Tibet kínai megszállása előtt az ország kolostoraiban és zárdáiban félmillió szerzetes és apáca élt – a teljes lakosság mintegy tíz százalékát tették ki. Szinte minden családban volt egy felszentelt fiú vagy lány.
Hagyományosan a laikusok biztosították a szerzetesi közösségek anyagi ellátását, amiért cserébe útmutatást, tanácsot és ösztönzést, valamint szertartásokat és áldást kaptak.
Indiában és Nepálban csaknem 200 kolostort és zárdát hoztak létre újra, amelyeknek immár mintegy 18000 tagja van. A száműzetésben élő szerzetesek száma 1980 óta több, mint a kétszeresére nőtt, az apácáknál pedig még ennél is gyorsabb ütemű a növekedés, bár ők még mindig csupán öt százalékát teszik ki a teljes szerzetesi közösségnek.
A szerzeteseknek és az apácáknak a száműzetésben még keményebben kell dolgozniuk azért, hogy összegyűjtsék a kolostorok fennmaradásához szükséges javakat, mivel a hagyományos támogatási lehetőségeknek csak egy része áll nyitva előttük.
Életük gyakran igen nehéz, s nagy odaadást és önfegyelmet igényel. A buddhista szerzetesi hagyomány szerint az etika és az erkölcs alkotja a lelki élet alapját.
Belépés a Szanghába
A Szangha életmódja (szerzetesek és apácák közössége) nagyon egyszerű: alapvető élelmiszereket fogyasztanak, és nagyon kevés személyes holmijuk van. A vörös és sárga színű, darabokból összevarrt öltözék és a borotvált fej a külső megjelenéshez való kötődésről és a mindennapi kényelemről való lemondást jelképezi.
A cölibátus elengedhetetlen, sőt, a szerzetesek és apácák fogadalmait és erkölcsi kötelmeit alapvető fontosságúnak tekintik spirituális fejlődésükhöz. E kötelmeket Buddha nem azért írta elő, hogy a személyes szabadságukat korlátozza, hanem azért, hogy az egyéneket a végső felszabadulásra biztassa: arra, hogy végleg szabaduljanak meg a szenvedéstől, az összes élő javára.
A buddhizmus összes többi eleméhez hasonlóan itt is elengedhetetlen a megfelelő motiváció. A felszentelés célja az, hogy elégedett, egyszerű és szerény életet alakítsanak ki, minél kevesebb vággyal és figyelemeltereléssel.
A lényeg nem az, hogy az egyén megszabaduljon a világ stresszétől és felelősségeitől, hanem hogy türelmessé váljon, önfegyelmezetté és befelé fordulóvá, méghozzá az ezt elősegítő és támogató közösségben. Az ilyen, a buddhista út tanulmányozásának szentelt élet egy olyan belső átalakulás megvalósítása felé halad, amelyben egyetemes felelősség veszi át a családi kötelezettségek helyét.
Szerzetesi élet a száműzetésben
Noha a kínai megszállást követő években nagyon sok minden elveszett, sok szöveget sikerült megmenteni, és sok tanító is életben maradt, hogy átadhassa a bölcsességét. A száműzetésben a tibeti kolostorok és zárdák megint csak nem csupán a tudás történelmi lerakataivá válnak, hanem Buddha tanításai jelen- és jövőbeli továbbadásának fontos központjaivá is.
A száműzetésben a gyermekek már nem csak a hagyományos okok miatt keresik fel a szerzetesi központokat. A menekült családoknak az lehet a céljuk, hogy gyermekeiknek olyan színvonalú oktatást és életkörülményeket biztosítsanak, amit ők maguk képtelenek lennének megadni.
A gyerekek közt sok az árva, illetve az olyan gyermek, akinek a családja Tibetben ragadt. Emiatt a szerzetesi intézményeket egyre több gyermek és serdülő keresi fel, és sokan közülük még többet vállalnak, hogy a hagyományos tananyag mellett angol és hindi nyelvet, matematikát, természettudományt, irodalmat, számítástechnikát és társadalomtudományokat is tanulhassanak.
Néhányan még olyan, korábban tiltott szabadidős tevékenységeket is folytatnak, mint a labdarúgás vagy a sakk. A szerzetesi központok azonban túlterheltek, és nagyon nagy szükség van tanárokra, tantermekre és tankönyvekre.
Noha a kolostorok többsége már arra törekszik, hogy az adományokból és támogatásokból származó összegeket olyan kisvállalkozásokkal egészítse ki, mint a növénytermesztés vagy a kézművesség, még mindig éppen csak önfenntartók.
A dalai láma az önzetlenség szellemében arra bátorítja a kolostorokat, hogy foglalkozzanak humanitáriusabb jellegű programokkal. A Ganden-kolostorban például a szerzetesek megosztják a kapott adományokat a helyi indiaiakkal, és egy iskola építését is támogatják az indiai közösség számára.
Mindennapi élet
A kolostorok többségének az élete szigorú, de rugalmas program szerint zajlik. A bjlakuppei Szera-kolostorban például csak a púdzsák (rituális imaáldozatok) és a vitafoglalkozások időpontjai kötöttek.
Hajnalban gong szólítja reggeli imára a szerzeteseket a főtemplomba – ilyenkor két órán át énekelnek, és sokoldalnyi tibeti nyelvű szöveget mondanak el.Néhány szerzetes a szertartás alatt többször is vajas teát szolgál fel. Az ima után a szerzetesek közösségi csarnokban reggeliznek, majd megkezdik az első vitafoglalkozást, amelynek során érvelőképességüket csiszolgatják.
Ebéd után szabadon rendelkezhetnek az idejükkel: szundíthatnak egyet, tanulhatnak, vagy sétát tehetnek a közeli faluban. Délután újra kezdődnek a foglalkozások, s négy órakor kerül sor a következő imára. A délutáni imákat követően veszi kezdetét az esti vitafoglalkozás, amely három óra hosszú, bár ebbe néhány ima is beletartozik.
Rövid pihenő után a legtöbb szerzetes visszatér a szobájába, ahol szövegeket tanulnak vagy mondanak fel, és személyes lelkigyakorlataikat végzik. Az ígéretes tanulók azért tanulhatnak, hogy gese fokozatot szerezzenek – a tibeti buddhizmusban ez a PhD megfelelője. A Szera-kolostor gese tanulmányi programja tizenöt évig tart.
Szerzetesképzés
A frissen felszentelt szerzetes illetve apáca mellé egy szobavezetőt rendelnek, aki gondoskodik az ellátásáról, és megismerteti a szerzetesi élettel.
A fiatal szerzetesek első tantárgyai a tibeti nyelv és nyelvtan, az irodalom, az ének és az imák, míg idősebb társaik történelmet, filozófiát és szövegelemzést tanulnak, valamint klasszikus buddhista szent szövegeket memorizálnak.
Noha a fő hangsúly a tudományos tárgyakon van, a szent művészetekre, az asztrológiára és a gyógyászatra is jut idő.
A vitatkozás művészete
A vitatkozás tibeti buddhista művészetét, a cod-pát nagyon hosszú ideje használják arra, hogy “próbára tegyék” Buddha szavait, s a szerzetesek így elsajátítsák a logikus érvelés és a kritikai elemzés tudományát.
Az ókori Indiában, majd később Tibetben is a nagy vallási viták újfajta szemszögből világították meg a tanításokat, és gondoskodtak arról, hogy csak azok a tanok maradjanak fenn, amelyek képesek túlélni a többszöri, alapos tanulmányozást.
A szerzetesi viták roppant elevenek, s a bírósági kihallgatás és a harcművészet keverékének tűnnek. A cél azonban a logikus érvelés, az összpontosítás és a találékonyság képességének a csiszolása, s annak biztosítása, hogy ne csupán bemagolják a tanításokat, hanem értsék is meg azokat, méghozzá számos szinten egyszerre.
A szerzetesek naponta egyszer vagy kétszer gyűlnek össze a kolostorudvaron, hogy próbára tegyék vitatkozási tudományukat. A résztvevők gyakran kis, kötetlen csoportokra válnak szét, amelyek késő estig is folytathatják a munkát.
A vitatkozók párokat alkotnak: az egyik szerzetes hagyományos pózban áll ülő társa előtt, és fennhangon filozófiai párbajra hívja ki. Az ülő fél ellenérvekkel vág vissza ellenfele állításaira. A vitaaréna nem nyúlszívűeknek való hely: a lármás környezet komolyan próbára teszi az összpontosító-képességet.
Azzal, hogy teljesen igénybe veszi a vitatkozók testi, beszédbeli és gondolkozási figyelmét – a hatásos kézmozdulatokkal, a pergő és hatásos szavakkal, valamint logikus elemzéssel -, a vita számos szinten segíti elő a téma jobb megismerését.
Minden kézmozdulatnak konkrét jelentése van. A bal tenyérbe csapó jobb kézfej például felkiáltójellel ér fel: azt jelzi, hogy a kihívó elmondta a lényeget. A védőnek meg kell őriznie a nyugalmát, s habozás nélkül, tömören kell válaszolgatnia, miközben a kihívó mindent elkövet, hogy letromfolja.
A vesztesnek ezután el kell fogadnia a győztes filozófiai álláspontját. Ha más szerzetesek úgy vélik, ennél többre lennének képesek, beugorhatnak, és bármelyik fél helyét átvehetik. A vitatkozás művészetére különösen nagy hangsúlyt fektetnek a gelug iskolában, ahol egyébként a vizsgák egy része is ezzel a módszerrel zajlik.
A kiemelkedő teljesítményt nyújtó szerzetesek részt vehetnek a mönlamkor rendezett Nagy Imafesztivál vitáin. A győztesek megkapják a tibeti buddhizmus legmagasabb tudományos fokozatát, a lharam gesét.
(forrás: Don Farber: A tibeti buddhizmus - rejtelyekszigete.com)
Hagyományosan a laikusok biztosították a szerzetesi közösségek anyagi ellátását, amiért cserébe útmutatást, tanácsot és ösztönzést, valamint szertartásokat és áldást kaptak.
Indiában és Nepálban csaknem 200 kolostort és zárdát hoztak létre újra, amelyeknek immár mintegy 18000 tagja van. A száműzetésben élő szerzetesek száma 1980 óta több, mint a kétszeresére nőtt, az apácáknál pedig még ennél is gyorsabb ütemű a növekedés, bár ők még mindig csupán öt százalékát teszik ki a teljes szerzetesi közösségnek.
A szerzeteseknek és az apácáknak a száműzetésben még keményebben kell dolgozniuk azért, hogy összegyűjtsék a kolostorok fennmaradásához szükséges javakat, mivel a hagyományos támogatási lehetőségeknek csak egy része áll nyitva előttük.
Életük gyakran igen nehéz, s nagy odaadást és önfegyelmet igényel. A buddhista szerzetesi hagyomány szerint az etika és az erkölcs alkotja a lelki élet alapját.
Belépés a Szanghába
A Szangha életmódja (szerzetesek és apácák közössége) nagyon egyszerű: alapvető élelmiszereket fogyasztanak, és nagyon kevés személyes holmijuk van. A vörös és sárga színű, darabokból összevarrt öltözék és a borotvált fej a külső megjelenéshez való kötődésről és a mindennapi kényelemről való lemondást jelképezi.
A cölibátus elengedhetetlen, sőt, a szerzetesek és apácák fogadalmait és erkölcsi kötelmeit alapvető fontosságúnak tekintik spirituális fejlődésükhöz. E kötelmeket Buddha nem azért írta elő, hogy a személyes szabadságukat korlátozza, hanem azért, hogy az egyéneket a végső felszabadulásra biztassa: arra, hogy végleg szabaduljanak meg a szenvedéstől, az összes élő javára.
A buddhizmus összes többi eleméhez hasonlóan itt is elengedhetetlen a megfelelő motiváció. A felszentelés célja az, hogy elégedett, egyszerű és szerény életet alakítsanak ki, minél kevesebb vággyal és figyelemeltereléssel.
A lényeg nem az, hogy az egyén megszabaduljon a világ stresszétől és felelősségeitől, hanem hogy türelmessé váljon, önfegyelmezetté és befelé fordulóvá, méghozzá az ezt elősegítő és támogató közösségben. Az ilyen, a buddhista út tanulmányozásának szentelt élet egy olyan belső átalakulás megvalósítása felé halad, amelyben egyetemes felelősség veszi át a családi kötelezettségek helyét.
Szerzetesi élet a száműzetésben
Noha a kínai megszállást követő években nagyon sok minden elveszett, sok szöveget sikerült megmenteni, és sok tanító is életben maradt, hogy átadhassa a bölcsességét. A száműzetésben a tibeti kolostorok és zárdák megint csak nem csupán a tudás történelmi lerakataivá válnak, hanem Buddha tanításai jelen- és jövőbeli továbbadásának fontos központjaivá is.
A száműzetésben a gyermekek már nem csak a hagyományos okok miatt keresik fel a szerzetesi központokat. A menekült családoknak az lehet a céljuk, hogy gyermekeiknek olyan színvonalú oktatást és életkörülményeket biztosítsanak, amit ők maguk képtelenek lennének megadni.
A gyerekek közt sok az árva, illetve az olyan gyermek, akinek a családja Tibetben ragadt. Emiatt a szerzetesi intézményeket egyre több gyermek és serdülő keresi fel, és sokan közülük még többet vállalnak, hogy a hagyományos tananyag mellett angol és hindi nyelvet, matematikát, természettudományt, irodalmat, számítástechnikát és társadalomtudományokat is tanulhassanak.
Néhányan még olyan, korábban tiltott szabadidős tevékenységeket is folytatnak, mint a labdarúgás vagy a sakk. A szerzetesi központok azonban túlterheltek, és nagyon nagy szükség van tanárokra, tantermekre és tankönyvekre.
Noha a kolostorok többsége már arra törekszik, hogy az adományokból és támogatásokból származó összegeket olyan kisvállalkozásokkal egészítse ki, mint a növénytermesztés vagy a kézművesség, még mindig éppen csak önfenntartók.
A dalai láma az önzetlenség szellemében arra bátorítja a kolostorokat, hogy foglalkozzanak humanitáriusabb jellegű programokkal. A Ganden-kolostorban például a szerzetesek megosztják a kapott adományokat a helyi indiaiakkal, és egy iskola építését is támogatják az indiai közösség számára.
Mindennapi élet
A kolostorok többségének az élete szigorú, de rugalmas program szerint zajlik. A bjlakuppei Szera-kolostorban például csak a púdzsák (rituális imaáldozatok) és a vitafoglalkozások időpontjai kötöttek.
Hajnalban gong szólítja reggeli imára a szerzeteseket a főtemplomba – ilyenkor két órán át énekelnek, és sokoldalnyi tibeti nyelvű szöveget mondanak el.Néhány szerzetes a szertartás alatt többször is vajas teát szolgál fel. Az ima után a szerzetesek közösségi csarnokban reggeliznek, majd megkezdik az első vitafoglalkozást, amelynek során érvelőképességüket csiszolgatják.
Ebéd után szabadon rendelkezhetnek az idejükkel: szundíthatnak egyet, tanulhatnak, vagy sétát tehetnek a közeli faluban. Délután újra kezdődnek a foglalkozások, s négy órakor kerül sor a következő imára. A délutáni imákat követően veszi kezdetét az esti vitafoglalkozás, amely három óra hosszú, bár ebbe néhány ima is beletartozik.
Rövid pihenő után a legtöbb szerzetes visszatér a szobájába, ahol szövegeket tanulnak vagy mondanak fel, és személyes lelkigyakorlataikat végzik. Az ígéretes tanulók azért tanulhatnak, hogy gese fokozatot szerezzenek – a tibeti buddhizmusban ez a PhD megfelelője. A Szera-kolostor gese tanulmányi programja tizenöt évig tart.
Szerzetesképzés
A frissen felszentelt szerzetes illetve apáca mellé egy szobavezetőt rendelnek, aki gondoskodik az ellátásáról, és megismerteti a szerzetesi élettel.
A fiatal szerzetesek első tantárgyai a tibeti nyelv és nyelvtan, az irodalom, az ének és az imák, míg idősebb társaik történelmet, filozófiát és szövegelemzést tanulnak, valamint klasszikus buddhista szent szövegeket memorizálnak.
Noha a fő hangsúly a tudományos tárgyakon van, a szent művészetekre, az asztrológiára és a gyógyászatra is jut idő.
A vitatkozás művészete
A vitatkozás tibeti buddhista művészetét, a cod-pát nagyon hosszú ideje használják arra, hogy “próbára tegyék” Buddha szavait, s a szerzetesek így elsajátítsák a logikus érvelés és a kritikai elemzés tudományát.
Az ókori Indiában, majd később Tibetben is a nagy vallási viták újfajta szemszögből világították meg a tanításokat, és gondoskodtak arról, hogy csak azok a tanok maradjanak fenn, amelyek képesek túlélni a többszöri, alapos tanulmányozást.
A szerzetesi viták roppant elevenek, s a bírósági kihallgatás és a harcművészet keverékének tűnnek. A cél azonban a logikus érvelés, az összpontosítás és a találékonyság képességének a csiszolása, s annak biztosítása, hogy ne csupán bemagolják a tanításokat, hanem értsék is meg azokat, méghozzá számos szinten egyszerre.
A szerzetesek naponta egyszer vagy kétszer gyűlnek össze a kolostorudvaron, hogy próbára tegyék vitatkozási tudományukat. A résztvevők gyakran kis, kötetlen csoportokra válnak szét, amelyek késő estig is folytathatják a munkát.
A vitatkozók párokat alkotnak: az egyik szerzetes hagyományos pózban áll ülő társa előtt, és fennhangon filozófiai párbajra hívja ki. Az ülő fél ellenérvekkel vág vissza ellenfele állításaira. A vitaaréna nem nyúlszívűeknek való hely: a lármás környezet komolyan próbára teszi az összpontosító-képességet.
Azzal, hogy teljesen igénybe veszi a vitatkozók testi, beszédbeli és gondolkozási figyelmét – a hatásos kézmozdulatokkal, a pergő és hatásos szavakkal, valamint logikus elemzéssel -, a vita számos szinten segíti elő a téma jobb megismerését.
Minden kézmozdulatnak konkrét jelentése van. A bal tenyérbe csapó jobb kézfej például felkiáltójellel ér fel: azt jelzi, hogy a kihívó elmondta a lényeget. A védőnek meg kell őriznie a nyugalmát, s habozás nélkül, tömören kell válaszolgatnia, miközben a kihívó mindent elkövet, hogy letromfolja.
A vesztesnek ezután el kell fogadnia a győztes filozófiai álláspontját. Ha más szerzetesek úgy vélik, ennél többre lennének képesek, beugorhatnak, és bármelyik fél helyét átvehetik. A vitatkozás művészetére különösen nagy hangsúlyt fektetnek a gelug iskolában, ahol egyébként a vizsgák egy része is ezzel a módszerrel zajlik.
A kiemelkedő teljesítményt nyújtó szerzetesek részt vehetnek a mönlamkor rendezett Nagy Imafesztivál vitáin. A győztesek megkapják a tibeti buddhizmus legmagasabb tudományos fokozatát, a lharam gesét.
(forrás: Don Farber: A tibeti buddhizmus - rejtelyekszigete.com)
