2015. április 16., csütörtök

A természet



Semmi sem olyan természetes az ember számára, mint maga a természet. Azonban nem filozófiai értelemben természetes – azaz, hogy minden megfeleljen az evolúciónak és az isteni törvény jól kidolgozott tervének –, hanem emberi értelemben, vagyis hogy minden az embert szolgálja. Minden csak őérte van, azért, hogy mindenből hasznot húzhasson.




Minden, ami együtt él velünk a természetben, a rendelkezésünkre áll. A köveket minden további nélkül felhasználjuk, a növények azért vannak, hogy megegyük őket, vagy valamilyen tárgyat készítsünk belőlük, az állatokat – természetesen – megesszük, vagy pedig különféle munkákra fogjuk be. A föld azért van, hogy az általunk elvetett magok kicsírázzanak benne, vagy azért, hogy minél hamarabb és minél kisebb erőfeszítés árán bocsássa rendelkezésünkre rejtett kincseit. Sőt, olyat is hallottunk, hogy a csillagok valójában lámpások az égen, amelyeket azért aggatott fel a Jóisten, hogy éjszakánként az embernek világítsanak – ha ez költészet, akkor nincs is szebb ennél. De ha csak haszonelvűség – amitől nagyon is tartok –, akkor azt állítjuk ezzel, hogy a csillagoknak muszáj fényleniük és világítaniuk, mert az emberek, vagyis AZ EMBER, a „teremtés koronája”, nem lát jól a sötétben...

Mintha a látszat elvakított volna bennünket, így aztán messze kerültünk attól, hogy tanuljunk a természet nyitott könyvéből. A legkisebb könyörület nélkül tesszük tönkre lapjait és borítóját, de hasznára nem válunk.
A természet az a természetes környezet, ahol a jelenleg szükséges tapasztalatokat megszerezhetjük. Ebben a világban nemcsak az ember él, kísérletezik és fejezi ki önmagát, hanem a kövek, a növények, az állatok és az égitestek is... Az evolúció hosszú létráján az emberi szint csupán egy a sok közül. És ki tudja, nem léteznek-e más lények is a természetben, amelyek magasabb rendűek az embernél, csak éppen nem vesszük észre őket? A kérdés az, hogy ha annyi mindent láthatunk, miért éppen azt nem látjuk, ami feljebb van nálunk?




Az anyagnak rengeteg, szinte megszámlálhatatlan megnyilvánulási formája létezik. Egyesek konkrétak és láthatóak, mások viszont kevésbé meghatározhatóak, és a szemünk sem érzékeli őket. Amikor a napfény beragyogja az eget és elvakít bennünket, mondhatjuk-e, hogy nincsenek csillagok? És amikor az éjszaka békés sötétjével beborítja környezetünket, és meglátjuk a csillagok ragyogását, mondhatjuk-e, hogy nincsenek színek? Vannak pillanatok, amelyekben egyes dolgok láthatóak, mások pedig nem. Vannak pillanatok, amelyekben bizonyos dolgok megnyilvánulnak, mások viszont nem. Mégis, mindegyikük él. Igen, csupán a pillanattól, valamint megfigyelési és megértési képességünktől, sőt fejlődési szintünktől függ, hogy észrevesszük-e őket.

Ahhoz, hogy megértsük, nem elég csak nézni a természetet. A megértés és a bölcsesség hiánya erősen korlátozza a látást. Annak az embernek, akinek az élet csupán az anyagi szinten való létezést jelenti, a természet néma marad. Annak viszont, aki belsőleg éledni kezd, a természet – ahogyan az előbb mondtuk, és előttünk is már oly sokan – egy nyitott könyv, az ismeretek felbecsülhetetlen tárháza. Ha csak úgy, közömbösen ránézünk egy falevélre, biztosan nem mond nekünk semmit, de ha figyelmesen szemléljük, sokat elárulhat. Ezernyi értelmes részlet fedi fel magát, amely világosan megmutatja a levél életének titkát. A szín, a forma, a méret, az erezet, az, ahogyan befogadja a levegőt és a fényt, mind élettel teli megnyilvánulások, és a falevél életfolyamatait irányító intelligencia jelei.

Valószínű tehát, hogy mi, a látszattól elvakított emberek, csakis azért nem látjuk a saját életformánknál magasabb formákat, mert a természetre egy tudatlan lény közömbösségével nézünk. Pedig ahhoz, hogy megértsük, elég lenne, ha felráznánk magunkat a mély álomból.




Ahogyan a kőben ébredezik a fa leendő mozgása, ahogyan a növényben már mozgolódik az állat leendő érzékenysége, és ahogyan az állatban megmozdul az ember leendő intelligenciája, ugyanúgy mozdul meg az emberben is a szellemi ember bölcsessége.

Az ég és a föld a természet színterei. A kettő között az élet számtalan formája nyilvánul meg. Az égből, a csillagok mély titkaiból kapják a kozmikus erőt, a jövő rejtélyét. A földön pedig egy másik rejtélybe, az anyag alakításának titkába, a múlt rejtélyébe eresztik gyökereiket. Platón szerint az élet minden megnyilvánulásában van egy kicsi az egyikből és a másikból is, egy kicsi az anyagból, és egy kicsi a szellemből. Vállunkon cipeljük keresztünket, amely az egyik és a másik rész közötti egyensúly elérését vetíti elénk.

A természetben minden lüktet és dalol. Semmi sem hallgat. Minden halad valami felé, minden beteljesíti a maga sorsát.

Ezért beszél Püthagorasz a szférák zenéjéről, a csillagok mozgásáról és arról a szimfóniáról, amelyet az égitestek forgása kelt.

A mi földi természetünk is lüktet és dalol. Ebben is vannak különleges hangok, amelyek saját mozgásuk ritmusából fakadnak. Hallgattátok már csöndben figyelve a természet neszezését? Nem az emberek létrehozta mesterséges természetről, nem a nagyvárosok és a gépek zajáról beszélek. Hallgattátok már a szél hangját, a falevelek susogását, a tenger morajlását, a körülöttünk szinte észrevétlenül nyüzsgő megannyi állat motoszkálását?

Azok, akik értenek hozzá, azt mondják, hogy a természet a Földön „F” hangon énekel... Zenei skálánk hét hangra épül: C, D, E, F, G, A, H. Ez a hét hang megfelel a hét alapszínnek. Az a hang, amelyet felfoghatunk, vagyis a természet hangja, a középső hang. Ugyanaz, mint az emberé, aki keresztre van feszítve a térben. Három hang van alatta, és még három felette, az út egyik része mögötte, a másik fele pedig előtte. Keveréke az egyiknek és a másiknak is. Ez a természet. Ha egy kicsit felráznánk magunkat, meghallanánk, amint dalol.

(Delia Steinberg Guzmán)