Így nevezték el még életében
az írónőt, aki földi pályafutásának 99 esztendejében úgy élt, ahogy beszélt.
Húsz esztendős szoros barátságunk alatt egyszer sem „kaptam rajta”, hogy
olyasmit mondana, amit ne tapasztalt volna meg, hogy bármivel is dicsekedne,
ami nem az övé, beleértve az emberi tulajdonságokat is.
Én nem is az ezoteria nagyasszonyának
nevezném, hanem az összefüggések tudománya művelőjének, méghozzá elsőrangú,
professzori művelőjének. „Férfiagyam van” –mondta sokszor, de ezzel
vitatkoznék, mert szerintem egyszerre volt férfi és női agya, ha ilyesmi
egyáltalán lehetséges. A SikerAdó indulásakor úgy döntöttünk, az ő portréjának
ott kell lennie az Ezoteria rovat nyitólapján-, amíg csak létezik ez a rovat. Egy
talán hat-hét évvel ezelőtti beszélgetésünk alapján született meg a portré.
Máriáról és Máriától egyébként számos magnófelvételt, írást, nekem címzett vagy
ajándékozott verset őrzök. Ez az egyik. Az ő élete egyébként az én szememben
igazi sikertörténet. Annak bizonyítéka, hogy sohasem szabad feladni a
legnagyobb tragédiák, mellőztetések közepette sem a küzdelmet. Ő például az
írást nem adta fel soha. No meg az emberhez méltó viselkedést. Érdemes
elgondolkodnunk azon, vajon hány embert ismerünk, aki minden körülmények között
úgy él, ahogyan filozófiája, értékrendje diktálja neki. Én mindenesetre keveset
ismerek.
Álljon itt most az ő emlékére
magánbeszélgetésünk írott változata.
-
Az imént nézegettük a rólad készült régi-régi családi fotókat, ezek egyikén
úgy festesz, mint egy filmsztár. Táncos a mozdulat, csábos a tekintet, divatos
a ruha. Csak nem a szüleid által készített egyik filmből való?
-
Á dehogy. A szüleim valóban filmesek voltak, s én már gyerekként szerepeltem is
filmekben, de ez egy amatőr kép. Sosem voltam szép, fiatalon sem. Csak volt
bennem valami, ami hatott az emberekre. Talán a születésem óta meglévő színészi
és táncosnői tehetség, melyek ellenére sohasem akartam színész vagy táncos
lenni, csakis író.
Szepes Mária
-
A tánchoz törékeny alkat is kell, s ha már itt tartunk, kilencven éves
korodban eltörted a térdedet, sőt a válladat is, mert leestél egy lépcsőn. Mindenki
csodájára járt annak, hogy annyi idő alatt forrt össze a csontod, mint egy
fiatalnak. Hat hét alatt. Vajon ez genetika, vagy szellemi erő?
- Nézd, a
test öregedését nem lehet megállítani. A szellem viszont csodákra képes. Talán
az számított, hogy mivel én mindig belenyugszom a sorsomba, teljes erőmmel a
gyógyulásra tudtam koncentrálni. Belenyugodtam abba is, hogy azért zuhantam le
a szigligeti alkotóház lépcsőjén, mert túlhajszoltam magam. Rengetegen kértek
fel akkoriban előadásra, ami egy húszévesnek is sok lett volna, nemhogy egy
kilencvenkét esztendős jelmezt viselő öregasszonynak, és a sors megálljt
pancsolt nekem, két törést „ajándékozva”. De megértettem a figyelmeztetést, és
bólintottam a sorsom urainak, mondván, értem, amit kértek tőlem, nyugton
maradok.
-
És azzal kápráztattad el az orvosokat, hogy az ágyban ülve csaknem az
orrodig emelted a begipszelt lábadat. Ezek szerint a betegség mindig
figyelmeztetés a sorstól, valamiféle üzenet, hogy el kell gondolkodni, min kell
változtatni?
-
Nem csak én mondom, hanem ma már az orvostudomány jó néhány – ha nem is
mindegyik – művelője, hogy a betegség jelbeszédes figyelmeztetés. Másra
figyelmeztet egy mellrák, megint másra a gerincbántalom, a fejfájás, és még
sorolhatnám, de a lényeg az, hogy fejtsük meg a sors üzenetét. Az a beteg nem
gyógyul, aki nem segít gyógyulni.
- Sok-sok
beszélgetésünkből vontam le azt a következtetést, hogy hihetetlen jó az
emlékezőtehetséged. Azt vissza tudod-e idézni, mikor, és minek hatására döntötted
el, hogy író leszel?
- Amikor
először találkoztam a betűvel. Tehát amikor megtanultam írni. Tobzódtam a
mondatokban. Mámoros állapotban találtam ki újabb és újabb természeti képeket,
azt persze ma már nem tudom, milyen írói minőséget hordoztak ezek az írások. De
abban biztos vagyok, hogy én írónak születtem.
- El is
mondtad több interjúban, hogy az ember kapja a tehetséget a születésével. És ha
nem kapja?
- Olyan nincs. Csak
azt kell tudni, hogy a tehetség kitartás, vasakarat nélkül nem bontakozik ki.
Az ember rengeteg képességgel érkezik a világra. Az én hitem szerint senki sem
a bölcsőnél kezdődik, és a sírnál végződik. Nem. A millió képesség közül
néhányat a jó tündérek, a sors párkái beleraknak a bölcsődbe. Én
belekapaszkodtam az írói képességembe, ami kimondhatatlan kíváncsisággal járt
és jár együtt mind a mai napig. Tudom és vallom is, hogy az élet örök, tehát
minden percünk egy folyamatosság része. És érdemes ezeket a perceket
kihasználni, e tekintetben is megadni magunkat a sorsnak, annak érdekében, hogy
örökös tanulás legyen az életünk. Ehhez persze nem szabad ellustulnunk
szellemileg és fizikailag se. Tudom, hogy mindez erőfeszítéssel jár, de én mind
a mai napig szívesen vagyok hangszere egy nálam magasabb rendű eszme
kifejezésének, s próbálom meghálálni a sors ajándékait, magyarul a tehetséget
azzal, hogy folyton tanulok. S naponta jövök rá arra, mily keveset tudok.
- Pedig az
emberi lélekről például sokkal többet tudsz, mint a legtöbb ember. A Mindennapi
élet mágiája című könyved is bizonyíték erre, mondhatni az emberismeret
bibliája. Rengetegen kérnek tőled tanácsot, és már csak ebből is
megállapítható, hogy bizony beteg a világ, s rengeteg megoldatlan problémával
küszködnek az emberek.
- Arra próbálok tanítani
mindenkit, hogy ne a saját elképzeléseikhez próbálják alakítani a másikat,
hanem kíséreljék meg beleképzelni magukat az ő helyzetébe. Miután
megértették, próbálják meg elvezetni bajban lévő társukat saját magasabb énjükhöz,
a bennük szunnyadó magasabb rendű képességeikhez. Előbb tehát meg kell ismerni
őket, s utána kell közelebb férkőznünk hozzájuk. Felületesen ítélkezni tilos.
Hiszen minden ember egy külön világ. Kell-e mondanom, hogy a művészeteknek is
az a dolga, hogy megerősítse az emberekben az örök istenit, ami mindnyájunkban
benne van, csak a legtöbben azt hiszik, hogy mulandóak. Nem így van. A
belső lényeg az örök. A kabát az, amit a halállal levetünk magunkról.
- Nem is ritkán
éppen olyan emberek fordulnak hozzád, akik szeretteik halálát nem tudják
elfogadni, azaz inkább feldolgozni.
- Igen. Sokszor elmondtam
már annak a rendkívül okos értelmiségi hölgynek az esetét, akinek a harmincéves
fia halt meg, s ettől teljesen összeomlott. Beszélgettünk, s elmondtam, nekem
is meghalt a gyerekem, jogom van tehát ebben a kérdésben elmondani a
véleményemet. Én nem csupán hiszem, hanem tudom a halhatatlanságot, s remélem
sikerült vele megértetnem, hogy ha az ember átlépi a halál küszöbét, valójában
újjászületik egy másik dimenzióban, és ott lehull róla minden testi szenvedés
és lelki megpróbáltatás. Ettől persze még a földi testben élő ember hallatlanul
megszenvedheti szerettei halálát, de az is hozzátartozik az élethez, hogy
megéljük az érzelmeinket.
Szepes Mária egyik
legsikeresebb könyvsorozatának főhősével, Pöttyös Pannival
- Regényed is ennek a
szenvedő, próbálkozó, sokszor elbukó, kísérletező embernek a különböző típusai,
karakterei, akiknek mindig azt üzened, van remény, csak tudni kell a
halhatatlanságot. No mármost ezeket a gondolatokat a létező szocializmusban nem
fogadták kitörő örömmel. A Vörös oroszlán című regényedet be is tiltották, majd
megkurtították, s a többi is csak nagy-nagy késésekkel jelenhetett meg. Nem
lehetett könnyű a mellőzést elviselni
- Én a
fióknak is szenvedélyesen írtam. Valahol tudtam, hogy ezek a művek egyszer
életre kelnek, de azt gondoltam, majd csak halálom után. Lemondtam arról, hogy
ez még életemben megtörténjen, s lám öregségemre megkaptam azt az ajándékot,
hogy sorra jelentek meg az írásaim. S ezenközben rá kellett jönnöm, hogy a
sors, a karma nem hóhér, hanem tanítómester. Ha önként igent mondasz a sorsnak,
leszállhatsz a kínpadjáról. Úgy vagyunk megalkotva, hogy a könnyűből nem
tanulunk, csak a nehézből. Azért nevezem összefüggések tudományának mindazt,
amit csinálok, mert teljességében nézem a világot. Látom a hajtóerőit az emberi
természetnek, látom, hogy a szenvedélyek és az indulatok még a legokosabb
embereknél is elválnak az értelemtől, és akkor elszabadulhat a pokol, akkor nem
hallgatnak magasabb szellemi önvalójukra. Úgy látszik, mindenkinek át kell
mennie mindenféle borzalmakon ahhoz, hogy rájöjjön tévedéseire. Mindig mondom,
hatalmas színpad ez a föld, méghozzá kísérleti színpad, ahol az eszmék próbája
zajlik, s itt derül ki, mi a hiba bennük.
- A
magánéletedre visszatérve, bár a férjed már régen meghalt, mindenkitől azt
hallottam, legendásan jó házasság volt a tiétek. Jó néhány könyved olvastán
éreztem azt, hogy megírtad bennük a házasságod történetét
- Én a
házasságomat szinte minden művemben megírtam, mert az az igazság, hogy
kompromisszum nélkül nem működik semmiféle emberi kapcsolat. Nagyszerű ember
volt a férjem, Szepes Béla grafikus, sportoló és gyöngéd, szerelmes barát. De
nem volt valami szenvedélyes alkat. Úgyhogy én a rettentő erős
szenvedélyességemet és fantáziámat a regényeimben éltem ki.
- Jól gondolom-e, hogy
az emberi kapcsolatok – a házasságok is – gyakran azért romlanak el, mert nem
tudjuk kimondani, amikor kellene, hogy bocsánat?
- Egyetértek. Pedig jó
volna, ha tudnák, mindenki megkap, visszakap mindent a fensőbb bírálójától. Az
akció-reakció törvénye égen és földön megmutatkozik, analógiák hosszú során át.
Tehát érdemes bocsánatot kérni, és beismerni, ha hibáztunk. Az ember ugyanis
mindig tévedhet, mert tökéletlen.
(Kondor Katalin - sikerado.hu)
Kondor Katalin beszélget Szepes
Máriával (1990.július 25.) - videó
