Az
emberi elme képtelen, pontosabban fogalmazva: nem hajlandó szélnek
ereszteni, nem akarja letenni a múltat. Gyönyörűen szemlélteti ezt a két
zen szerzetes, Tanzan és Ekido története, akik olyan úton lépdeltek, amely
a heves esőzés hatására rendkívül sárossá vált.
Egy falu
közelében találkoztak egy fiatalasszonnyal, aki éppen az úton próbált átkelni,
ám a sár olyan mély volt, hogy az tönkretette volna a selyem kimonóját.
Tanzan azonnal a karjaiba kapta a hölgyet, és átvitte az út másik
oldalára.
A
szerzetesek csendben folytatták útjukat. Öt órával később, amint közeledtek
a számukra szállásul szolgáló templomhoz, Ekido nem tudta tovább
visszatartani magát, és kifakadt:
„Miért
cipelted át azt a lányt az úton?! Nekünk szerzeteseknek nem szabad
ilyesmit tennünk!”
„A
lányt én már több órája letettem – felelte Tanzan. – Te még mindig cipeled?”
Most
képzeld el, milyen lenne az élet azok számára, akik állandóan azt tennék,
amit Ekido! Nem tudnák, illetve nem lennének hajlandóak belül elengedni a
szituációkat, s magukban így egyre több terhet halmoznának föl. Ha ezt
elképzelted, máris képet kaptál arról, hogy milyen is az élet a bolygónkon
élők többsége számára, hogy elméjükben a múlt milyen hatalmas súlyú terhét
cipelik folyton.
A múlt
emlékként él benned, ám az emlékek önmagukban még nem
jelentenek problémát. Történetesen emlékezés révén tanulunk a múltból és a
múltban elkövetett hibákból.
Ha
az emlékek – más szóval: a múlttal kapcsolatos gondolatok – teljesen
eluralnak, csak ekkor válnak teherré, ekkor lesznek problematikusak, és
ekkor válnak éntudatod részévé.
Ez esetben
a személyiséged, amit a múlt kondicionált, a börtönöddé válik.
Emlékeid éntudattal ruházódnak fel, és a történetedet tekinted önmagadnak.
Ez a „kis én” egy illúzió, ami eltakarja valódi identitásodat: az idő és
forma nélküli jelenlétet. A történeted azonban nem csupán mentális, hanem
emocionális emlékből – folyamatosan újra átélt, régi érzelemből – is áll.
Hasonlóan a
szerzeteshez, aki a gondolataival táplált neheztelésének a terhét öt órán
keresztül cipelte, a legtöbb ember hatalmas súlyú, fölösleges –
gondolati és érzelmi – málhát hurcol egész életében.
Sértettségükkel, bánkódásukkal,
ellenségeskedésükkel és bűntudatukkal önmagukat korlátozzák. Érzelmi gondolkodásuk
az énjükké vált, ezért belecsimpaszkodnak a régi érzelembe, mert az erősíti
az identitásukat.
Mivel az
emberek hajlamosak állandósítani régi érzelmeiket, szinte mindenki
hurcol az energiamezejében fölhalmozott régi érzelmi fájdalmat, amit én
„fájdalomtestnek” nevezek.
Megtehetjük
azonban, hogy nem növesztgetjük tovább a már meglévő fájdalomtestünket.
Megtanulhatjuk „szárnyaink csapkodásával” megtörni a régi
érzelem fölhalmozásának és fenntartásának szokását, függetlenül attól,
hogy valami tegnap vagy harminc évvel ezelőtt történt.
Megtanulhatjuk,
hogy az elménkben ne tartsunk életben helyzeteket és eseményeket, hanem
figyelmünket állandóan a tiszta és időtlen jelen pillanatra tereljük
vissza, ahelyett, hogy holmi mentális film produkálásába keverednénk. Akkor
már maga a jelenlétünk lesz az identitásunk, s nem
gondolataink és érzelmeink.
Soha
semmi sem történt a múltban, ami megakadályozhatná, hogy most a
jelenben legyél; és ha a múlt képtelen megakadályozni, hogy most jelen
légy, akkor ugyan milyen ereje van a múltnak?
(Eckhart Tolle:Új Föld - rejtelyekszigete.com)
