Én ismét hivő lettem!
Így, két öklével a mellén, elfordult tőlünk, nem is köszönt, elrohant a hotel elől, szinte boldogan és ujjongva, hogy újra megtalálta Istent.
Amija Haimantihoz fordult:
–Mi történt veletek?
Haimanti nem válaszolt. Megfogta férje kezét és csaknem erőszakkal húzta be a kapun. Én is befordultam a szobámba. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Nem vacsoráztam, mégsem éreztem éhséget. És nem éreztem fáradtságot, pedig nagyon ki lehettem merülve. A hotel táncterméből a nyitott ablakon át beszűrődött a muzsika, a táncolok, a mulatozás zaja. Milyen léhának, oktalannak,üresnek tűnt fel most ez az élet, amely a pillanatnyi örömök után fut, s nem veszi észre a nagy,fenséges örömet, a lélek felszabadulását a földi vágyak alól. Most igazat adtam Haimantinak,amikor India bölcsességében, hitében keres menedéket. Ridegnek, száraznak, egyoldalúnak találtam az európai tudományt, amely tehetetlenül áll szemben az örök titokkal. Sarkigazságait éppen olyan kevéssé lehet bizonyítani, mint a vallás dogmáit. Hinni kell! Mindegy, hogy miben, hiszen gyarló emberek vagyunk, az igazságot úgysem látjuk. Higgyünk a jóban, a szépségben, s talán minden jóvá és széppé válik, ha őszinte szívvel hiszünk benne.
Hajnal felé nyugodt, mély álomba merültem.
Másnap és a következő napokon mintha szebben sütött volna felettem a nap. Haimanti sugárzott a boldogságtól. Lelkesen magyarázta, hogy úgy érzi, megtalálta teljes egészében az élet értelmét.Hittel áthatott, bensőséges életet fog élni. Ez lesz az az erő, amely elzárja a csábítást és Amija szerelmét megőrzi neki időtlen időkig.
Haimanti megnyugodott.
G. Hajnóczy Rózsa: Bengáli tűz (1943):
Dr Madarász Imre előadása a Bengáli tűz című könyvről -videó
forrás: Művésztér Egyesület
forrás: Művésztér Egyesület
