Hideg februári délután volt, de ugyanolyannak tűnt, mint az összes többi, amikor a férjemmel karöltve sietve beléptünk a szüleim házának udvarába. A vén diófa vaskos, csupasz karjaival ugyanolyan fáradtan és komoran integetett az egyre jobban sűrűsödő félhomályban, mint előző nap, vagy mint egy héttel korábban. Már rutinszerűen jártunk át nap, mint nap a munka után, a súlyos beteg apámat meglátogatni.
Anyám a konyhában tett-vett. Arca meggyötört volt, szemeiben félelem vibrált. Az amúgy is régóta szívbeteg szervezetét láthatóan még inkább megviselték a történtek. Néhány hete még egyszerre voltak bent a kórházban.
A kisszobába lépve ismét a szívembe mart az a különösen fájó érzés, amit az utóbbi hónapokban oly sűrűn meg kellett élnem. Amint végignéztem apám hihetetlenül beesett arcán, a sárgásra ráncolódott bőrén, egyszerre kerített hatalmába a fájdalom és a tehetetlenség érzete. Ő már rég felismerte a megmásíthatatlant, amikor mi még mindig újabb és újabb reményt üldözve próbálkoztunk tovább. S amikor láttuk, hogy minden orvos végképp tehetetlen, kívánságának engedve hagytuk, hogy az utolsó napjait otthon, a saját ágyában tölthesse.
Lassan, és nehézkesen nyitotta ki a szemét, de fényének apró villanásából érzékeltük, örül neki, hogy itt vagyunk. Leültünk az ágya mellé, és beszéltünk hozzá, elmeséltük a nap történéseit. Kezdetben még figyelt is, ám egy idő után úgy tűnt, mintha teljesen másfelé révedt volna el.
- Fáj valamije? – kérdeztük, nem értve a valamit jelezni kívánó pillantásait.
- Nem… - nyögte halkan. – De én már nem érem meg a reggelt…
- Dehogynem! – vágtuk rá, de közben magam is elgondolkodtam rajta, vajon van-e még értelme a biztató szavaknak. Hiszen elképesztő, hogy egy 80 éves, csonttá aszalódott test, aki már hónapok óta nem vesz magához táplálékot, még mindig életben van, még mindig képes megtartani a lelkét.
Időközben a bátyám is megérkezett a feleségével, s csatlakoztak hozzánk. Már rég beesteledett és készültünk volna haza, de valami mégis visszatartott bennünket. Volt valami baljós a szoba atmoszférájában, amitől nyomasztóbbnak tűntek a dolgok, mint máskor. A 20 éves szülinapját nemrég ünneplő fiam az air-softos barátaival bulizott, a lányomnak pedig a barátnői szerveztek meglepetés-partit a pár nap múlva esedékes 18. szülinapja alkalmából. Nem akartuk elrontani az ünnepüket, így nem szóltunk nekik róla, hogy nagy a baj. De tudtuk, hogy jó helyen vannak, jó társaságban, így hát tovább maradtunk, és fogtuk az apám kezét…
Neki lett igaza; nem sokkal éjfél előtt távozott el a lelke – csendben és békésen. Egyszerre rohant meg bennünket a gyász és a megkönnyebbülés érzése, hogy már nem szenved tovább. Egész éjjel mellette virrasztottunk, míg hajnalban el nem vitték a halottszállítók.
Felzaklatott lélekkel és kimerülten tértünk haza. A lányunk már aludt a szobájában, a fiunk viszont nem volt otthon. Próbáltam hívni a mobilján, de ki volt kapcsolva. – Ezek szerint jól sikerült a buli, és a barátjánál alszik – gondoltam magamban, hisz ez nem először fordult már elő. Hamar ágynak estünk, hogy mi is pihenjünk végre egy kicsit.
Alig zuhantam álomba, furcsa zajra riadtam fel, mintha valaki dörömbölne az ajtón. Kómásan botorkáltam ki a tetőtéri hálószobánkból, de ekkorra a férjem és a lányom már lementek. Amikor a fülembe hasított az iszonytató erővel hirtelen feltörő zokogásuk már tudtam, hogy valami nagyon nagy baj van.
- Mi történt? – kérdeztem kétségbeesetten, mikor megláttam, hogy egy rendőr és egy ismerős orvos áll az előszobában.
- Azt mondják, hogy Tomi meghalt! – zokogta a férjem. – Hajnalban kisétált a sínek közé és egy vonat elé lépett…
- Az nem lehet! – vágtam rá rögtön. – Az kizárt, miért tenne ilyet? Semmi oka nem lenne rá!
A rendőr – fiatal, megszeppent férfi – tapintatosan próbálta elmagyarázni a történteket. Közben az orvos mindenáron be akart adni nekem egy nyugtatót, de nem engedtem.
- Nem kell! Muszáj gondolkoznom, meg akarom érteni, hogy mi történt!
Hirtelen úgy éreztem, mintha percekre kiszakadtam volna a teljes fizikai világból, időtlenség és térnélküliségi vett körül. Az agyam közben tompán dübörgött. Még fel sem fogtam teljesen a tényt, máris az okokat kerestem. – Ez lehetetlen! Mi oka lenne rá, amikor világ életében olyan vidám volt, okos, intelligens, sikeres. Tele volt tervekkel úgy a következő napokra, mint a távolabbi jövőre. Szereti a régészetet, sikeresen túl van a vizsgáin, nagyon sok barátja van, szerető családban él. Akkor hát miért? Barátnő? Az sem lehet, hiszen nemrég szakítottak, már túltette magát rajta…
Az egész család órákig tartó nyomozásába telt, mire megtudtuk, hogy mégsem. A lány néhány héttel korábban azzal az indokkal hagyta ott őt, hogy ki akar költözni Írországba. Azon az estén viszont egy másik fiú karjaiba omolva volt ott, véletlenül éppen abban a kávéházban, ahol a fiamék. Miután ő eljött onnan, sms-t írt neki, de a lány nem válaszolt rá, mert véletlenül le volt merülve a mobilja. Elsétált a szüleim háza előtt, de véletlenül nem látta meg, hogy ott áll az autónk, s hogy valami baj lehet. Majd elsétált a másik szórakozóhely előtt, ahol a húga bulizott a barátnőivel, s ahová korábban még ő is be akart nézni, de ekkorra már ez véletlenül sem jutott az eszébe…
Miközben óriási súlyként nehezedett a lelkünkre a mély gyász, s igyekeztük nap, mint nap megharcolni ezzel az érzéssel, valahogy mégis azt éreztem, hogy túl sok ez a véletlen.
Mindig is hittem, - nem, nem ez a jó szó, inkább tudtam, - hogy a lélek halhatatlan, s hogy a fizikai test, csak egy jelmez, amit egy-egy szerepjáték kedvéért magunkra öltünk. Ezen meggyőződésem tükrében szerveztük meg a temetését is. Az Univerzum Egyház főpapja tartotta a szertartást, mert tudtuk, hogy ő tudja, mi történt pontosan. Előtte és utána a kedvenc anime zenéi szóltak, mert tudtuk, hogy ő azt hallja. Az air-softos barátai katonai egyenruhában állták végig a díszsorfalat, s a sírnál díszsortűzzel búcsúztak tőle, mert tudtuk, hogy ő ezt látja, s örül neki.
Megdöbbentő volt látni, mennyi ember jött el a temetésére, hogy milyen sokan szerették. A volt gimnáziumi osztálya teljes létszámban felsorakozott, de ott voltak a tanárai, az igazgató, az általános iskolai osztálytársai, egyetemi, kollégiumi társai. Még az egykori óvónője is, aki a vállamra borulva azt zokogta, hogy „Tomika volt a szemem fénye!” De hiszen ő pontosan ilyen ember volt – csakis szeretni lehetett.
Azóta már két év telt el. S bár a hitem megingathatatlan, azért a felső énemnek nap, mint nap meg kell küzdenie az illúziókat maga köré vetítő egómmal. Magam is sokszor feltettem a kérdést, hogy mi történhetett pontosan? Mert bár a fizikai okokra fény derült, ám ez számomra édeskevés volt. Mivel borzasztóan szoros kapocs volt közöttünk és nagyon jól ismertem őt, tudtam-éreztem, hogy pusztán egy szerelmi csalódás következtében (ami valójában még csak annak mondható sem volt) nem tett volna ilyet. Mivel pedig más fizikai okokat nem találtam, maradtak a szellemi szintű okok. Igyekeztem hát ezen a szinten is tájékozódni, információkat gyűjteni – szerencsére van olyan baráti köröm, akiktől ilyen esetekben is számíthatok segítségre. Így hamarosan megkaptam a valódi magyarázatot is a fiam távozására. Eközben pedig személyesen tőle is több csatornán keresztül érkeztek visszajelzések, melyek által inkább megerősítést nyertek bennem a gondolataim. Megtudtam, hogy valójában nem lett öngyilkos, hanem olyan lelki fejlettségi szintre ért, ahol dönthetett róla, hogy melyik szférában szeretné tovább folytatni az életét. És hát így választott.
Bár már jobban értem a történteket, azért borzasztóan hiányzik. Hiába vagyok tisztában azzal, hogy a halál után is van élet, akkor is nehéz kivárnom azt az időt, amikor ismét találkozhatok majd vele.
Sokan kérdezték már tőlem, hogyan tudom tartani magam, mitől vagyok ilyen erős?
Nos, egyáltalán nem vagyok az. De azt tudom, hogy bármi rossz is történik velünk az életben, az mind okkal történik, jobban mondva az mind értünk, a lelkünk fejlődése érdekében történik. Mivel ő már nincs itt, úgy gondolom, hogy nekem kell megtennem mindent azért, hogy olyan rezgésszintre kerülhessek, ahonnan már magam is el tudom őt érni. Talán épp ez a történés inspirál majd egy bizonyos újabb képesség megszerzésére.
Akik csak ismertük, mind nagyon sokat köszönhetünk neki. A családtagok és barátok azóta még jobban figyelnek egymásra, még nagyobb lett az összetartás köztünk. Érezhetően nagyobb a szeretet, nagyobb az összefogás, a spirituális érdeklődésünk pedig őrült iramban megnőtt.
Mert szent meggyőződésem, hogy ez az az irány, amerre tovább kell haladnunk. Folyamatosan próbálom hát tágítani a tudatom határait, talán 2013-tól ennek a mainál látványosabb eredményei is lesznek. Szóval próbálunk tovább lépni, és nem elfelejteni azt, hogy találkozunk még drága Fény-fiam. Ebben egészen biztos vagyok! Mint ahogyan a koszorú szalagjának felirata szólt:
„Köszönjük a húsz év csodát, s találkozunk még odaát!”
forrás:arvisura.van.hu
