2014. június 19., csütörtök

Hamvas Béla: Mágia szutra




A kezdetek kezdetén kísérlet történt arra, hogy a szellemi erők magukat függetlenítsék és önmagukat korlátlan birtokukba vegyék. Olyan autokratikus és egocentrikus életrendet akartak megvalósítani, amely mindenki mást kizár.




A létezés önmagában való leélésének e kísérletét nevezik sátáni atrocitásnak. Az út járhatatlannak bizonyult. Kiderült, az élet úgy van megszerkesztve, hogy aki meg akarja tartani, elveszti. A sátáni fiaskó következménye, hogy életemet nem bezárni ajánlatos, hanem kinyitni. Annak a kérdésnek felvetése tehát, hogy az élet magántulajdon, vagy sem, értelmetlen. Mihelyt kezemet életem bármely mozzanatára teszem, azonnal visszafordul és elmerül, de oly módon, hogy az a semmi, amiben nyomtalanul eltűnik, az emberbe visszacsap, és az áhított birtok helyét foglalja el. Ezért, ha az életet magántulajdonná lehetne tenni, azt jelentené, hogy az élet zárt lenne ugyan, de tökéletesen üres.

Még semmit sem kell cselekednem ahhoz, hogy más embertől bármit is igényeljek. Puszta létezésemmel máris az igények egész seregét támasztom, és puszta létezésükkel mások is reám igényt tartanak. Az elzárkózhatatlanság, vagyis az élet megérinthetőségének és megérintettségének ténye a szó. Szükségem van arra, hogy más embernek életemre való jogait biztosítsam. Ennek jele: a megszólíthatóság.


Életem olyan tulajdon, amelyet egészen sohasem vehetek birtokba, vagyis az sohasem lehet teljesen az enyém. Én nem vagyok a magamé. S önmagam birtoklásához minél inkább ragaszkodom, annál kevésbé vagyok a magamé. Magántulajdon SZABÓ LAJOS szerint az, amit elvehetnek. Az életet elvehetik? Igen. Mi az, amit nem vehetnek el? Az üdv.

Az emberi élet szerkezete olyan, hogy amit tulajdonba veszek, azért helyt kell állnom. Már a tényből egymagából kitűnik, hogy bármit is hiába veszek birtokba, nem lehet az enyém, mert elszámolással tartozom. Aszerint, hogy helyesen, vagy hamisan számolok el, vagyok részes a jóban és a rosszban.

Teremtésekor az ember e kérdéseket nem ismerte. Nem is volt felelős. Élete nyílt volt, nem volt semmije, amit elvehettek volna, csak üdve, de azt sajátmaga játszotta el. Az élet megtartásának és odaadásának választásában elbukott. Meg akarta tartani, ezért elvesztette. Azóta kell mindenért, amit megtart, helytállnia és elszámolnia.

Ezt így a kinyilatkoztatás mondja, s mindenki tudja. A tudással úgy látszik nincs is baj. A nehézség éppen ez: nagyon jól tudom, hogy magamról, saját érdekemben le kellene mondanom, de sejtelmem sincs arról, hogy ezt miképpen tegyem meg. Miképpen tudok kinyílni, és hogyan tudom magam más rendelkezésére bocsátani. Ha az egészet meg akarom nyerni, mert mindenkivel együtt én is ezt akarom, és ez így rendben is van, miképpen tudom az egészet elveszteni. Isten önmagából önmagának semmit sem tart meg, és öröklétének és mindenhatóságának titka éppen ez az önmagáról való mértéktelen lemondás. És Istenen kívül mindenféle más példa érvénytelen.

Az ember abban a csávában van, hogy tudja mit kell és kellene tennie, de sejtelme sincs arról, azt, amit tud, miképpen kell megtennie. Azt, hogy mit kell csinálni, a kinyilatkoztatás megmondja. Hogyan kell megtenni? Nem tudja senki. A szó adva van. A nehézség a megvalósítás.

Természetes, hogy a szó és a tett nem kettő. Ha így lenne, a célt az eszközöktől el lehetne választani. De tudjuk, hogy aljas tettet semmiféle magas cél nem igazolhat. Ahol a tett alacsony, a cél se magasabb. A létezés alkalmat ilyen kellemes szofizmákra nem nyújt. Ahol tehát a kinyilatkoztatás szavainak megvalósítása körül nehézség merül fel, ott a bajt nemcsak a realizáló képesség bénultságában kell keresni. Ott baj van a kinyilatkoztatás felé való megszólíthatósággal is. Nem lehet valamit maradéktalanul tudni, csak éppen a megvalósítás képessége fölött nem rendelkezni. Aki a szót nem tudja megvalósítani, tulajdonképpen nem is érti miről van szó. De fordítva is. Az eszköz mindig jelzi azt a nívót, amelyen a cselekvő célja mozog. A tett pedig a cselekvő eszméit jelzi.

Az áttörés ezúttal nem a szóból a tett felé történik. Meg kell kísérelni, mi lenne, ha az ember a megvalósításból indulna ki. Ez a módszer a ritkább, sőt az egészen ritka. A kinyilatkoztatás felé való megszólíthatóság elmélyítésére sok, már megszokott lehetőséget ismerünk. Az exegézis, az igehirdetés, a kommentár, az elmélkedés, az értekezés. Hatásukról nem sok biztatót lehet mondani. Később ki fog derülni, hogy miért. Most az áttörésnek a megvalósításból kell a szó felé történnie. Ahogy BAADER mondja, a helyeset előbb tenni kell. Éspedig tekintet nélkül arra, hogy spontán, vagy sem. Ha az ember a helyeset megteszi, a szót is érteni kezdi, amely a tettben él. Elkezdi érteni, hogy a tett nem egyéb, mint a szó aktivitása.

(Hamvas Béla: Mágia szutra)