Keresőnek mondanám
azt a férfit, akiről ez a történet szól.
Keresőnek azt
nevezzük, aki keres, de nem feltétlenül talál. Nem is feltétlenül tudja,
hogy mit keres, egyszerűen keresésnek tekinti az életét. Egy napon a kereső úgy
érezte, hogy Kammir városába kell mennie. Már régen megtanulta, hogy szigorúan
követnie kell az ismeretlenből, a bensőjéből származó előérzeteit, úgy hogy mindent
hátrahagyva el is indult.
Két álló nap
gyalogolt poros utakon, mire megpillantotta a távolban Kammir városát. Nem
sokkal azelőtt, hogy elérte a város szélét, a gyalogút jobb oldalán egy
domboldalra lett figyelmes. Üde, zöld színben pompázott fák, madarak,
gyönyörű virágok tarkították; alacsony, lakkozott léckerítés övezte.
Bronzfényben csillogó kiskapu csábította hogy belépjen.
Hirtelen megérezte,
hogy nem is érdekli már a város, engedett a csábításnak, hogy egy kicsit
megpihenjen itt. A kereső bement a kapun, és lassan elindult, körülötte itt is,
ott is kövek fehérlettek elszórva a fák között. Hagyta, hogy pillantása
megpihenjen a színpompás paradicsom minden apró részletén, akár egy pillangó.
Szeme a kereső szeme volt, s talán ezért is vette észre rögtön az első kövön a
feliratot:
Abdul Tarek,
élt nyolc év hat hónap két hét három napot.
Beleborzongott,
amikor rájött, hogy nem akármilyen kő ez, hanem síremlék. Szomorúan állapította
meg, hogy ilyen fiatalon kellett valakit ide temetni. A férfi körülnézett, és
látta, hogy a szomszédos kövön is van felirat. Odament, és elolvasta:
Dzsamir
Kalib, élt öt év nyolc hónap három hetet.
A kereső
megrendülten állt. Temető ez a gyönyörű hely, és minden egyes kő valakinek a
sírját jelzi! Egyenként végignézte a köveket. Mindegyiken hasonló
sírfeliratot látott: egy nevet és a halott pontos életkorát. Legnagyobb
megdöbbenésére azonban a legidősebb halott is csak alig valamivel több mint
tizenegy éves volt... Mérhetetlen megrendülésében sírva fakadt.
A temetőőr éppen
arra járt, odalépett hozzá. Egy pillanatig néma csöndben nézte, ahogy sír az
idegen, aztán megkérdezte, hozzátartozóját gyászolja-e.
- Nem, nem a
hozzátartozómat - felelte a kereső. - Hanem mi történt itt? Mily borzalom esett
ezen a városon? Miért a sok halott gyermek ebben a temetőben? Milyen
szörnyűséges átok ül e város népén, hogy külön sírkertet kellett létrehoznia a
gyermekeknek?
Az idős férfi
elmosolyodott.
Nyugodjon meg. Nincs
rajtunk semmiféle átok. Csak egy régi hagyomány él tovább körünkben. Elmesélem.
Amikor valaki betölti a tizenötödik évét, a szülei ajándékoznak neki egy ilyen
könyvecskét, mint amilyent én is itt hordok a nyakamban. A hagyomány úgy
kívánja, hogy attól a naptól fogva valahányszor nagy örömben van része a gyermeknek,
kinyitja a könyvecskét, és feljegyzi:
Bal oldalra, hogy mi
volt...jobbra pedig, hogy meddig tartott az öröme. Megismerkedett a
menyasszonyával, beleszeretett. meddig tartott a lángoló szenvedély, a
megismerkedés öröme? Egy hétig? Kettőig? Három és fél hétig? Aztán az első csók
izgalma, az első csók felejthetetlen öröme - az meddig is tartott? A csók
másfél percéig? Két napig? Egy egész héten át? És a terhesség, az első gyermek
születésének öröme? És a barátok esküvője? És a találkozás a távoli vidéken
élő testvérbáttyal? Mennyi ideig tartott az öröme ilyenkor? Órákig? Napokon át?
Úgyhogy feljegyzünk
minden pillanatot, amit élvezünk... minden egyes pillanatot.
Mikor valaki meghal,
nálunk az a szokás, hogy kinyitjuk a könyvecskéjét, összeadjuk mennyi ideig
tartott az öröme, és ezt írjuk a sírjára. Mert szerintünk csak ez az igazi idő,
amit ÉLT.
(Jorge Bucay:
Elgondolkodtató történetek - http://zama.hu)
