2014. június 10., kedd

A félelem legyõzése




Az élet legõsibb alapérzése a félelem. A múlandósággal együtt született. Hatalma két forrásból táplálkozik.




Egyik forrása az, hogy nevét a rengeteg fedõnévtõl csaknem lehetetlen megtalálni. Noha a félelem lényegében halálfélelem, kétségtelen, hogy e mögött van még egy titkos név, egy másik, amely az univerzális tudattalanban rejtõzik. A félelem hatalmának másik forrása önmagát feltöltõ, megszázszorozó ereje. A félelem mágiája ugyanis magából a félelembõl táplálkozik. Amint feltámad bennünk, legelõször is kontroll-szerveinket bénítja meg, s átveszi az uralmat egész organizmusunk fölött. Lételeme a homály, ismeretlenség, köd, bizonytalanság, körvonaltalanság. Veszedelmes experimentumainak feltétele az egyéniségben eluralkodott tanácstalan káosz és tehetetlen kiszolgáltatottság.
A félelem a megnyilvánult létnek éppolyan misztikus eleme, mint a Lucifer-princípium. Rombol, kivezetõ út és kulcsok nélkül. Semmit meg nem old, és sehová nem vezet. Vak irritációként cirkulál benne az élet elpusztításának ösztöne; az a tartalom, hogy a létnek ez a formája végzetesen rossz. A félelem az univerzum anarchistája. Robbant, gyilkol, dúl, kiirt, mérgez, s ezzel szüntelenül nemz, mert a pusztítás a mélységi régiókban teremtõ aktus. Aki öl, az démonokat nemz. A félelem õrjöngõ rögeszméi testet öltenek a lélek alvilágában, és betegségfolyamatok formálódnak a testben.
Az élõlények egymásrautaltságuk kényszerében a félelem millió variációjában szenvednek. Minden vágyódásukban, reményükben, fényszomjukban ott lapul a harmadik hatalom, és behajtja rajtuk sötét adóját. A fény mindig árnyékot vet. S a jelenségek világában minden lehanyatlik és halállal végzõdik. Igen. Az úgynevezett tények. A test érzetei. Az idegek. Az egész sebezhetõ, remegõ, puha testállag a félelmet igazolja. De lássuk csak, voltak-e már olyan lények, akik a félelem fölé emelkedtek? Van-e egyáltalában kiút a félelembõl? Meg lehet-e fékezni? Le lehet-e gyõzni? A felelet erre: igen. Voltak már emberek, akik a félelmet is megváltották önmagukban.
A félelem antitoxinja az imagináció. A képzelet éber, kitartó, hatalmas frekvenciájú fényereje. Ha ennek kereszttüzébe fogjuk a félelem fixa ideáját, s nem engedjük elfutni, homályba menekülni, akkor úrrá leszünk fölötte. Mert elemezzük csak, milyen fegyverrel operál bennünk a félelem? A célközelvonzás mágiájával. Figyeljük meg, mit teszünk, ha félünk valamitõl. Gondolatban megszövegezzük vagy exponáljuk. A gondolatot színültig töltjük éles, intenzív iszonyattal. Azután vad meneküléssel ellökjük magunktól. Ezzel a szabályszerû asztrálmágikus rituáléval pedig kiadtuk a parancsot a feladat véghezvitelre. Pontosan az ellenkezõjét tesszük így annak, amit tennünk kellene. Mert éppen a félelem az amelyet nem szabad soha ámokfutóként elengednünk a homályban, mikor önmagunk ellen kést adtunk a kezébe. Baljós, zavaros, vészterhes gondolatokat soha ne lökjünk el magunktól megoldatlanul! Emlékezzünk a célközelvonzás mágiájánál alkalmazott figyelmeztetésre: kísérletünk nem sikerül akkor, ha tárgyunkkal - amelyet meghívtunk - hosszasan foglalkozunk, s fantáziánkban kiéljük teljesülését, mert akkor az energiát, amely a véghezvitelhez szükséges, ráköltjük magára az elképzelésre. Nos, a félelem esetében éppen valami ilyet kell tennünk. A dolgot, amelytõl félünk, gondolatban ad absurdum kell juttatnunk, minden fonalát végiganalizálva. Tételek, ellentételek, képzetek antitoxinjával, megismerésünk érveivel ki kell lúgoznunk ijesztõ tartalmát. Hogy kimerüljön. Hogy elveszítse erejét és akcióképességét. Ha így bátran szembenézünk a félelemmel, rájövünk, nincsen egyetlen olyan tézise sem, amelyre ne volnának minden árnyékot elsöprõ antitézisek. Betegségek, nyomorúság, balesetek: ha mindezek okát önmagunkban tudatosítjuk, és a sorsunk fölötti hatalom lehetõségét is önmagunkban ismerjük fel, akkor a vak, gonosz véletlentõl való félelmet elerõtlenítettük lényünkben.
Ha végigtekintünk félelmeink külön, siralmas történetén, két dolgot állapíthatunk meg. Egyik az, hogy rengeteget féltünk hiába, teljesen fölöslegesen. Annyi energiát fordítottunk félelemre, amellyel nyelveket tanulhattunk, karriert építhettünk vagy nagy mûveket alkothattunk volna. Másik az, hogy ha rémképeinknek csak egy tizedrésze megvalósul, hozzátartozóinkkal együtt már ezerszeres halált haltunk volna a legválogatottabb kínzások közepette. Mindkét tény azt bizonyítja, hogy erõink nagy részét egészen terméketlen, negatív és destruktív dolgokra pazaroljuk. Mert félelemmel sohasem javíthatunk sorsunkon, legfeljebb nagyon súlyos mértékben ronthatunk rajta. A félelemmel soha el nem háríthatjuk a rosszat, sõt felfokozzuk veszélyét. A félelem nem ment meg semmitõl, csak nagyobb bajba taszít. A félelem nem gyógyít, hanem megbetegít.
A félelem, az úgynevezett ijedtség reflexein túl, legnagyobbrészt készületlenségünk miatt vesz erõt rajtunk rajtaütésszerûen, azért, mert mint az élet legtöbb veszélyforrásával szemben, ezen a vonalon sem építettünk védelmi rendszert. A védelmi rendszer annyiból áll, hogy az elkerülhetetlen, létformánk törvényét az élet minden relációjában és pillanatában számításba vesszük. Pontos költségvetést készítünk, amelynek alapösszege a következõ tétel: az, hogy születtünk, magába rejti a biztos halált! Most azt kell eldöntenünk, mi az élet ? Miért van az élet ? Mi a halál? És miért van a halál?
Ha ezt a gondolatsort végignyomoztuk, élõvé tettük magunkban, nem sok félnivalónk marad, mert érdeklõdésünk és törekvéseink súlypontja áthelyezõdik az egyedül lényeges kérdésre: mi az élet célja? Mi az élet kozmikus célja és a kozmikus célon belül mi az egyéni célunk fejlõdésünk jelen etapjában. A félelemnek persze célunk kijelölése után is sok titkos, váratlan fegyvere marad. Félelmetes nyomorúság, bánat, borzalomkomplexumok párolognak körvonaltalanul tudatunk küszöbén túl. Mégis biztos, hogy a bajok nagy részét elkerülhetjük, ha azokat a dolgokat önként megtesszük, amelyeket a sors kemény csapásai volnának hivatva véghezvinni, megismerésünk gyarapodása és erkölcsi gyógyulásunk érdekében.
A félelem kioldásának, vagyis megváltásának másik forrása bennünk: szorongásaink, antipátiáink, idioszinkráziáink, neurózisaink koncentratív és meditatív elemzése. Ezek az iszonygátak általában védõ és figyelmeztetõ berendezések bennünk. Veszélypontokon jelzõ tilalomtáblák és útmutatók. Elriasztanak egy iránytól, ahol már többször rosszul jártunk.
 (Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)